A 19–20. század fordulóján sorban nyíltak a fővárosban az olyan üzletek, ahol elsősorban tejet és tejes italokat árusítottak, de többnyire kapható volt üdítő és mindenféle péksütemény is. A hatalmas siker eredményeképpen a tejivók pillanatok alatt az egész országban elterjedtek, mi pedig utánajártunk a történetüknek.
Dr. Saly Noémi irodalom- és Budapest-történész szerint „a kor két különösen nagy tejivója a margitszigeti és az Erzsébet téri volt, ezt elsősorban gyerekekkel látogatták. Ezek a helyek egyfelől a pihenni vágyó polgári közönségnek szóltak, de az alacsonyabb osztályokból is látogatták őket. A tejivókba jellemzően a nép egyszerű gyermeke járt: varrólányok, iparoslegények, masamódok, kifutófiúk – tehát azok, akik egyébként a kávéméréseket is látogatták. A kínálat nekik megfelelő volt, mert kifejezetten olcsón lehetett tartalmasat enni és inni. A kínálat a tej és tejeskávé mellett aludttej (főleg nyáron), limonádé volt, és a krachedli nevű málnás vagy citromos ízű szénsavas üdítő, amelyet speciális, golyós nyakú üvegekben lehetett kapni. A golyó egyfajta kupakként működött, amelyet hüvelykujjal kellett benyomni, a speciálisan kialakított üvegnyak a golyót megtartotta, és ha az ember vissza akarta zárni, csak megrázta az üveget, és az italban levő szénsav visszanyomta a golyót a helyére. Az ételkínálat egyszerű volt: túrós batyu, rétesek, kőttesek [élesztővel kelesztett tésztából sütött kalácsféle] – szóval főleg reggeli és uzsonnasütemények” – írta Susánszky Iván az Origo.hu internetes hasábjain 2013-ban.
A híres margitszigeti tejivó megnyitójáról egyébként a Pesti Napló 1906. május 27-i számában találtunk egy rövid írást, ami szerint a Budapesti Központi Tejcsarnok Szövetkezet a Margitszigeten egy higiénikus tejivó csarnokot létesített, ahol dán módszer szerint pasztörizált tej, továbbá különféle dietetikus tejtermékek, gyomorbetegeknek és cukorbetegeknek való gyógytejek, ásványvízkúrához való savó, különféle tejcsemegék és ásványvizek kaphatók. (Forrás: Arcanum Digitális Tudománytár.)
A Pápa-féle Irodalmi Tejivó története is megér egy misét. Pápa Zoltán – aki korábban párizsi kávéházakban dolgozott pincérként – 1927-ben nyitotta meg tejivóját, aminek a különlegessége az volt, hogy minden magyarországi napilap és folyóirat, valamint számos fontosabb külföldi lap is elérhető volt, és kölcsönkönyvtár is működött benne. Ha valaki reggel megvásárolt 8-9 pengőért – ami akkor nem volt kis összeg – egy könyvtárjegyet, azért egész nap korlátlanul fogyaszthatott, és még két könyvet is kölcsönvehetett. Irodalmi jellege – valamint a friss tej, a remek kávé, kakaó és pékáruk – miatt hamarosan értelmiségiek és művészek is kezdték látogatni. Pápa Zoltán a zsidótörvények miatt 1942-ben kénytelen volt a tejivót egyik alkalmazottjára íratni, ami az 1948-as államosítás következtében végleg megszűnt. (Forrás: Aradi Péter: Árvízszintjelző és irodalmi tejivó, Budapest, 2010. augusztusi szám – Arcanum Digitális Tudománytár.)
A szocializmusban még inkább megugrott a tejivók száma, ezek váltották ugyanis a munkásemberekhez nem méltó sörcsarnokokat. Később azonban, a „nyugati globalizmus” térhódításával és a fogyasztói társadalomra való, véglegesnek tűnő áttéréssel együtt és a multik költséghatékonysága következtében, kezdtek elveszni a régen megszokott, házias, természetes ízek. A rendszerváltozást követően hosszú időnek kellett még eltelnie, hogy a 2012-ben nyílt első Cserpes Tejivó visszatérjen a régi hagyományokhoz.
