Az ókori hangszerek szinte mindegyikét körbelengi némi misztikus ködfelhő, egyfelől azért, mert nagyon régiek, másfelől a különös hangzású nevük miatt, harmadrészt pedig azért, mert egyik-másiknak a külseje is szokatlan. A víziorgona (hidraulisz) viszont még így is kiemelkedik közülük. A többi ókori hangszerhez képest nagy és bonyolult szerkezet, már ránézésre is,
az ember nem hangszert lát benne elsőre, hanem valami ki-tudja-mire-való bizarr gépezetet.
Ennek megfelelően rengeteg kisebb-nagyobb alkatrészből áll, sípokból, szelepekből, lapocskákból. Az Aquincumi Múzeum főépületében – ami 1931-ben eredetileg elektromos transzformátorháznak épült – nemcsak egyben láthatjuk a hangszert, hanem apró darabjaira szedve is, bár az még csak nem is az összes darab.
Egy páratlan felfedezés
Nagy Lajos művészettörténész és régész csapata 1931-ben Aquincum területén éppen feltárt egy római kori épületet, amikor váratlan felfedezést tett. A nemzetközileg is szenzációszámba menő fordulat az volt, hogy mélyen a föld és az épület alatt találtak egy víziorgonát, mellette pedig egy írásos tábla is feküdt. Erről derült ki, hogy a víziorgonát a város egyik vezető tisztségviselője, bizonyos Gaius Iulius Viatorinus ajándékozta a textilkészítők egyesületének Kr. u. 228-ban.
Az ásatás megállapította, hogy az eredeti épületnek volt egy alápincézett helyisége, ami a 3. század közepe táján leégett. A földszint padlója ekkor a tűz hatására beszakadt, rá a pincére. Később, amikor az épületet felújították és helyreállították, a betemetett pincét nem háborgatták. Azt csak Nagy Lajos és csapata nyitotta meg újra. Abszurd csavar a történetben, hogy a textilkészítők közfeladatot is elláttak, ők feleltek az aquincumi polgárvárosban a tüzek oltásáért, amolyan korabeli tűzoltók voltak. Ehhez képest pont az ő egyesületi házuk égett le.
A misztikus hangszer
Az aquincumi orgona négy sípsoros, összesen ötvenkét síp található rajta, négy sorba rendezve. Ezek között vannak fedett és nyitott sípok. Amikor az orgona a pincébe zuhant, valamennyi sípja eltört, később úgy kellett egyesével a darabokból összeragasztani valamennyit. De ennek a ténynek köszönhetően robbant ki a víziorgona-kutatás egyik vitája: milyen volt az egyes sípok hossza? Ez ugyanis fontos az orgona hangjának rekonstruálásához. Létezik egy másik vitás, megosztó kérdés is a hangszer kapcsán:
hogyan működtették, hogyan szólaltatták meg?
Az aquincumi orgona ajándékozási táblácskáján hydrának nevezik az orgonát, ami a hydraulikon organon kifejezés rövid változata, egy görög elnevezés a korai orgonákra. A hangszert egyébként egy görög fizikus, Ktészibiosz találta fel a Kr. e. 3. században, méghozzá úgy, hogy épp a levegővel folytatott fizikai kísérletet. Ezek a legkorábbi orgonák ténylegesen víziorgonák voltak, a Ktészibiosz-féle szerkezetet a víz és a levegő kölcsönhatása szólaltatta meg, szép, tiszta és folyamatos hangot adva. Mintegy ötszáz évvel később azonban, és ezt biztosan tudjuk, léteztek már olyan orgonák is, melyekhez nem használtak vizet, hanem légfújtatók működtették őket. A víziorgona név ezeknél már csak jelképes, átvitt értelmű. A hangszert mindig ketten szólaltatták meg: az egyik a billentyűkön játszott, a másik pedig a fújtatót működtette. Az Aquincumi Múzeumban látható darab egyébként használható, ünnepi alkalmakkor előfordul, hogy meg is szólaltatják.
A víziorgona nem csak egy egyszerű hangszer volt, amit például ünnepségeken használtak. A mai orgonákat – melyeket a víziorgonák utódjának tekinthetünk – automatikusan a templomokhoz és a vallási eseményekhez kötjük. Ám az ókorban ez még másképp volt, a pogány vallási rituálék hangszere az aulos – a rómaiaknál tibia – nevű kettős síp volt. Az orgonának más szerepe volt, az amfiteátrumok gladiátorviadalait kísérte, és társult hozzá másik két hangszer is, a tuba meg a cornu, mindkettő fúvós. Alapvetően mind a kettő katonai jelzőhangszer volt.
A víziorgona ugyanakkor egyéb szerepet is betöltött, mint az számos korabeli és későbbi irodalmi forrásból kiderül, bár nem csak azokból, mert szarkofágok oldalába vésve vagy római katakombákban a falra karcolva is felbukkan különös, sajátos formája.
Különleges hangszernek számított, amit nagyon kedveltek
Aquincum lakói is, így előszeretettel vették hasznát a legkülönfélébb ceremóniákon. A különlegességét nemcsak a többi hangszerhez képesti bonyolultsága jelzi, hanem az is, hogy míg a többiről azt hitték a görög–római korban, hogy azokat az istenek találták fel és adták az embereknek, addig a víziorgona emberi találmány volt, és ezt mindenki jól tudta.
Közkedveltség ide vagy oda, ennek ellenére amilyen sok irodalmi forrás létezik a víziorgonáról, olyan kevés példánya maradt fenn az utókor számára. Viszonylag teljes hangszert csak Aquincumban találtak, a többi helyen (Svájcban és Görögországban) csak kisebb darabjait. Egészen addig, amíg Nagy Lajosék fel nem tárták, kizárólag a leírások és az ábrázolások alapján ismerték a hangszert. Ezt követően viszont már kézzel fogható és megszemlélhető volt.
Aelia Sabina, a víziorgona mestere
Név szerint kevés olyan emberről tudunk, aki játszott víziorgonán az ókorban. Összesen tizenketten vannak világszerte – az egyikük maga Néró császár –, és kettő közülük aquincumi volt: Aelia Sabina és a férje, Titus Aelius Iustus. Hogy ők egyáltalán léteztek, arról akkor szerzett tudomást a nagyvilág, amikor 1881–1882-ben, a Filatorigát építése közben ráleltek egy római kori temetőre. Jó pár szarkofág került a felszínre, többek között az is, amiben az ifjú hölgyet, Aelia Sabinát eltemették, és amit a férje készíttetett számára. Aelia Sabina mindössze 25 évet élt, a szarkofág oldalára pedig Titus Aelius Iustus egy verses feliratot vésett, ami szokásban lehetett akkoriban – több szarkofágon is találtak a régészek hasonlót.
A sírfelirat szerint Aelia Sabina, ez a jámbor és kedves feleség fogékony volt a művészetre, ő és a férje is zenéltek, sőt Iustus a légió alkalmazott és fizetett zenésze volt. Felesége, Sabina nemcsak a víziorgona mestere volt – jobb volt benne, mint a férje, aki pedig ezzel kereste a kenyerét –, hanem figyelemre méltó énektudása volt, és valamilyen húros hangszeren is játszott. Az ókorban a legnépszerűbb húros hangszernek a kitara számított, így lehet, hogy ő is ezen a hangszeren tudott játszani.
Művészetéért sokan rajongtak.
Mindez a feliratból olvasható ki. Sajnos a feltárás során kiderült, hogy a szarkofágban már nem Aelia feküdt, mivel később újrahasznosították a szarkofágot. Így azt sem tudni, mert erről nem árulkodik a sírfelirat, hogy Aelia Sabina miben és hogyan hunyt el. Csak az biztos, hogy a Kr. u. 3. század közepén élt, pont akkor, amikor az Aquincumban feltárt víziorgona is használatban volt. Talán még játszott is rajta.
A sírfeliratnak többen, köztük a víziorgonát feltáró Nagy Lajos is elkészítette a fordítását. Adamik Tamás irodalomtörténész fordítása viszont jól megragadja az eredeti szöveg érzelmességét. Így hangzik:
Nyugszik e sírba bezárva a kedves, drága Sabina.
Mestere volt a zenének, a férje se győzte le ebben.
Hangja vidáman szállt, szépen pengette a lantot.
Hirtelen elnémult. Háromszor tíz nyara volt csak,
Öttel, jaj, kevesebb, ám három hónapot élt még
S kétszer hét napot is. Mikor itt vízorgona sípján
Jókedvvel muzsikált, népünk hogy imádta e művészt!
Légy boldog, ha elolvasod ezt, s tartson meg az isten,
És zengjed kegyesen Aelia Sabina nevét.
Külön köszönet dr. Fényes Gabriella régésznek, az Aquincumi Múzeum munkatársának, hogy mesélt nekünk és végigkalauzolt bennünket a múzeum kiállításán.
Újra jön a We Love Kuponhét október 28. és november 14. között!
Első kuponhetünk sikerén felbuzdulva folytatás következik: most ismét különleges kedvezményekben és ajánlatokban részesülhettek, új kuponoldalunk bemutatásával. Ezzel szeretnénk meghálálni, hogy olvastok minket. A résztvevő helyek között találtok éttermeket, pékségeket, bisztrókat, pizzériákat és bárokat is.
Részleteket ezen a linket találtok, felfedezésre fel!
hirdetés
