A 2025-ös Booker-díj shortlistjének bejelentéséig itthon viszonylag kevesen ismertük David Szalay nevét, holott Az ártatlanság és a Minden, ami férfi már évek óta olvasható magyarul is. A magyar–kanadai származású író végül Flesh (Test) című regényével nyerte el a legrangosabb brit irodalmi elismerésnek számító Booker-díjat, amely kapcsán a zsűri úgy fogalmazott, soha nem olvastak még hasonlót. Az író nyitotta meg a 97. Ünnepi Könyvhetet, ahol a közönség nemcsak a megnyitóbeszédét hallgathatta meg, de egy pódiumbeszélgetésen is részt vehetett.
A nemrég magyarul is megjelent Test (a könyvről nyári könyvajánlónkban írtunk) az eleinte Magyarországon élő István történetét meséli el, aki 15 évesen – a korosztályától elszigetelődve – csupán a szomszédban lakó, nála jóval idősebb nőben talál társaságra. Kapcsolatuk egy baleset miatt megszakad, István előbb bevonul a hadseregbe, majd Londonba emigrál, ahol milliárdosok sofőrjeként vállal munkát.
We Love Budapest: Ha valaki azt kérdezné tőled, hogy mitől lesz igazán jó egy regény, mit válaszolnál neki?
David Szalay: Ez rögtön egy nehéz kérdés! Azt mondanám, hogy az egyik legfontosabb dolog az, hogy legyen benne az élet érzése, hogy a nyelv élőnek hasson. Hogy bármiről is szóljon a regény, végső soron magáról az életről szóljon. Nem kell eredetit mondania az életről – valójában nem is tud, hiszen már mindent elmondtak korábban –, egyszerűen valahogy meg kell testesítenie azt az érzést, hogy élünk.
WLB: Ma a közösségi média egyre inkább meghatározza, hogy mely könyvek jutnak el az olvasókhoz. Íróként érzed ennek a hatását, vagy írás közben tudatosan kizárod ezeket a szempontokat?
D. Sz.: Természetesen érzem a hatását abban az értelemben, hogy a közösségi média valóban befolyással van erre, de én személy szerint nem igazán teszek azért, hogy ezt a hatást erősítsem. Nem is gondolom, hogy ez alapvetően új jelenség lenne, korábban ezt egyszerűen szájhagyománynak nevezték, és mindig is nagyon fontos szerepe volt. A közösségi média legfeljebb felerősítette ezt a hatást. Amikor viszont ténylegesen írok, igyekszem egyáltalán nem foglalkozni ezekkel a szempontokkal.
WLB: A regényeid nagyon letisztultak, szikár nyelvezetűek. Milyen nálad az írás folyamata, és mennyire nehéz eljutni ehhez a letisztultsághoz? Sok mindent kihúzol a kéziratból, mire elkészül egy regény?
D. Sz.: A korábbi regényeim közül nem mindegyik ennyire szikár és visszafogott. Részben egyszerűen egy olyan írói szokásról van szó, amelybe idővel beleszoktam. A Turbulence című könyvemet eredetileg rádióban felolvasandó történetsorozatként írtam, ezért minden történetnek pontosan ugyanakkora terjedelműnek kellett lennie, ráadásul nagyon rövidnek. Ez rendkívüli tömörséget követelt, minden egyes szónak meg kellett indokolni a létjogosultságát. Azt hiszem, ezt a fajta írásmódot kielégítőnek és esztétikailag is szépnek találtam, ezért folytattam ezt a megközelítést a Test esetében is. A kéziratnak több változata is készült, de mindegyik ugyanebben a visszafogott stílusban. Noha voltak részek, amelyeket elhagytam, például két teljes fejezetet, valójában nem kellett túl sokat húzni belőle.
WLB: Több interjúban is beszéltél arról, hogy az ember elsősorban fizikai lény, és a világot először a testén keresztül tapasztalja meg. Miért ilyen fontos számodra ez a gondolat?
D. Sz.: Azt hiszem, ha fontos számomra, akkor egyszerűen azért, mert igaznak tűnik. Vitathatatlanul és visszavezethetetlenül igaznak, olyan módon, ahogyan kevés más dolog az. Azt is gondolom, hogy ez az alapvető fizikai létünk életünk minden más aspektusát is meghatározza. Azt, hogyan gondolkodunk a létezésről, hogyan épülnek fel a társadalmaink, és így tovább. Vagyis ez egyáltalán nem különül el minden mástól. Úgy érzem, ebben a könyvben azt próbáltam megmutatni, hogy az emberi tapasztalat egységes egész, és ennek az egységnek a gyökere a fizikai létezésünkben rejlik.
WLB: A Test egyik fontos rétege a kelet-európai tapasztalat. Szerinted miben különbözik egy közép- vagy kelet-európai ember világlátása azokétól, akik Nyugat-Európában nőttek fel?
D. Sz.: Mindannyian, sok minden más mellett, a történelem termékei vagyunk, ezért Kelet- és Nyugat-Európa eltérő történelme óhatatlanul formálja az ott élők világlátását. A közelmúltban Kelet-Európa általában szegényebb volt Nyugat-Európánál, és sok ország olyan traumatikus eseményeket élt át, amelyek nyilvánvalóan hatással voltak arra, ahogyan az emberek a világra tekintenek. Talán erősítették egyfajta fatalizmus, illetve tehetetlenség érzését. 1989 fordulópont volt, azóta egészen más dinamika érvényesül, noha a régi törésvonalak továbbra is léteznek. Engem éppen ez az 1989 utáni világ érdekelt a Test megírásakor, az a világ, amelyben ma is élünk, és amely még mindig folyamatosan alakul.
WLB: Milyen kapcsolatban vagy a magyar irodalommal? Vannak klasszikus vagy kortárs magyar szerzők, akiket fontosnak tartasz vagy szívesen olvasol? Ha igen, mi az, ami közel áll hozzád a műveikben?
D. Sz.: Olvastam magyar regényeket – sajnos angol fordításban –, bár be kell vallanom, hogy nem igazán kortárs műveket. A kedvencem valószínűleg Kertész Imre Sorstalansága, amely szerintem valóban nagyszerű könyv.
WLB: A Testben fontos helyszín Magyarország. Hogyan élt a fejedben Budapest vagy Pécs írás közben? És milyen volt most újra Budapesten járni az Ünnepi Könyvhét alkalmából? Volt valami, ami meglepett?
D. Sz.: Különösen Pécshez kötnek nagyon régi emlékek, egészen a gyerekkoromig visszanyúlóan, ezért talán itt jobban látom, hogyan változott a város az évtizedek során. Néhány évig éltem is ott, ahogy Budapesten is, így mindkét helyet elég jól ismerem, még ha bizonyos értelemben a kívülálló szemszögéből. Sok magyar barátom és ismerősöm van, rajtuk keresztül talán valamennyire azt is megértem, milyen belülről nézve az ország. Írás közben mindebből merítettem. Nem végeztem külön kutatást, egyszerűen a saját emlékeimre és mások tapasztalataira támaszkodtam. Ma is sok időt töltök Magyarországon, ezért amikor a Könyvhétre jöttem, nem arról volt szó, hogy hosszú évek után látogattam volna újra az országba. Sőt, az áprilisi választások napján is Magyarországon voltam, így annak a hangulatát is megtapasztaltam. Az viszont óriási megtiszteltetés volt számomra, hogy én nyithattam meg az Ünnepi Könyvhetet, ezt soha nem fogom elfelejteni.
WLB: Van olyan emlék, hétköznapi pillanat vagy érdekes helyszín Budapesten vagy Pécsett, amely különösen megmaradt benned az évek során?
D. Sz.: Igen, túl sok is ahhoz, hogy mindet felsoroljam. Életem számos fontos eseménye kötődik ezekhez a helyekhez, például két gyermekem is Magyarországon született. A legelső magyarországi emlékeim pedig egészen az 1970-es évekre nyúlnak vissza. Éppen ezért nehéz lenne egyetlen pillanatot kiemelni, több ezer ilyen emlékem van.
WLB: Úgy tudom, a Test filmadaptációja fejlesztés alatt áll. Milyen szerepet vállalsz a munkában?
D. Sz.: Még egyáltalán nem biztos, hogy a film valóban elkészül. Ha igen, valamilyen szerepem lesz a forgatókönyv megírásában, de három ember közül csak az egyik leszek. Egyedül nem tudnám megírni a forgatókönyvet, részben azért, mert még soha nem írtam ilyet, részben pedig azért, mert túlságosan közel állok az alapanyaghoz. Amint a forgatókönyv elkészül, az én amúgy is korlátozott szerepem véget ér. Onnantól valóban mások kezében lesz a történet. Ismerem a rendező munkáit, aki elkészítené a filmet, és ha végül megvalósul a projekt, biztos vagyok benne, hogy kiváló munkát fog végezni.
(Borítókép: Getty Images Hungary)
Megjelent első bookazine-unk, ne maradj le róla!
Már 15 éve lélegzünk összhangban a fővárossal. Jubileumi kiadványunkban mindent megtalálsz, ami magazinunk és eddigi munkánk esszenciája. Gasztronómia, kultúra, városi legendák és Budapest arcai, interjúk, történetek és a legjobb helyek – úgy, ahogyan mi látjuk a fővárost.
Rendeld meg itt vagy keresd a nagyobb könyvesboltokban!
hirdetés
