Budapest kerületei közül a II. kerület áll a legtöbb városrészből, összesen 33-ból. A csendes, zöld és gyakran békebeli hangulatot sugárzó kerület
mindig is kedvelt lakóhelyE VAGY célpontja volt a művészembereknek,
és bár arról nincs egzakt adatunk, hogy itt található-e az egy négyzetméterre eső legtöbb ismert ember, de az biztos, hogy mindig sokan voltak, és sokan vannak ma is. Nem véletlenül indított el egy könyvsorozatot a kerület lapja, a Budai Polgár, ami pont ezt dolgozza fel: kik éltek és élnek a II. kerületben a magyar kultúra legnagyobbjai és egyházi személyei közül? Az első kötet Pasarétet és Törökvészt vizsgálja.
Ottlik Géza
Az Iskola a határon és a Hajnali háztetők szerzője a Riadó utca lakója volt 7 éven át, de nem ez volt az első találkozása a II. kerülettel. Ottlik Budán, a XI. kerületben született 1912-ben, majd 1926-ban a Bocskai István Magyar Királyi Reáliskolai Nevelőintézetbe került, Pasarétre.
Később, már 1939-ben, amikor megnősült, feleségével, Debreczeni Gyöngyivel a kadétiskola szomszédságába költöztek vissza. Itt vészelték át a háborút, itt bújtatták a munkaszolgálatra rendelt Vas István költőt. A háború után viszont nem maradtak a kerületben: 1946-ban elköltöztek Pasarétről, sőt Budáról, de még Budapestről is, méghozzá Gödöllőre.
Örkény István
Az Egyperces novellák és a modern magyar drámairodalom több jeles művét író Örkény, az abszurd mestere élete vége felé költözött a Pasaréti útnak arra a részére, ami már nem is Pasarét, hanem Törökvész része. Örkény háromszor nősült meg, és 1965-ben vette el harmadik feleségét, Radnóti Zsuzsa irodalomtörténészt, aki akkor a Vígszínház dramaturgja volt.
Együtt költöztek 1971-ben a közös otthonukba a Pasaréti útra. Amikor Örkény 1979-ben elhunyt, a felesége maradt a házban, ahol jelenleg is él és gondozza férje hagyatékát.
Szepes Mária
Elsősorban íróként ismerjük Szepes Máriát, aki a hazai sci-fi-irodalom egyik gyöngyszemét, a Vörös oroszlánt, valamint a magyar gyerekirodalom több generáció számára meghatározó sorozatát, a Pöttyös Panni-könyveket írta. De ezeken mellett, jellemzően a pályája elején, forgatókönyveket is írt, sőt színészkedett és költőként is kipróbálta magát. Érdekelték az ezoterikus tanok és az okkultizmus.
Pasarétre férjével, Szepes Bélával – aki szintén sokoldalú ember volt: sportoló, újságíró, grafikus és szobrász – költözött, közvetlenül a II. világháború után, 1945-ben. A Júlia utcában éltek, mint Szabó Magda és férje, Szobotka Tibor, bár ez nem jelentett semmit, mert a két nő állítólag nem volt jóban egymással.
Gobbi Hilda
Az 1913-as születésű színésznő jómódú, I. kerületi családból származott, a felmenői között olaszokkal, osztrákokkal, lengyelekkel. Mivel a családja még gyermekkorában elszegényedett, sőt szét is hullott – szülei elváltak, ő pedig az anyjával lakásról lakásra költözött –, szinte csak magára számíthatott. De Gobbi nemcsak páratlanul tehetséges és sokoldalú színész volt, hanem kitartó és ambiciózus is. Az 1950-es évek első felében költözött Pasarétre, a Pázsit utcába, ahol élénk társasági életet folytatott.
Az 1960-as évek elején az Orsó utcába tette át székhelyét, annak a háznak a szomszédságába, ahol korábban Nagy Imre is lakott, és ami jelenleg a tragikus sorsú miniszterelnök emlékháza. Ekkortól kezdődően Gobbi egyre többet foglalkozott hivatása színpadon túli dolgaival: a színészutánpótlással, valamint az idős kollégák sorsával. Alapított színészkollégiumot és színészotthonokat is. Meghatározó tagja volt a Színházi Dolgozók Szakszervezetének. Halála után örökségét senki nem vitte tovább.
Várkonyi Zoltán
Első osztályú karakterszínész volt, és olyan rendező, aki mind a színházban, mind a kamerák mögött rutinosan mozgott. Emellett tanította is a színészmesterséget, pár évig a Színművészeti Akadémia rektora volt, valamint színházat is vezetett, a Vígszínházat, melynek egyik legdicsőségesebb korszaka az ő nevéhez fűződik. Várkonyi és felesége, a szintén színész Szemere Vera Pasaréten éltek a háború után, egészen a halálukig. A Nagyajtai utcában volt az otthonuk, néhány méterre attól a háztól, ahol Örkény István lakott.
Várkonyi lakóhelye egyik jellegzetes figurájaként él a helyiek emlékezetében: hosszú kabátjában, kutyát sétáltatva rendszeresen járta a környéket. A munkamániás, fáradhatatlannak tűnő férfi 1979-ben hunyt el, váratlanul, felesége 16 évvel élte túl őt.
Fábri Zoltán
Várkonyi Zoltánnak volt két húga, egyikük, Noémi szintén színész lett, csak nem Várkonyi, hanem Apor Noémi néven. 1947-ben ment feleségül az akkor még csak szűk körben ismert, Ferencvárosban született Fábri Zoltánhoz, akiből pár évvel később a magyar filmtörténet egyik legfontosabb rendezője vált (csak pár filmcím: Körhinta, Hannibál tanár úr, Édes Anna, Húsz óra, Isten hozta, őrnagy úr!, Az ötödik pecsét).
A Fábri–Apor házaspár a II. világháborút követően költözött Pasarétre, a Hidász utcába, ahol mindig nagy volt az átjárás, egyik művészbarát a másiknak adta a kilincset. Ráadásul Fábri előszeretettel forgatott a filmgyár Pasaréti úti telephelyén. Az 1980-as évek közepétől kezdőden egyre inkább bezárkózott, csalódott a filmes világban, 1983 után már nem is rendezett. 1994-es halála után 11 évvel követte őt a felesége, nem sokkal később pedig a házukat is lebontották, így emléktáblát nem kapott, mert nincs hova kitenni.
Makk Károly
Az 1925-ben Berettyóújfalun született rendező édesapja mozigépész volt, innen jött a filmek iránti mély szeretet, vonzalom, rajongás. Bár már amolyan lótifutiként dolgozott az egyik hazai filmvállalatnál a háború előtt is, a rendező szakot csak a háború után egy évvel kezdte el. A vidéket nagyon szerető Makk sokáig lakásról lakásra költözött Budapesten, nehezen találta a helyét a fővárosban. Míg a 60-as évek második felében rá nem talált a Hankóczy Jenő utcában álmai otthonára, ahol aztán 50 éven keresztül, egészen 2017-es haláláig élt.
Mint oly sok, szintén a II. kerületben élt művész lakása, az övé is állandóan nyitva állt a barátai előtt, egymásnak adták a kilincset a neves írók és filmesek. A legtöbbet a szintén Berettyóújfalun született gyerekkori barát, Konrád György tartózkodott Makknál, akinek a halála után az egykori házában emlékkiállítása nyílt, a kertben pedig emlékművet kapott.
Erdély Miklós
Törökvész volt az otthona annak az embernek, akinek bár mindig volt hétköznapi, kétkezi, jellemzően valamilyen építőipari állása, mégis egész életét a művészetnek szentelte mint alkotó és mint gondolkodó is. Számontartják íróként és költőként ugyanúgy, mint ahogy filmrendezőként, építészként, képzőművészként, teoretikusként. Egy Virág árok utcai nagy házban élt a népes Erdély család több generációja, ahova a háborút követően költöztek be.
A házban, ahol pár évtizeddel korábban Jászi Oszkár és felesége is élt, élénk szellemi-művészeti-társasági élet folyt, a kor neves értelmiségijei közül szinte mindenki (Cseh Tamástól kezdve Baksa-Soós Jánoson át Csoóri Sándorig és Szentjóby Tamásig) megfordult náluk, sőt volt, aki hosszabb-rövidebb időre még be is költözött hozzájuk (például Makovecz Imre, Kormos István vagy Csurka István). Az biztos, hogy az a szellemi kör, ami itt összejött a Kádár-korszak alatt, a hivatalostól nagyon elütő, azzal szemben álló, progresszív és előremutató volt.
Pór Bertalan
A magyar avantgárd festészet egyik legfontosabb alakja volt, a MIÉNK csoport, valamint a Nyolcak tagja, utóbbi társaságnak alapítója is. A festő a II. világháborút követően, 1948-ban költözött a Pasaréti útra, ahol egészen 1964-ben bekövetkezett haláláig élt. A Tanácsköztársaság hónapjai alatt aktívan kivette a részét a kommünből, ezért annak bukása után vidékre száműzte magát, ahonnan a 30-as évek második felében Párizsba költözött.
A háború után hazatért és gyorsan a rendszer elismert festője lett, akinek a tehetségén túl nemcsak dicső balos múltja volt, de elég hamar alkalmazkodott is, a szocreálban is megtalálta a saját útját, sőt annyira hitt a baloldali eszmében, hogy például Rákosi Mátyást többször is megfestette. Halála után még utcát is elneveztek róla Pasaréten, ám a rendszerváltás után az utca visszakapta a korábbi nevét (Gyergyó utca).
Károlyi Bernát
A ferences rendi szerzetes a Pasaréten teljesített szolgálatot. A folyton mosolygó, mindig az elesettek mellé álló Károlyi vidéken, Almáskamaráson született, és többfelé megfordult az országban (például Gyöngyösön, Baján), majd hittérítő munkára Kínába ment. Az 1930-as évek második felében tért haza, ekkor került először Pasarétre, majd a háború alatt Kecskeméten szolgált. A harcok lezárulta után, 1945-ben tért vissza Pasarétre, és haláláig itt is maradt.
Kínában árva gyereket tanított és támogatott, a háború alatt zsidókat bújtatott, a háború után pedig a szörnyűségek és a nélkülözés által traumatizált lakosságot segítette, illetve azokat, akiket az új hatalom kipécézett magának ilyen-olyan okból. Végül ő is így járt: megelőzve korát nyilvánosan párhuzamot vont az elnyomó rezsimek között, meglátva a hasonlóságokat például a kommunizmus és a nácizmus között. Ez pedig nem tetszett a hatalomnak. 1949-től kezdődően többször bevitték, megverték, kínozták, kihallgatták, börtönbe csukták. A megpróbáltatások 1954-re felőrölték, 62 éves korában hunyt el, egy rabkórházban.
(Borítókép: Bódis Krisztián – We Love Budapest)
Megjelent első bookazine-unk, ne maradj le róla!
Már 15 éve lélegzünk összhangban a fővárossal. Jubileumi kiadványunkban mindent megtalálsz, ami magazinunk és eddigi munkánk esszenciája. Gasztronómia, kultúra, városi legendák és Budapest arcai, interjúk, történetek és a legjobb helyek – úgy, ahogyan mi látjuk a fővárost.
Rendeld meg itt vagy keresd a nagyobb könyvesboltokban!
hirdetés
