Gyorséttermek anno, avagy így ettünk az utcán és a pultnak dőlve az elmúlt 100 évben – II. rész

Robog a vonat

Az utazáshoz hozzátartozik az étkezés, ez nem új keletű dolog, már az ókori Rómában is kialakultak állandó, egyszerű szálláshellyel kiegészített fogadók a forgalmasabb utak mentén. A modern utasellátás gyökereit azonban a 19. században kell keresnünk, az után, hogy a vasút népszerűbbé válásával egyre többen választották ezt az utazási formát. Eleinte bele volt kalkulálva a menetrendbe, hogy a vonat bizonyos időközönként megáll, az utazóközönség pedig az állomás közelében lévő fogadóban vagy szállodában étkezhet a pihenőidő alatt. Később azonban, ahogy a vonatok gyorsultak, a távok pedig nőttek, ki kellett találni egy kevésbé időrabló módszert az utasok étkeztetésére. Az étkező- és hálókocsik ötlete Amerikában született meg, ott is vetették be őket először, de a század második felében már Európa vasútjain is mozgott belőle pár, Magyarországon pedig az 1880-as években indult meg a vasúti háló- és étkezőkocsik építése. Az utasok részére innentől kezdve a hosszabb távú utakon étkező- és büfékocsi állt rendelkezésre – igaz, főleg az I. és II. osztályok utasai számára fenntartott étkezőkocsikban a kiszolgálás és az ételek minősége sokszor nem maradt el egy szállodai vagy éttermi ebéd színvonalától. 

A klasszikus értelemben vett és jóval egyszerűbb Utasellátó története a második világháború után indult be. Az Utasellátó Vállalat 1948. november 24-én kezdte meg a működését – a vállalat feladata volt a vasúti étkezőkocsik, a pályaudvari restik, valamint a busz- és hajóállomások étkezőinek ellátása. Az 50-es években azonban csökkent a hosszabb utazások száma, valamint a hiánygazdaság miatt az étkezőkocsikban felszolgált ételek színvonala is esett a háború előtti állapotokhoz képest – így a fókusz fokozatosan a mozgóárusokra, a büfékre és az állomásokon lévő restikre tevődött át. 

Az 50-es években, a modernizációs hullám szellemében jelentek meg a celofánba csomagolt élelmiszerek, majd a 60-as években az automaták, amelyeket nemcsak a vasútállomásokon, hajókikötőkben és buszpályaudvarokon, de a nagyobb városok aluljáróiban is felállítottak. Az automatából evés ugyan nem volt új keletű találmány, mégis egy egész generáció imádta a modern idők vívmányait Bambistul, szalámis szendvicsestül, Utasellátó-szeletestül. Bár az Utasellátó termékei az egész országban népszerűek voltak, nagy valószínűséggel a Balatonon bonyolították a legnagyobb forgalmat. A cég a 60-as évek végén állította fel az első automatákat a tó melletti népszerű nyaralóhelyek központjában és kempingjeinek közelében – kiemelten gondolva a kispénzű magyar nyaralókra. Ezekből az automatákból már nemcsak tejet, csokit vagy szendvicset, hanem akár leveseket vagy a Gastrofol termékeit is meg lehetett vásárolni. A 60-as évek végén alapított Gastrofol neve a gasztronómia és a fólia szavak összeolvadásából született, a cég profilja pedig a fóliázott, csak melegítést igénylő készételek előállítása volt, ezek a termékek pedig elképesztő népszerűségnek örvendtek például nyáron, a kispénzű, kempingben nyaraló családok körében. Nem véletlen, hogy az Utasellátó-automatákban napi több ezer forintot hagytak ott a nyaralók úgy, hogy egy kétfogásos ebéd ára nem haladta meg a 10 forintot. 

Nyugati szelek

Hazai viszonylatban sem volt ismeretlen a gyorsétterem, csak a 80-as évek előtt önkiszolgálónak vagy önkinek hívták őket. Az üzemi étkeztetésben a 60-as évek elején vezették be az önkiszolgáló rendszert – ami jelentősen meggyorsította az étkezéseket. A munkahelyeken működő önkiszolgálók mellett a városokban is megjelent ez a fajta vendéglátás – kapott bőven hideget és meleget, nagyjából úgy fogadták, mint majd harminc évvel később a gyorséttermeket, hiszen sokan a korábbi éttermi kultúrára kifejezetten veszélyesnek tartották az új modellt. 

Az igazi gyorséttermek még a nyugati nyitás előtt, a 80-as években jelentek meg Budapesten. A leghíresebb, amire ma is sokan emlékeznek vissza, a város több pontján üzemelő City Grill volt. A City Grill étterem egy finom kis koppintása volt a nyugati franchise-cégeknek, csak éppen a magyar ízlésre hangszerelve, pár csepp kapitalizmussal fűszerezve. A Belvárosi Vendéglátó Vállalat már 1980-ban elkezdte a próbaműszakot – a Kálvin téren nyitott kis bódé inkább csak szárnypróbálgatás volt. A kínálat nagyrészt a magyar konyha alapjaiból merített, de a fasírt, a rántott palacsinta és a lángos mellett már ott figyelt a kínálatban a hot dog és a hamburger is. Az amerikai konyha ikonikus szendvicse egyébként ugyanebben az időben több helyen is feltűnt, nemcsak Budapesten, de vidéken is egyre több bódé kínálta a hagyományos magyaros klasszikusok mellet az édes bucis, csalamádés szocialista verziót. 

Az első állandó City Grillt – valószínűleg egy alapos nyugati tanulmánykörút után – 1984 első napján nyitották a Jászai Mari téren. Az étterem kínálatban és a kiszolgálásban is szinte teljes koppintása volt a nyugati gyorséttermeknek, bár a hamburgerek és a sült krumplik mellett azért jelen volt a magyaros vonalat képviselő sült kolbász és rétes is. A sikeren felbuzdulva a vállalat a következő évben még három, majd 1986-ban kettő, 1987-ben pedig még egy üzletet nyitott. A City Grill a 80-as években a változás szelét ígérte, a fiatalok odavoltak érte, a cég pedig a kor ismert zenészeinek klipjeivel tette még népszerűbbé a gyorséttermeket. A változás szele aztán meg is érkezett – igaz, nem egészen abból az irányból, ahonnan a vállalat vezetői várták. 1988 áprilisában ugyanis megnyílt az első McDonald's a Váci utcában – alig egy sarokra a legnépszerűbb City Grilltől. A vállalat érezte, hogy a világ első számú gyorsétteremláncával nem fogják tudni felvenni a versenyt, így aztán vidéken kezdtek el terjeszkedni – bár így is csak 1994-ig bírták szuflával. Az eleinte viszonylag sikeresnek mondható vidéki nyitások ellenére az utolsó City Grill, ahol lehúzták a rolót, a Váci utcai egység volt.