A magyarok 20. századi története sok egyéb mellett arról is szól, hogyan próbáltunk meg békét kötni az alkohollal úgy, hogy a kecske is jóllakjon, és a káposzta is megmaradjon. Hiszen egy pohárka minőségi borral koccintani az évfordulós vacsora után nem ugyanaz, mint egy zugfőzdében faszeszt vedelni az aznap kapott fizetés feléért. Sajnos a tendenciák ma sem túl vidámak, de a 60-as és a 80-as évek között még rosszabb volt a helyzet.

A kéthónapos szesztilalomtól a bögrecsárdákig

A 20. században a fogyasztási szokások megváltozása, a szórakozásra fordítható idő növekedése az italfogyasztás mennyiségére is hatással volt. A 19. században Budapest környékén jelentős italgyárak is létrejöttek (Dreher, Törley), amelyek már meglévő igényeket elégítettek ki. A romló helyzet hatására már 1901-ben megalakult az Országos Magyar Alkoholellenes Egyesület, de más összefogások is létrejöttek. Auguste-Henri Forel svájci pszichiáter munkássága alapján pedig még tudatosabbá vált a védekezés. 

Az alkoholizmus elleni küzdelem furcsa állomása a Tanácsköztársaság, amelynek egyik legelső intézkedése – a statárium bevezetése után – az alkoholtilalom volt. Eszerint 1919. március 21. és július 23. között teljes szesztilalom volt Magyarországon. A szabályozás átgondolatlansága miatt azonban egyszerre jelentett valós veszélyt a hagyományos bor- és szőlőkultúrára és vált önmaga paródiájává, így már a Tanácsköztársaság bukása előtt lazítani kellett a szigorításon. 

Bár a két világháború között folyamatosan folyt a felvilágosítás és a probléma feltérképezése, a második világégés után az alkoholhelyzet egészen tragikussá vált. Az 1960-as és 1980-as évek között az égetett szeszes italok egy főre jutó éves mennyisége háromszorosára, a sör- és a borfogyasztás duplájára nőtt, az alkoholellenes kampányok, plakátok és kiadványok pedig mit sem használtak. Budapesten a bűncselekmények közel negyedét (20-22%-át) alkoholos befolyásoltság alatt követték el, az állami gondozásba került gyerekek 30%-ának esetében a rendszerbe kerülés oka a szülői alkoholizmus volt, a lakossági kiadások 10%-a ment el italra. Az alkoholizmussal kapcsolatba hozható betegségek harmadik helyre ugrottak a halálozási listán. 

Az alkoholizmus elharapózásához a növekvő relatív jólét is hozzájárult a szürke monotonitás mellett. Italt pedig szinte mindenütt lehetett kapni, bár a minősége erősen kérdőjeles volt. Ez az időszak volt az úgynevezett bögrecsárdák kora is, melyekben a tulajdonos legtöbbször – természetesen maga pancsolta, illegális borral, sörrel, pálinkával szolgálta ki a betérőket, akik sok esetben hitelbe is ittak, így a súlyos függők akár többhavi bérüket is elitták néhány nap alatt, családjukat a nyomor szélére taszítva. 

8 óra szórakozás

A problémára „fent″ is felfigyeltek, így a 70-es években már komolyan kampányoltak az alkoholizmus ellen, 1972-től pedig rendelettel is kitiltották a gyárak büféiből az addig legálisan fogyasztott alkoholt, és szabályozásokat vezettek be a pályaudvarok környékén lévő kocsmákra vonatkozóan is. Erre azért volt szükség, mert a rendszeresen ivók között nagyon sok volt az ingázó, akik a hetet munkásszálláson töltötték, majd hétvégére az úgynevezett „fekete vonattal″ tértek haza a családjukhoz. Sokan közülük már a vonaton megkezdték az alkoholizálást, jelentős összegeket költve útközben. 

A szesz azonban, ami a szabályozások következtében megmaradt a kocsmákban, elfogyott az élelmiszerboltokban. Bár az üzletek csak korlátozott mennyiségű alkoholt árulhattak, a pénztár mellé kihelyezett féldecik reggelente szépen fogytak, majd amikor ezeket kivonták a forgalomból, a kétdecis üvegek vették át a helyüket, amiket testvériesen megosztottak egymással a komák.  

1978-ban még keményebb szigorításokat vezettek be, a belkereskedelmi miniszter rendelete megtiltotta az alkohol eladását reggel 9 előtt a kocsmákban, 1986-ban pedig az élelmiszerboltokban is. A rendeletnek ezt a részét még a Szomszédok is megörökíti, Vágási Feri próbál meg konyakot szerezni az esti vendégváráshoz munkába indulás előtt, de Lenke néni nem tehet kivételt, végül azonban Feri segítségére siet. 

Persze a jól ismert kiskapuk már ekkor is működtek, pult alól a jó cimboráknak az üzemi büfében és a kocsmában is jutott ez-az. Szondáztattak a munkásszállón, és szondáztattak a gyárban, ám ez újabb problémákhoz vezetett, az alkoholizmust teljesen a családok körébe szorította vissza, hiszen akinek kellett, megitta a magáét este is, sőt, akár többet is, mint előtte, hiszen nem kellett munkaképes állapotban maradnia, mint a reggeli felesek idején. 

A tiltással tehát nem lehetett igazi áttörést elérni, ezért ez 1989-ben megszűnt. Beköszöntött a rendszerváltás időszaka, egyre több szabadsággal és javuló minőségű italokkal. Bár az ezredfordulótól 2016-ig csökkent az alkoholfogyasztás egy főre jutó mennyisége, ma is nagyon magas az alkoholisták száma. Egyes felmérések szerint a súlyos alkoholfüggők aránya 2020-ban mintegy 10 százalék volt, és a magyarok közel negyede küzd alkoholproblémákkal. Budapesten egyébként jelenleg is van érvényben alkoholfogyasztásra vonatkozó korlátozás, 2008-ban vezették be egyes kerületekben az éjszakai alkoholárusítási tilalmat, amit 2011-ben további kerületekre is kiterjesztettek. 

Források:

(Borítókép: Leskó Imre - Fortepan)

Címkék