Kőbányán viszonylag hamar felfedezték, hogy rengeteg jó minőségű mészkő van a területén, amit már a tatárok idején is hasznosítani tudtak, később pedig már annyira sikeres volt itt a mészkőbányászat, hogy a török uralom idején még a budai pasa is engedélyezte annak bányászatát 1678-ban. Előreugorva az időben eljutunk az 1838-as árvízhez és az azutáni újjáépítéshez, amikor is a város középületeinek és lakóépületeinek nagy részét a kőbányai mészkőből építették fel.
Ki gondolná, hogy a Lánchíd pillérei és oroszlánjai, a Magyar Tudományos Akadémia, az Egyetemi Könyvtár és az Operaház épületének alapanyaga is a kőbányai „hegyek” gyomrából került elő? Persze a rengeteg követ valahogy el kellett juttatni a belvárosi részekhez, ehhez pedig egy újfajta technológiát használtak: a lebegő vasutat.
Annak ellenére, hogy a korban ez mekkora újdonságnak számított, kivitelezése rendkívül olcsó volt, így az arisztokrácia jelentős része támogatta a megvalósítást, már csak azért is, mert így ez lehetett az első vasútvonal Pesten, ráadásul csupán két évvel a világ első közforgalmú gőzüzemű vasútjának megjelenése után jöhetett létre. Ennek köszönhetően egy 7,6 kilométeres vasútvonal kötötte össze Kőbányát Pesttel, a lovak pedig nagyjából egy óra alatt tették meg ezt a távot.
Az ünnepélyes átadásnál a 448 mázsa kő, gabona, fa és négy hordó bor szállításán túl az első kocsiban maga József főherceg is utazott.
Noha igazi világszenzációnak ígérkezett a kőbányai lebegő vasút, azért a lebegés nem volt az igazi. Itt valójában arról volt szó, hogy a vasúti sínpár nem a földfelszínen futott, hanem földbe vert oszlopokra erősített gerendákon. Ezen a sínpáron futottak a kerekek, amelyek tengelyére vasrúddal erősítették a teherszállításra alkalmas részeket, amik ennek köszönhetően végül is „lebegtek” a levegőben.
A vonal a mostani Rákóczi út akkori városszéli végétől (mai Baross tér környéke) egyenes vonalban haladt a kőbányai szőlőkhöz, ahol két ágra szakadva a Kauser-féle kőbányák és a Szépítő Bizottmány kőbányái mellett haladt el, majd a Lechner-féle téglaégetőnél végződött.
„Szent István napján délután ment végbe azon nagy próba, melly a vasutnak alkalmas voltát a teher szállitásokra nézve igen szembetűnő képpen megbizonyította. A sok ezer gyalogok és számos uri hintókon lévő nézők örömmel szemlélték ezen müvet, az ő tellyes állapotjában, mellyet eddig tsak képzelni lehetett. Az urak a kotsikra alkalmaztatott üllésekre, magyar szinekkel ékesitett két zászló elől lobogván, felülének és formálisan megtétetett a próba menet…” (Nemzeti Ujság, 1827)
Személyszállításra végül sosem használták, a kísérlet alig egy évet élt meg: mivel a kőfejtők saját kézben szerették volna tartani a szállítást, nem voltak hajlandók szerződni a lebegő vasúttal. Ha ez nem lett volna elég nagy érvágás, az időjárás is nehezítette a működést, ugyanis a nagy szélben az erős kilengés miatt lehetetlen volt a vontatás.
Maradtak tehát a hagyományos, ám lassabb szekeres fuvaroknál, az egyik szállítási útvonal emlékét pedig a mai napig őrzi a Fehér út neve: ezen az úton szállították a mészkövet Pestre, a folyton szálló, utat ellepő mészkőpor fehér színnel vonta be az egész útvonalat.
Forrás:
- Egykor.hu
- Mit írt a Nemzeti Ujság 1827-ben a lebegő vasutról? Nemzeti Újság, 1929, 11. évfolyam
