A művészeket, így a művésztelepeket is belengi egyfajta rejtély. Hogyan telik egy képzőművész napja? Milyen az alkotói folyamat? Mi zajlik a műterem falain belül, és mi történik egy művészkolónián? A talányt csak fokozza, hogy a művésztelepek működését valahová a 19. és 20. század fordulójára tesszük, ám arról általában megfeledkezünk, hogy ezeken a helyeken napjainkban is alkotói munka folyik. A művészek ismerik egymást, hatnak a másikra, közös kiállításokat szerveznek, tehát aktívan „dolgoznak”.
Nem véletlenül nevezik Szentendrét a festők városának, hiszen amellett, hogy a Szentendrei Régi Művésztelep közel száz éve ad otthont és működik a képzőművészek inkubátoraként, a város mindig is vonzotta a legfontosabb hazai alkotókat.
A hely nem csupán egy műteremház-együttes, hanem a modern kori és kortárs magyar művészet egyik legmeghatározóbb, legsokszínűbb központja is.
Jelenleg 10 műteremben folyik aktív alkotómunka, ezek többségében a legmagasabb állami kitüntetésben részesült alkotók dolgoznak. Ottjártunkkor nemcsak a művésztelep történetét ismertük meg, de a jelenlegi alkotók műtermébe is beláthattunk.
A kezdetek
A szentendrei művésztelep előképe, sőt, mondhatjuk, hogy elődje volt a nagybányai telep, amit még a 19. század végén alapított többek között Hollósy Simon és Ferenczy Károly, ahol a merev akadémikus stílustól elszakadva, a természetben lehetett nyaranta alkotni. Innen indult a modern magyar festőművészet, ám az idilli alkotásnak az I. világháború véget vetett, s miután a háború után Nagybányát elcsatolták az országtól, Magyarország művésztelep nélkül maradt. Noha ekkor már felépült a budapesti Százados úti művésztelep, az alapvetően nem a közös alkotás céljával, hanem a művészek számára megfizethető lakhatás és műterembérlés biztosításával jött létre.
A fiatal művészek továbbra is vágytak arra, hogy a szabadban közösen alkothassanak, s hogy végül rátaláltak erre a szentendrei területre, a véletlenek együttállása is kellett. 1926-ban járunk, amikor 8 művésznövendék (Paizs Goebel Jenő, Jeges Ernő, Heintz Henrik, Onódi Béla, Bánáti Sverák József, Bánovszky Miklós, Pándy Lajos és Rozgonyi László) kereste az alkotásra való helyet, amit végül egyikük, Paizs Goebel Jenő bátyja, Paizs Goebel Ödön újságíró talált meg.
Az anekdota szerint amikor Szentendrén járt, az akkori polgármester felvetette neki, hogy van a városukban, Pest felé egy három házból álló tanyájuk, amit a háború végén járványkórházként használtak, ám azóta kihasználatlanul, elhanyagolva áll, tegyen neki javaslatot arról, mégis mihez kezdhetnének vele.
Pais rögtön lecsapott a kínálkozó lehetőségre, gondolt festő testvérére, és felvetette, hogy kínálja fel a területet a szegény sorsú művésznövendékeknek nyári tartózkodásra. Így hát a 8 alkotó beköltözött a területre, és megalapították a művésztelepet. Persze nyilván nem volt ilyen egyszerű a dolog, ugyanis a romos területet előbb rendbe kellett tenni, másrészt az ott lévő épületben nem is tudott egyszerre mindenki ott lenni és alkotni.
Beindult a művésztelepi élet
1926–28 között jött létre végül a Szentendrei Régi Művésztelep, az alkotók egyre több kiállítást szerveztek, és sorra jöttek számukra az elismerések is. A művésztelep megalapítása lázba hozta az egész hazai képzőművészetet, hiszen reményt adott számukra, hogy végre pótolhatják valamivel a nagybányai művésztelep hiányát.
Olyan művészek fordultak meg itt, mint Barcsay Jenő, Czóbel Béla, Korniss Dezső vagy Vajda Lajos. A kolónia velük a modern magyar festészet fellegvára lett.
Bár a 2. világháborúban a telep eleinte menedéket nyújtott a művészeknek, végül nem kerülhette el a sorsát: 1942-ben kitelepítették őket, és a katonaság használta az épületeket, ahol autóműhelyt és gumiraktárakat is kialakítottak. A háború után visszakapták a területet, ahová csak 1947-ben vezették be a villanyt, ám az idő előrehaladtával a régi épület egyre elavultabbá vált, elbontották, a helyére pedig 12 új műtermet építettek (1972). Ekkor kapta meg a ma is használt Szentendrei Régi Művésztelep elnevezést, és ekkor nyílt meg a galéria is az utcafronton, ami elsősorban a telepi művészek munkáinak bemutatására készült.
Közösséget alkotnak a jelenlegi alkotók
A művésztelep a kétezres években kapta meg mai formáját, felújították és picit átalakították a műtermeket, amelyekben az alkotói tér mellett egy kisebb konyha, szoba és vizesblokk is helyet kapott, így az épületek arra is alkalmasak, hogy a művészek huzamosabb ideig ott éljenek. Dr. Jusztusz Noémi, a Petőfi Kulturális Ügynökség alkotóművészetekért felelős vezetője ottjártunkkor elmondta, hogy
jelenleg 10 alkotó (Aknay János, Balogh István Vilmos, Baksai József, Bánföldi Zoltán, Bereznai Péter, Buhály József, Horváth Lóczi Judit, Knyihár Amarilla, Krizbai Alex, Martin Henrik) dolgozik náluk, akik között van olyan, aki életvitelszerűen is a művésztelepen él.
Mai fejjel talán nehezen képzeljük el, hogyan telnek a mindennapok egy művésztelepen, főleg, mert a fejünkben ezeket rendszeresen inkább a 20. század idejére tájoljuk. De valójában nem sokban különbözik az akkori szellemiségtől és hétköznapoktól: a művészek ugyanúgy beszélgetnek, eszmét cserélnek, közösen alkotnak és hatnak egymásra, kiállításokat szerveznek és pályázatokon indulnak. Aktív és összetartó közösséget alkotnak, ahová persze pályázat útján, hivatalos módon be lehet kerülni, de itt fontos tényező az is, hogy az egyes művészek szellemisége hasonló legyen, hiszen a művésztelepen nem elszeparáltan működnek.
Bár mind a 10 alkotó formanyelve egyedi, és a legkülönfélébb stílusban alkotnak, mégis közös bennük, hogy a szentendrei művészeti hagyományokat folytatják: geometrikus, konstruktív kompozíciók és a város természeti kincseiből ihletett látványképek jellemzik őket. Mi két alkotó (Horváth Lóczi Judit és Aknay János) műtermébe néztünk be, és ami igazán különös volt, hogy mennyire jól tükrözi a műtermük a festményeik hangulatát. Horváth Lóczi Judit képei számomra a precíz, mérnöki rendezettséget mutatják, és a műtermébe lépve is pont így éreztem magam: itt minden a neki rendelt helyen van. Persze az absztrakt és megszerkesztett alkotások mögött komoly személyes történetek és élethelyzetek vannak, a műterem sterilitását pedig nagyon is emberivé teszi, hogy a sarokban ott van egy járóka.
Aknay János műterme viszont pont olyan, amilyennek egy festő műtermét képzeljük: festékes tubusok, állványok és egész falat beborító festmények mindenütt. A Munkácsy-díjas festő Barcsay és Vajda János szellemiségéhez kapcsolódik, s bár művészetét meghatározza a geometria, olykor oldottabb, a színfoltok konstrukcióját hangsúlyozó képeket és ikonokat is alkot. A Szentendrei Régi Művésztelep legidősebb tagja egyébként Buhály József, aki egykor, 1979-ben még a legfiatalabb volt. A Képzőművészetin Szentiványi Lajos és Kokas Ignác tanítványa volt, művészetét jellemzik a lírikus, szürreális jegyek, amelyek alapvetően figurális alkotásokban, ritkábban absztrakt jellegű kompozíciókban jelennek meg.
A műtermek között sétálva és a művésztelep kertjében állva úgy éreztük magunkat, mintha egy nyugodt és az időből kiszakadt világba csöppentünk volna – tökéletesen értettük, miért hat ilyen inspiratívan az itt alkotókra. A Szentendrei Régi Művésztelep ráadásul egyáltalán nem egy elzárt sziget: időnként megnyitják a műtermeket, és bárki beléphet a művészek világába, de a közvetlenül hozzá tartozó galériában is megnézhetjük alkotásaikat. Itt egyébként 1-2 havonta megújuló tárlatokkal, workshopokkal, tárlatvezetésekkel és koncertekkel várják a látogatókat.
Legyetek ott első városi piknikünkön!
Gyertek, és töltsünk el egy vidám napsütéses tavaszi napot együtt a városligeti fák lombjai között május 1-jén, ahol day-time piknik, workshopok, sok szuper food truck és dizájnvásár is vár mindenkit.
Ünnepeljük együtt a tavaszt, a találkozásokat és azt a pezsgést, amiért annyira szeretjük Budapestet!
hirdetés
