A 19. században, sőt még a 20. század elején is mindennaposak voltak az urak kiváltságának számító párbajok Budapesten a tisztelet kivívása, a becsület helyreállítása érdekében. Ma már elképzelhetetlen, de akkoriban politikai viták hevében is gyakran rántottak kardot a Parlamentben, sőt jelentős íróink is éltek ezzel a lehetőséggel, akár halálos sebet is ejtve egymáson.

A párbaj a 19. század végén leginkább az úriemberek kiváltsága volt, akik becsületük megsértése esetén birokra keltek ellenfelükkel – természetesen nem a sértés helyén és idejében, hanem egy előre egyeztetett időpontban, párbajsegédek és orvos jelenlétében, a pontos szabályok betartásával mérkőztek meg. Persze alacsonyabb sorból jövők is gyakran hányták kardélre egymást a kocsmákban, részegen, pillanatnyi dühtől vezérelve. Bár Mária Terézia 1752-ben rendeletben, az Országgyűlés megkerülésével megtiltotta a párbajt, a párbajért járó büntetés törvényben nem volt szabályozva, ezért különféle párbajkódexben próbálták lefektetni a szabályokat. Annak ellenére, hogy a duellum bűncselekménynek számított, társadalmilag elfogadott, sőt elvárt volt egészen a II. világháborúig.

A Vasárnapi Ujság 1887-es cikkében az olvasható, hogy a halállal végződő párbaj esetében az életben maradó fél a legsúlyosabb esetben 5 évi fegyházra ítélhető el. Többre nem.

„Ha másként, például pillanatnyi fölhevülésben, mint a szegény emberek teszik, végezte volna ki ellenfelét, kétannyira büntetnék. De mivel ő művelt ember, tudta, hogy mit cselekszik, s volt ideje a gondolkozásra, tehát esetleg előre jól megfontolt gyilkos szándékkal, csak bizonyos formák megtartásával sütötte el fegyverét: hát már enyhébb beszámítás alá esik. Ez a legnagyobb abszurdum.”

Bandázzsal vagy anélkül kívánja az úr?

Az íratlan szabályok közül a két fő az volt, hogy a kihívás alól nem lehetett kibújni, illetve a sérelemért elégtételt kellett venni. Nőt vagy hatvan év feletti urat ért sértés esetén a legközelebbi férfi hozzátartozónak kellett színre lépnie, és képviselnie a sértett félt, sőt egy nő a helyszínen lévő férfiak bármelyikétől is kérhetett segítséget, az illető pedig ismeretlenül is kénytelen volt őt párbajban képviselni. Ma már nagyon megdöbbentőnek tűnik, de

a duellum a saját igazunkért való kiállás legnemesebb és leggyakoribb formájának számított a 19. században, és bár ezek a „mérkőzések” a legtöbb esetben nem élet-halál harcok voltak, előfordult, hogy a párbajozó saját életét is feláldozta önmaga vagy mások becsületéért.

Már csak azért is tett így, mert a megfutamodást a társadalom kiközösítéssel és megvetéssel büntette.

Komoly előírások vonatkoztak arra, hogy karddal való vívás esetén mi az, ami engedélyezett. A szúrás ritka esetekben volt csak engedélyezve, akkor azonban valóban az élet kioltásával ért véget a küzdelem; általában azonban a párbajok az első vérig tartottak, és a kihívó gyakran választhatott bandázst, vagyis kötést, amelyet különböző mértékben használhatott fel testének védelmére. A párbajokon segédek is részt vettek, akik általában közeli családtagok vagy barátok voltak, ők vizsgálták meg a fegyverek állapotát, és adták a párbajozók kezébe, szabálytalanság esetében pedig nekik kellett leállítani a párbajt, vagy ha ezt a felek nem tartották be, akár közéjük is állni. A párbajokon részt vett egy sebészorvos is, akinek feladata a kardok tisztaságának ellenőrzése, illetve lefertőtlenítésük volt. Pisztolypárbaj esetén is többféle fegyvertípus választására volt lehetőség. A vontcsövű pisztolyokkal egy profi halálos pontossággal tudott célozni, a sima csövű pisztolyok ebből a szempontból alig voltak veszélyesek. Az első lövést mindig a sértett adhatta le vagy úgy, hogy megközelítette ellenfelét, vagy egy rögzített helyről célzott. A pisztolypárbajokon általában három lövést adhattak le a felek.

A párbajokat általában nem életre-halálra vívták, bár balesetek egyre-másra előfordultak. Dacára annak, hogy illegális tevékenységről volt szó, a legtöbbször csupán jelképes büntetéseket szabtak ki párbajvétségért.

Párbajba fulladó parlamenti viták

A kezdetben bensőséges barátságukról is híres Széchenyi István és Wesselényi Miklós is sokszor párbajjal oldották meg parlamenti vitáikat. De nem ők voltak az egyetlenek. Horánszky Nándor parlamenti képviselő, rövid ideig kereskedelmi miniszter parlamenti összeszólalkozásai révén kétszer is párbajba keveredett. 1898 végén magával a miniszterelnökkel, Bánffy Dezsővel került szóváltásba, aminek eredményeként december 29-én délelőtt 11-kor pisztollyal, két körben, 25 lépés távolságból lőttek egymásra.

„A Bánffy-Horánszky párbaj ma délelőtt megtörtént. Négy lövés dördült el a becsület nevében, de a golyók szerencsére nem tettek kárt a haragos ellenfelekben. A régen húzódó lovagias ügyeknek ez a megoldása élénk örömet keltett a politikai világban. A vértelen párbaj híre gyorsan elterjedt a fővárosban és déli tizenkét órakor már Bécsben is tudtak róla”

– írta meg a Budapesti Hírlap.

1914-ben Tisza István miniszterelnök és Rakovszky István politikus, a Néppárt alapítójának párbaja még a Filmhíradóba is bekerült. A rutinos párbajozóknak számító politikusok is egy parlamenti vita során szólalkoztak össze, és a konfliktus orvoslására végül kardpárbajban egyeztek meg, amelyet a harcképtelenség megállapításáig kellett vívni.

„Tisza legbizalmasabb barátai beszélik különben, hogy valahányszor Rakovszky a képviselőházban bármi címen is fölszólalt, Tisza Istvánon mindannyiszor rendkívüli idegesség vett erőt. Ennek az idegességnek tulajdonítható, hogy mindjárt az első összecsapásnál mind a ketten könnyebben megsebesültek. A második és harmadik összecsapásban egyikük sem sebesült meg, mind a ketten kivédték a támadásokat és riposztjaik sem sikerültek. A segédek ekkor, az orvosok tanácsára, kétpercnyi pihenést engedélyeztek az ellenfeleknek. A negyedik menet szintén eredménytelen volt és Tiszának leesett a szemüvege. Az ötödik és utolsó összecsapásban Rakovszky éles és nagyerejű vágást kapott a gyomortájra, úgy, hogy a segédek, az orvosok véleménye alapján, harcképtelenné jelentették ki Rakovszkyt és a párbajt beszüntették”

– fogalmazott Clair Vilmos magyar jogász, újságíró, párbajszakértő.

Krúdy nemcsak tollat, de kardot is ragadott

Nem csak az Országház, egész Budapest is párbajlázban égett a 19. században, a sajtó rendszeresen számolt be a párbajokról (sőt maguk az újságírók is gyakran ragadtak kardot vagy pisztolyt toll helyett), ami meghozta az emberek kedvét a konfliktusmegoldás eme módjához. A párbajozók közege, mondhatni, felhígult, megjelentek azok a fiatal és gazdag jampecek, akik a hecc és az országos népszerűség kedvéért párbajoztak, ennek érdekében pedig általában a Király utcai mulatókban vadásztak azokra, akikbe beleköthettek egy jó kis párbaj reményében. Ilyen volt Kosztka Emil, aki vagyonát kártyával szerezte, foglalkozását tekintve pedig orvos volt, de népszerűségét nem ezzel vívta ki. Ő két év államfogházat is kapott, miután halálosan megsebesítette ellenfelét egy pisztolypárbajban.

Krúdy Gyula is keveredett párbajjal végződő szóváltásba a budapesti éjszakában. Egy ízben csatlakozott egy asztaltársasághoz, amelynek egyik tagja, Sztojanovits Viktor huszárkapitány annyira megsértődött, hogy a többiek az írót éltetik, hogy ellenszenvét nem rejtve véka alá búcsúzóul annyit mondott: „Az íróval nem fogok kezet.” Krúdy visszaszólt, a kapitány kardot ragadott, mire a kávéházak hőse kicsavarta a kardot a kezéből, majd mielőtt a katona pisztolyt rántott volna, a 190 cm magas író jól kupán vágta. Az ügy ezzel nem fejeződött be, másnap a tiszt segédje párbajra hívta Krúdyt. A feltételek szigorúak voltak: kardpárbaj nehézlovassági kardokkal, a különösen érzékeny testfelületeket védő bandázs nélkül, harcképtelenségig. Az ütközet Krúdy győzelmével ért véget, aki egy mély sebet ejtett Sztojanovits homlokán, és természetesen nem hagyta ki, hogy a történetet meg ne írja A hírlapíró és a halál, valamint az Utolsó szivar az arabs szürkénél című elbeszéléseiben.

Másik népszerű írónk, Herczeg Ferenc is keveredett párbajba, és írói karrierjét is ennek köszönheti. Ő ugyanis végzetes sebet ejtett ellenfelén, ami miatt igencsak enyhe büntetést, négyhavi fogházat kapott 1888-ban, ahol unaloműzés gyanánt kezdte nem a kardot, hanem a tollat forgatni.

A budapestiek párbajozási kedve egészen a II. világháborúig nem lankadt, onnantól kezdve azonban tiltva volt, hogy a katonák elégtételt vegyenek sérelmeikért. A két háború között újra növekedni látszott a harci kedv, de inkább már csak az idősebb korosztály körében. A párbaj egykor magas társadalmi megítélése hanyatlásnak indult, párbajellenes ligák alakultak, és többé már nem számított elvárásnak a becsületsértés karddal vagy pisztollyal való megtorlása.

Források:

(Borítókép: Kerekes J. Zoltán – Magyar Földrajzi Múzeum – Fortepan)

Címkék