A brit minta születése
Ahhoz, hogy a kékharisnyák eredettörténetét feltárjuk, egészen Londonig kell mennünk, illetve a 18. század közepéig kell visszautaznunk az időben. Ez az ipari forradalom kora, ami jelentős társadalmi-kulturális változásokat hozott, melyek egy része kimondottan pozitív irányú fejlemény volt. Ezek egyike volt az a szalon, ami, szakítva a korábbi hagyományokkal, már nem a kártyajátékokra és a mulatozásra helyezte a hangsúlyt, hanem a szellemi táplálékokra. Ez két főúri asszony nevéhez köthető: az egyik a brit Elizabeth Montagu, a másik pedig az ír Elizabeth Vesey volt.
Az általuk kitalált és levezényelt összejöveteleken, ahol a kártyajátékok tiltva voltak, alkoholt sem nagyon fogyasztottak, és a társasági pletykálkodást is hanyagolták, elsősorban irodalmi, tudományos, művészeti és politikai-társadalmi témák kerültek terítékre, a meghívottak pedig a kor neves személyiségei közül kerültek ki, mint például Adam Smith közgazdász vagy Sarah Fielding író, akinek bátyja, a szintén író Henry Fielding nagy respektnek örvendett a szalon látogatói körében. A csoport célja pedig az volt, hogy
a világot és azon belül a brit birodalmat jobb hellyé tegyék.
A szalon egyik állandó vendége volt a botanikus-polihisztor Benjamin Stillingfleet, aki végül a társaság névadója is lett. Nemcsak tehetős embereket hívtak meg maguk közé, hanem az elsődleges szempont a szellemi potenciál, a nyitott gondolkodás és az innovációra való hajlandóság volt. Stillingfleet például egyáltalán nem volt jómódú. Bár a kor divatja szerint az igazán menő férfiak fekete selyemharisnyát hordtak, a botanikusnak erre nem volt pénze, így jóval olcsóbb gyapjúharisnyában járt, aminek kék volt a színe. Mivel végül szinte mindenki, anyagi helyzettől függetlenül, követte a példáját, ez lett a szalon névadója is: Blue Stockings Society, vagyis Kék Harisnyák Társasága. Az első „kékharisnya″ pedig Stillingfleet lett.
Pozitívból negatív
Ugorva 100 évet az időben, a kékharisnya kifejezés, mely egykor pozitív jelentéssel bírt, már teljesen más, a korábbival ellentétes előjelet kapott, és inkább gúnyos, lesajnáló kifejezéssé vált. Ez pedig a szárba szökkenő nőjogi mozgalmakkal fügött össze. A 18. század legvégén jelent meg az író-filozófus, a fiatalon elhunyt Mary Wollstonecraft A női jogok igazolása című munkája, ami végül is elindította a feminista mozgalmat, amolyan programírás volt. A 19. század közepén elindult szüfrazsettek első generációja még békés úton akart változást elérni. Ők még a petíciókban, a békés politikai gyűlésekben és felvonulásokban hittek.
Ezek a nők, hiába voltak szelídek, békések és hittek a párbeszédben, már gúnyos, negatív jelzőként kapták meg a kékharisnya jelzőt. Ők voltak azok, akik hátrahagyták a konyhát és a háztartás vezetése, valamint a családi kötelességeik helyett irodalommal, oktatással és tudománnyal foglalkoztak, a férfiak pozícióira vágytak, tudálékosak és nagyképűek voltak, de csak felfordulást, anarchiát meg káoszt okoztak – legalábbis a kritikusaik szerint. Valójában csak annyit akartak elérni, hogy ugyanolyan jogaik legyenek, mint a férfiaknak.
A századfordulóra a kékharisnya szó teljesen elveszítette egykori pozitív jelentését, és egy megbélyegző, dehonesztáló kifejezés lett belőle. Ami még túlzásba is esett: a kékharisnyákat férfigyűlölő, ronda és nőiességüket elvesztő nőknek tartották, akik a csúnyaságukat azzal igyekeztek ellensúlyozni, hogy olvastak és képezték magukat – hogy aztán csak okoskodjanak parttalanul, ha kell, ha nem, állították a kritikusaik.
Persze addigra már alaposan megváltozott a helyzet a nőjogi mozgalmak frontján. Az őket rossz szemmel nézők már nem elégedtek meg annyival, hogy gúnyolták és kinevették őket, hanem atrocitások is érték a nőket. Így érthető, hogy a szüfrazsettek új generációja, élükön Emmeline Pankhursttel, felvették a kesztyűt velük szemben (is). Ők már nem a békés szavak és az észszerű meggyőzés eszközét vetették be céljaik elérése érdekében, hanem radikalizálódtak: az utcán akcióztak, kirakatokat törtek be, felgyújtották politikusok házait, bombát gyártottak és robbantottak vagy éppen hozzáláncolták magukat a brit parlament kerítéséhez.
A magyar kékharisnyák dicsérete
Magyarországon a kékharisnya szónak némiképp hasonló karrierje volt, mint külföldön. A szót a 19. század közepe felé vették át németből és angolból, tükörfordításban. Ekkor a jelentése még a művelt, az irodalom, a tudományok és a közélet, valamint a politika iránt érdeklődő nőkre mondták. Majd a 19. század végén nálunk is megváltozott a szó jelentése, és megkapta a negatív előjelét. Ez pedig egybecsengett a magyarországi nőjogi mozgalmak születésével.
A nőjogi mozgalom kritikusai, elsősorban férfiak, bár nők is voltak köztük, Magyarországon is ugyanazon a véleményen voltak, mint Európa más országaiban. Szerintük a nőket nem véletlenül nevezték úgy, hogy a gyengébbik nem. Sem az alkatuk, sem a biológiai szerepük, de még a szellemi képességeik sem tették őket alkalmassá, hogy komolyabb hivatást töltsenek be, hogy a házimunkánál és a gyereknevelésnél bonyolultabb feladatot vigyenek, így az, hogy a politikában véleményük legyen és hogy választójogot kapjanak, maga volt a nonszensz.
Az első fecske, még a 19. század első felében, Brunszvik Teréz volt, aki tekintélyét és jómodúságát felhasználva megalapította az Angyalkertet, vagyis az első magyar óvodát – amit akkor még kisdedóvónak neveztek –, de alapított ipari iskolát is, illetve a cselédlányok számára alapfokú tudást adó cselédiskolát. És bár nem ide, a nőjogi mozgalmak tárgykörébe tartozik, de az első karácsonyfát is ő állította. A nagy műveltségű és tudású Brunszvik Teréz még nem számított radikálisnak, és ha használták is rá a kékharisnya kifejezést, azt biztosan elismerőleg tették. Akik viszont a nyomába léptek, már egészen más megítélés alá estek.
A korai magyar nőjogi mozgalom két fontos alakja Glücklich Vilma és Bédy-Schwimmer Rózsa volt, akik a századfordulón, valamint a 20. század elején fejtették ki áldásos tevékenységüket. Előbbi tanító volt, aki aztán matematikát és fizikát tanult az egyetemen, akkor még egyedüli nőként. Utóbbi pedig a tettek szintjén végtelenül pacifista volt, ugyanakkor gyújtó hangú cikkekben szállt síkra a nők jogainak védelmében. Őket már cinikus felhanggal bélyegezték kékharisnyának.
Aztán a politikai jobboldal által sokat kárhoztatott Tanácsköztársaság – melynek aktív tagja volt Glüklich Vilma is, ezért a leverése után el kellett hagynia az országot – megadta a nőknek a választójogot, amit, a proletárállam szinte összes rendelkezésével ellentétben, később sem töröltek el, hanem meghagyták, mindössze szigorítottak rajta (21 éves kortól lehetett szavazni, az írni-olvasni tudóknak). Később azonban egyre szűkítették a választásra jogosult nők körét, hiába került be a parlamentbe az első női képviselő (Slachta Margit) 1920-ban. A férfiakra és a nőkre egyaránt vonatkozó szabályozást csak 1945-ben vezették be.
Egy dolog viszont változatlanul megmaradt, bármilyen jogoktól, beleértve a választásit is, függetlenül. 1945 után is általános volt, ami már előtte is az volt, sőt, ahogy tapasztaljuk is, ebben a mai napig nem történt változás: az önálló véleménnyel rendelkező, bátor, erős, magabiztos és független nőket kékharisnyának nevezik még mindig, hogy ezzel tudálékosnak és okoskodónak meg persze csúnyának és nőietlennek bélyegezzék. Ez pedig a 21. század elején, vagyis nagyjából 250 évvel a szó dehonesztáló jelentésének kialakulása után, mondhatni:
szégyen.
De legalább széles körű tiltakozás van ellene, és ez már bőven több, mint a semmi. Persze van még hová fejlődni.
Források:
(Borítókép: Getty Images)
Megjelent első bookazine-unk, ne maradj le róla!
Már 15 éve lélegzünk összhangban a fővárossal. Jubileumi kiadványunkban mindent megtalálsz, ami magazinunk és eddigi munkánk esszenciája. Gasztronómia, kultúra, városi legendák és Budapest arcai, interjúk, történetek és a legjobb helyek – úgy, ahogyan mi látjuk a fővárost.
Rendeld meg itt vagy keresd a nagyobb könyvesboltokban!
hirdetés
