Minden városnak megvan a maga „Harleme”, ahol magasabb a bűnesetek száma a városi átlagnál, vagy ahol szimplán csak nem szívesen andalognánk sötétedés után. Az Örs vezér terét, a Hős utcát, a Keleti környékét például ilyennek könyveljük el, bár az utóbbi években egyre inkább bevállalhatóak lettek ezek a részek is egy késő esti sétára. Hiszen a város változásaival ezek a környékek is szelídülnek, fejlődnek, rossz hírük idővel kikopik, a feledés homályába merül. Vagy maga a környék tűnik el, vagy épül be. Mária Valéria-telep, Zita- és Lenke úti telep, ferencvárosi Kiserdő, Tripolisz, a pesterzsébeti Hangyatelep, budafoki barlanglakások, Auguszta és Vágóhíd – ezekre a veszélyes városrészekre már nem is emlékszünk.
Fatér az 1850-es években
„Ki itt leszállsz a vonatról, hagyj fel minden reménnyel” – szólhatott volna a figyelmeztetés a Felső-Fatér környékén lévő vonatállomáson. A Váci út, Nádor utca, Duna-part és Vígszínház által határolt térség ugyanis a bűnözés melegágya volt az 1850-es években, az itt átutazók könnyen eshettek áldozatául a környéken garázdálkodó gengsztereknek, akik vagy szép lányokkal csalták el a farakások közé az urakat, hogy aztán kizsebeljék őket, vagy simán lecsaptak a gyanútlanul erre bóklászó emberekre.
De hogyan vált a Fatér ennyire veszélyes környékké? Meglehetősen érdekesen alakult a dolog: a hajókon szállító fakereskedők ezen a területen tárolták szállítmányukat, illetve a városiak itt szerezhették be a tüzelőt télire. Ám mivel a kereskedők nem tudták megoldani ennek a nagy területnek az őrzését, felfogadták az itt lézengő tolvajokat és útonállókat, hogy őrizzék az árut. Ezt ők meg is tették, ám nem tudtak kibújni a bőrükből: éjszakánként nemcsak őrködtek, de le is csaptak azokra, akik erre tévedtek. Hamarosan a legtöbb bűnöző a Fatérre tette át székhelyét, és mire a rendőrségnek feltűnt, mi folyik itt, addigra már annyira elharapódzott a helyzet, hogy ők sem igazán mertek errefelé járőrözni, sőt még a honvédség sem volt képes szétcsapni a bűnözők között, mert mire kiérkeztek a katonák, valaki már leadta a drótot a razziáról. A Fatér tündöklésének nem is ők vetettek véget, hanem a város fejlődése. Egyrészt az új épületek egyre inkább csökkentették a gengszterek hatáskörét, másrészt a sok fa miatt a terület igencsak tűzveszélyes volt, ezért az 1880-as években a városvezetés úgy döntött, a lerakatot végérvényesen felszámolja. Ezzel az itt garázdálkodók aranyéletének is leáldozott.
Auguszta nyomortelep Trianon után
Trianon után a Tomcsányi utca, Pongrác út és Zách utca között lévő területre költöztették azokat a menekülteket, akik Kőbányán vagonokban húzták meg magukat. Ez lett az Auguszta nyomortelep, amely két részből, kis- és nagytelepből állt, a barakkok közti utcák pedig az elcsatolt területek nevét viselték (az I. világháború idején itt katonai kórház és raktár állt). Az egykori vagonlakók csupán 4 évig laktak itt, utána vált a terület szükséglakóteleppé, ahová nemigen tévedt senki emberfia Budapest más kerületeiből. A nyomortelepen, ahol egyidőben 7000 ember élt összezsúfolódva, szennyezett volt az ivóvíz, hiszen a szennyvízelvezetés nem épült a telephez, a vízvezetékeket nem tartották karban, ezért az itt élők Kőbánya más területeiről hozták a vizet. Főzéshez és fürdéshez sem jutott elég víz az itt élőknek (11-től 16 óráig nem volt vízszolgáltatás), csak egy betonmedence, amely közfürdőként szolgált. A rossz szigetelés miatt a szükséglakásokban elszaporodtak a patkányok és a bogarak, egy nagyobb esőzés következtében pedig 100 ház vált teljesen használhatatlanná.
Egy 1932-es rendeletet követően a barakkokban már csak azok lakhattak, akik semmilyen bevétellel nem rendelkeztek. Az 1930-as évekre az itt lakók száma megcsappant, a II. világháború után azonban újra megindultak a betelepítések, bár a németek a telep egy részét felgyújtották. A kistelep utolsó házait 1947-ben számolták fel, a nagytelep kőházai még 1968-ig tartották magukat, amikor a kommunista rendszer az összes nyomortelepet megszüntette. Az utolsó időkben olyan emberek éltek a rossz hírű telepen, akik egyáltalán nem voltak képesek lakást fenntartani, vagy túl idősek voltak ahhoz, hogy elköltözzenek. Ma a BKV trolibuszgarázsa áll az egykori Auguszta helyén.
Kiserdei telep a 20-as években
A Ferencvárosi pályaudvar déli részénél húzódott a ferencvárosi Kiserdő, amelyet az I. világháború tüzelőhiánya miatt a környék szegényei kiirtottak, és az ingyentelkekre önkényesen kalibákat, viskókat állítottak. A Kiserdő szedett-vedett, összetákolt házaiban csatorna-, víz- és villanyvezeték nem volt, de a telep szélén állt egy közkút, ahová a lakók jártak. Az ínségtelepen rendszertelenül elhelyezett, fából, kukorica- vagy napraforgószárból rakott, sárral tapasztott, bádogdarabokkal vagy kátránypapírral fedett tákolmányok adtak fedelet az itt élőknek. 1922 és 1928 között mintegy 5000 ember telepedett le az ínségtelepen, miután kertiszerszám-bódékból egyre több szálláshely készült. Megszüntetése után létesült a ferencvárosi Vágóhíd utcai fővárosi kislakásos telep.
Rákóczi tér a Kádár-korszakban és után
A fejlesztések, rekonstrukciók dacára a nyolcadik kerülethez a mai napig kapcsolódik rengeteg negatív megítélés, de a szocializmusban és a 90-es években legendásan rossz hírű volt, különösen a Rákóczi tér és környéke, ahol még talán mi is láttunk strázsálni lenge ruhákban „testi szabadfoglalkozású” hölgyeket a négyes-hatos ablakából. A tér neve óhatatlanul egybeforrott a prostitúcióval, amely igazán a 70-es, 80-as években virágzott. A Rákóczin nem luxusprostituáltak keresték kenyerüket, hanem az alsó (100–400 Ft) és középtarifás (300–600 Ft) lányok, akik közül sokaknak volt bejelentett munkahelye, hogy elkerüljék a közveszélyes munkakerülés bűncselekményét. Ám még a munkájukért legkevesebbet kérők is elérték a havi 3000 forintos átlagfizetést – még úgy is, hogy futtatóiknak 50-70%-os leadót fizettek.
A prostitúció melegágyává valószínűleg azért válhatott a hely, mert a környékbeli kocsmák remek alibit szolgáltattak a családapáknak, akik a „munka után csak egy sör” ürügyén maradtak ki otthonról. Természetesen az „üzletszerű kéjelgés” mellett a környéken mindennapos volt a betörés, lopás, zsarolás, orgazdaság, fosztogatás, csalás. A rend őrei és a III/III-as ügyosztály is szemmel tartotta ugyan a környéket (az úgynevezett „Kurvák könyvében” 200 lány adatai szerepeltek), a prostitúció felszámolása nem volt érdekükben, hiszen ezek a nők remek informátorok voltak – egyikük például a Madárka fedőnévre hallgatott.
A Rákóczi téri kocsisort csak 1999-ben számolták fel, amikor a szervezett bűnözés elleni törvény úgynevezett türelmi zónákat jelölt ki az országban, ám Budapesten egy ilyen zóna sem létesült. Ma már csak Dobray György rendező dokumentumfilmjéből kaphatunk képet a 8. kerületi szexpiac egykori központjáról. A tabudöntögető „K-filmben” megszólaltak prostituáltak, futtatóik, az „iparágat” különféle szolgáltatásokkal támogató helyiek, sőt még néhány kuncsaft is vállalta arccal a szereplést.
Források:
- Budapesti mozaik – A tér emléke
- Ilyen volt a gettó a troli garázs helyén
- Ilyen volt az aranykori Pest legveszélyesebb helye
