A Római-part már a XIX. században is a budai vízi sport meg úgy általában a vízi élet felkapott központja volt, festői pihenőhely, ahol az úri népek meg a polgárság kikapcsolódhatott. Legalábbis eleinte, mert aztán az egyre inkább benépesedő Óbuda minden társadalmi csoportja ide járt lazítani. Bár a helyszín jellege szinte semmit nem változott azóta sem, pihenni és kikapcsolódni járnak ide az emberek, az arculata viszont annál inkább megváltozott. Manapság már nem evezősklubokból és csónakházakból van több, hanem vendéglátóhelyekből.
Hogy a Római-part egészen pontosan melyik részét jelenti az óbudai Duna-partnak, arról mást állít a hivatalos álláspont, vagyis a térkép, és mást a közvélemény. Előbbi szerint a Római-part az Aranyhegyi-patak torkolatától a Losonc utcáig tart, mindössze bő egy kilométeres szakasz. A nép szerint viszont Óbuda Duna felőli részének teljes északi fele a Római-part, ami az Újpesti vasúti hídtól Budapest határáig ér. Az elnevezés tekintetében már egészen könnyű a helyzet: a Római-part az óbudai Rómaifürdő városrész Duna menti sétánya, és mindkettő nevében a római jelző az ókorra utal vissza, merthogy az itt élt rómaiak is előszeretettel mártóztak meg a folyó vizében.
A magyarországi evezősport Széchenyi Istvánnak és Wesselényi Miklósnak köszönhetően indult fejlődésnek. A XIX. század elejétől sorra alakultak az evezősklubok, többek közt a Római-parton is, bár az első hivatalos evezősversenyt nem itt, hanem a Margit-sziget és a Vigadó tér (akkor még a Redoute állt ott) között rendezték meg, a győztes pedig a lánchidas-alagutas Clark Ádám volt. A dunai vízi sport hatalmas léptekkel fejlődött, egyik központja a Római-part volt. A XIX. század végén már huszonhárom csónakház állt a parton, de három strand is működött itt. A vendéglátás is ebben az időben kezdett gyökeret ereszteni a területen: több csárda is működött ekkor már a Rómain. A legnépszerűbb az 1798-ban felépült Bivalyos vendéglő volt, ami arról kapta a nevét, hogy a szomszédjában bivalykereskedők csereberélték az állati portékáikat.
A Római fejlődése az 1970-es évekig töretlen volt. Egyre jobban kiépült és benépesült a teljes partszakasz, ami Budapest vízi sportjának központjává vált. A csónakházak mellett kinőttek a földből a magánkézben lévő nyaralók és villák, egyre több lett vendéglátóhelyből is, majd a II. világháború után, a szocializmus éveiben megjelentek a vállalati és az egyesületi üdülők, a szabadidős épületek is. Aztán a 70-es években nemcsak a vízisport-élet kezdett hanyatlani, de a víz minősége is leromlott. A strandokat bezárták, a fürdést megtiltották, az egyre inkább lecsoffadó Római-part pedig átállt túlélő üzemmódba.
Bár a rendszerváltást követően több helyet is privatizáltak a parton, sok változás ezen túlmenően nem történt. A Római-part burjánzott tovább a maga természetességében, amit hol vadregényesnek, hol lerobbantnak látott a kilátogató ember. De aztán szép lassan mégis fejlődni kezdett ismét, és lassan, de biztosan közkedvelt kiránduló- és pihenőhellyé vált. A 2000-es évekre már újra népszerű pontja lett a városnak, visszaszerezte régi fényét, és ez a tendencia napjainkban is folytatódik.
Csónakházak ugyan vannak még most is, az evezés is népszerű, de a város lakossága elsősorban a gombamód elszaporodott vendéglátóhelyek miatt megy ki, melyek között éppúgy vannak klasszikus halas helyek, mint éttermek, kifőzdék vagy alteros-romkocsmás meg kommersz, fancy helyek is. És néhány éve újra üzemelstrand is a parton, ami talán azt is jelzi, hogy a békebeli régi szép idők végre visszatértek a Római-partra.
Bár látni a képeken a változást is, a Római-part mégis magán visel valami állandóságot, változatlanságot is, elsősorban a víz miatt. Így a lényeg, az evezés, a fürdés meg a vízparton levés örökös fő tevékenységek itt, ezeket pedig nagyjából ugyanúgy csináltuk 100 éve is, mint most.
A múlt képei után nézzük, hogyan fest napjainkban a Római-part!
