A Magyar Nemzeti Galéria most megnyitott és egészen 2027. február 14-ig látható új kiállítása a XX. század első felének női képzőművészeit, elsősorban festőit mutatja be. Bár találni köztük ismerős nevet is, az alkotók nagy részét a közönség valószínűleg most fogja felfedezni. Meg is érdemlik, mert ezek a híressé végül nem vált nők vannak olyan jók, mint a férfiak, akiknek nevét jórészt megőrizte az emlékezet.

Festeni az előítéletekkel szemben

Őszintén szólva zavarba ejtő a Magyar Nemzeti Galéria friss dobása, az Elhivatottak – Magyar képzőművésznők a XX. században című tárlat, mert bár találni a kiállított művészek között pár ismerőst (pl. Anna Margit, Reigl Judit, Ferenczy Noémi), de abban is biztos vagyok, hogy az alkotók nagyobbik felének neve mostantól jelent majd valamit a látogatók zöme számára. Még úgy is, hogy egyik-másikról kiderül, a maga korában viszonylag széles körben ismerték őt. Csak aztán elfelejtették a nevét, és egyedül a művészettörténet, a nagy állami múzeumok (a Galéria mellett a Szépművészeti Múzeum) meg a galériások és a műgyűjtők tartották őket számon. Ugyanakkor pedig – és ez az, ami elsősorban zavarba ejtő –

a Galéria szokásosan erős kiállításai közül is ez most nagyon kiemelkedik,

legalábbis számomra az utóbbi pár év legerősebbje lett az Elhivatottak.

A Nemzeti Galéria új tárlata hiánypótló, ez már az elején kiderül. Sorjáznak a képek meg a hozzájuk kötődő női nevek és sorsok, és a szemlélő nem tud nem arra gondolni: ennyi, a XX. század első felében alkotott magyar képzőművésznőt együtt-egyben még biztosan nem látott. Egy olyan korszak figyelemre méltó női alkotóit gyűjtötték egybe a kiállítás kurátorai (maguk is nők: dr. Kopócsy Anna, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Művészettörténet Tanszékének oktatója és Drienyovszki Zsófia, a Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria művészettörténész munkatársa), amikor a művészet, a festés amolyan férfidolognak számított, és a társadalom jelentős része nem nézte jó szemmel a pingálgató nőket. Inkább nevelnék a gyerekeket, főznének a férjükre, és őriznék az otthon melegét. Csakhogy ezek a nők inkább festettek, és milyen jól tették. Sőt, volt, aki a még macsóbb szobrászat irányába fordult, és alkotott nagyot.

Az, hogy a nők komolyabban is képzőművészkedhettek, a XIX. század második felének az eredménye, merthogy akkor kezdett nyílni az olló, és mire beköszöntött a századforduló meg az új, a XX. század, már egész sok női festő tevékenykedett. Persze azt nem mondjuk, hogy egyből könnyű dolguk akadt – az igazából, ha nagyon őszinték akarunk lenni: sosem akadt –, az alaposan meggyökeresedett előítéleteket nem lehet csak úgy, egyik napról a másikra lebontani. De azért már a nők is járhattak komoly festőiskolába, lehettek jó nevű mestereik, kiállíthattak, tanulmányútra mehettek. Volt, akire a Nyolcak, és volt, akire a nagybányaiak bólintottak rá, és hívták meg maguk közé, még ha csak vendégnek is. És hát mindez nem véletlen: nem egy olyan női alkotó szerepel a tárlaton, aki simán lepipálja az abszolút híres és számontartott férfiakat. Bár mindig minden kiállításon lefotózok egy-két képet, de olyan viszonylag ritkán fordul elő velem, mint most: hogy szinte a teljes kiállítási anyagot lefotóztam. 

A fénybe kilépve 

Rengeteg új barátom lett. Mint például Lehel Mária, aki előszeretettel festette le a saját meztelen testét, ezzel okozva botrányt. Vagy Galimberti Sándor felesége, Dénes Valéria, aki tragikusan fiatalon hunyt el tüdőgyulladásban, és akit oly mélyen tisztelt és szeretett a hozzá hasonlóan kivételes tehetségű férje, hogy amikor a nő meghalt, a férfi másnap öngyilkos lett. Aztán ott van Dömötör Gizella, aki sosem járt a képzőművészet fellegváraiban, és előtanulmányokat sem folytatott, hanem ösztönösen volt kubista. De említhetném még Korb Erzsébetet, Éber Annát, Járitz Józsát, a szobrász Kövesházi Kalmár Elzát. 

A fő kedvencem a kiállításról, Gyenes Gitta – az építész Gyenes Lajos testvére –, akinek 1932-es Cigarettázó önarckép című képe előtt olyan sokáig álltam, sőt vissza is mentem párszor, mint még soha egyetlen festmény előtt sem. 

Mintha a nőideálomat pillantottam és találtam volna meg.

Ahogy lassan és könnyedén engedi a száján a füstöt, ahogy a cigarettát tartja, és ahogy rám néz oldalra billentett fejjel. Nem véletlenül szeretett bele – a legenda szerint mindössze pár perc leforgása alatt – József Attila is, bár rajongása viszonzatlan maradt, csupán baráti kapcsolatban állt egymással a festőnő és a nála 18 évvel ifjabb költő. 

Ki mit fest

A Galéria kiállítása időrendben halad, és közben különféle témakörök szerint mutatja be a festőket és a képeiket. Bár sokan nem szeretik az ilyesfajta megkülönböztetést, mégis ez a megfigyelésem: bizonyos témák nagyon jellemzőek a női alkotókra, jobban, mint a férfiakra. Például az anyaság ábrázolása, a család, vagy éppen a tánc és a saját testük tanulmányozása, az önakt, amiből legalább annyi látható a kiállításon, mint az önarcképekből. És ha már a meztelenség és az intim helyzetek; ezek ábrázolásában valahogy a kiállítás alkotói mintha bátrabbak is lettek volna, mint férfi kortársaik. Ami érthető, hisz egyetlen ecsetvonást sem kellett húzniuk annak érdekében, hogy az előítéletek tombolni kezdjenek velük szemben, ezért ha már csinálták, akkor csinálták rendesen, és gyakran elmentek a falig. Pláne azzal, hogy saját magukat vitték vászonra, a saját testük változásait, ráadásul szemérmetlen őszinteséggel. (Ehhez pedig tegyük hozzá még azt is, hogy szinte az összes festőnőnek rövid haja volt, ami akkoriban a modernség, a modern gondolkodás jelképe volt.) 

Nemcsak témák tekintetében, hanem valamennyire a stílusukban is elütnek a nők a férfiaktól. Ehhez pedig a gyakorlott kiállításra járónak és festménynézegetőnek elég csak azt a pár tájképet vagy vallással kapcsolatos munkát megnézni, ami a kiállításon látható. A nők valahogy másképpen tekintettek a tájakra, másképpen szemlélték azokat, mint a férfiak, így mást is láttak, elsősorban és olykor szinte csak színeket. Vidám, kicsattanó, életrevaló színeket. A vallási témájú képek ellenben feltűnően zaklatottak, mintha kétségeket festettek volna bele a képeikbe a nők. De úgy általában véve, ez a személyesség, önfigyelés, egyszemélyes intimitás végigkíséri a teljes Elhivatottak című kiállítást, ami elsőre talán túl sok, túl tömény lehet. Éppen ezért nem elég egyszer megnézni, de annak is, akinek elsőre is minden pont annyi, pont elég és pont a helyén van. 

(A borítóképen Lóránt Erzsébet Tyúk című képe látható 1930-ból)

Újra jön a We Love Kuponhét október 28. és november 14. között!

Első kuponhetünk sikerén felbuzdulva folytatás következik: most ismét különleges kedvezményekben és ajánlatokban részesülhettek, új kuponoldalunk bemutatásával. Ezzel szeretnénk meghálálni, hogy olvastok minket. A résztvevő helyek között találtok éttermeket, pékségeket, bisztrókat, pizzériákat és bárokat is.

Részleteket ezen a linket találtok, felfedezésre fel!

hirdetés

Címkék