Tótoknak a szlovák származású kisebbséget hívják Magyarországon. Ők a 17. század végétől, a török kiűzését követően jelentek meg hazánk mai területén. Mivel a földművelésből sok helyen már csak nehézkesen lehetett megélni – a szűkös talajviszonyok és a kezdetleges technológia miatt –, így a tótok kénytelenek voltak más munka után nézni. A férfiak Sziléziába jártak dolgozni, ott tanulták meg a drót használatának fortélyát és kezdték azt egészen sajátos módon használni: egy különleges abroncsot készítettek belőle a törött edények köré, amely így összetartotta a cserépárut, mintha csak új lett volna. Ezzel a módszerrel azonban csak kerek vagy ovális edényeket, tehát elsősorban korongozott cserépedényt lehetett javítani, ebből azonban minden háztartásban igen szép számmal akadt. A tevékenység meglehetősen specifikus volt, így akkor lehetett igazán jól keresni vele, ha a szakember faluról falura, városról városra járt. Többségüknek amúgy sem volt annyi pénze, hogy saját üzletet nyisson, így vándorolva keresték meg a kenyérrevalót.
„Drótultassík!”
Sokan indultak útnak a Felső-Vágmente környékéről, amit emiatt Drotáriának, Drótosföldnek neveztek, de a Szepességből és Árva, Trencsén vármegyéből is szép számmal jöttek, sőt a 20. században a Hegyköz szlovák falvaiból és Abaúj megyéből is érkeztek mesterek. Míg a családfő egyedül vagy inasával (szlovákul džarek, mely a magyar gyerek szóból származik) járta a környékbeli falvakat, addig a család többi tagja otthon művelte a földet. A vándoréletforma bizonyos időszakokban olyan jól jövedelmezett, hogy voltak olyan falvak, ahonnan szinte minden férfi elment ősztől tavaszig drótozni. Eleinte nem pénzért, hanem tojásért, szalonnáért, különböző élelmiszerekért dolgoztak, ám a 20. században természetesen már a pénz volt a fizetőeszköz. Aki félretette, nem folyatta el a kocsmában a megszerzett összeget, az szép summára tehetett szert, sokan közülük saját boltot nyitottak vagy továbbléptek a bádogosszakma, a fémmegmunkálás felé.
Rokonszakma volt az üveges tóté, melyet – hasonlóan a drótoséhoz – közmondás is megjelenít: „Hiányzik, mint ablakos tótnak a hanyatt esés” – mondjuk, ha valamire nem vágyunk különösebben. A mondás arra utalt, hogy a szakember a Trencsén és Gömör környéki hutákból származó üvegtáblákat egy sajátos kerettel erősítette a hátára, így a hanyatt esés valóban nem hiányzott neki túlzottan. A drótostót hasonló, hátizsákszerűen felerősíthető fa szerszámszekrénykével járta a városokat, ebben tartotta az eszközeit, drótjait. Bocskorában, széles karimájú kalapjában, jellegzetes övével gyalog, később pedig biciklivel tűnt fel a települések határában. Akit érdekel, hogyan dolgozott, alább megnézhet egy rövid összeállítást id. Kitlinger Kálmánról, aki utolsóként tanulta ki ezt az érdekes mesterséget.
Bár természetesen nem minden drótostót bánt jól az inasaival, de a többségre ez volt a jellemző. Rendes, egyszerű emberek voltak, ám hosszú útjaik, sajátos megjelenésük és furcsa akcentusuk miatt mégis előfordult, hogy a gyerekek tartottak a különös ismeretlentől. A torzonborz külsejű, hátán furcsa zsákot viselő emberrel könnyű volt a szülőknek ijesztgetni a kicsiket: „Elvisz a drótostót!”
A szlovák kincugi
„Fazikat fótoznyi! Drótoznyi-fótoznyi!”
„Drótostót!... Drótozni, fótozni, fenekeket fótozni... Van-e valami?”
„Drótultassík!”
„Drótozom én fazekát!”
– kiabálta a drótostót szláv akcentussal, amire gyakran rá is játszott, mivel büszke volt származására. Nem véletlenül. Szegény, de szorgalmas, nagyon tisztességes embereknek tartották a drótostótokat, akik öregbítették a szlovák közösség becsületét. Ezért is törekedtek sokan arra, hogy megtartsák sajátos kiejtésüket, ami munkájuk cégére is volt, jóllehet a 20. században már sok roma is választotta magának ezt a munkát. A hangos kiabálást, ami megelőzte érkezésüket, teljesen magukra szabták, különböző szlogenekkel és jellegzetes hangsúlyozással adták a háziasszonyok tudtára, hogy megérkeztek, lehet hozni a törött fazekat, tányért.
Szakmájuknak, hagyományos vándorló életmódjukhoz hasonlóan, az I. világháború utáni új határok, majd a II. világháború utáni időszak sem kedvezett, végül az egyre olcsóbb edények és a változó fogyasztói hozzáállás vetett véget a munkájuknak. Még a múlt század 50-es éveiben is találkozhattunk a vándoriparosokkal, akár Budapest külső kerületeiben is. Facebook-bejegyzésekben emlékeznek meg egy Kelenföldön dolgozó szakemberről, egy újpesti roma drótosról, a szakma egyik utolsó budapesti képviselője pedig Nagytarcsán dolgozott az 1960-as években. Haladtak a korral a javítások terén, legtöbben pedig nemcsak cserépedényekkel foglalkoztak, kisebb játékokat is készítettek, sőt bádogedényt is tudtak javítani.
Anyukám lábosán lepattant a zománc. A pici lyukat simán kitágították egy 100-as szöggel, majd a kivágott lapkát csirizzel beragasztva átnittelték egy méretes aluszegeccsel. Többé nem eresztett, de rendesen billegett a tűzhelyen
– írja Miklós egy bejegyzésben. A drótostótok munkáit ma már tájházakban, a Skanzenben is mutogatják, de a gyűjtők körében is kedveltek. Az egyedi drótszerkezetek sokszor olyan mívesek, hogy az így megjavított edény szebb, értékesebb, mint ép társai. A technika ezzel a japán kincugit, az arannyal javítást is megidézi, bár, valljuk be, kevésbé kifinomult formában.
A drótostót alakját több irodalmi alkotás is őrzi, Kempelen Győző A drótos tót címmel írt népszínművet, de sikeres operett is született, melynek zenéjét Lehár Ferenc szerezte, szlovák népdalok felhasználásával. Itt meghallgathatunk egy Gárdonyi Géza-novellát róluk, de festmény és regény is ábrázolja a sajátos alakot. Emlékük még élénkebben él Szlovákiában, itt találunk szlovák nyelvű infót a munkájukról és a helyi gyűjteményekről, de a drótostótszakma a 2015-ös milánói világkiállításon is bemutatkozott. Nem véletlenül, hiszen a rangos bemutató témája az „Etessük a bolygót, energia az élethez” volt, ehhez pedig jól illeszkedett a drótostótok szemlélete: inkább javítsunk, mint kidobjunk.
Forrás:
(Borítókép: Buzás Tamás – Fortepan)
Legyetek ott első városi piknikünkön!
Gyertek, és töltsünk el egy vidám napsütéses tavaszi napot együtt a városligeti fák lombjai között május 1-jén, ahol day-time piknik, workshopok, sok szuper food truck és dizájnvásár is vár mindenkit.
Ünnepeljük együtt a tavaszt, a találkozásokat és azt a pezsgést, amiért annyira szeretjük Budapestet!
hirdetés
