„Kőbányán születtem, ott is nőttem fel. Vannak jobb helyek, de nekem megfelel” – énekli Deák Bill Gyula hamisíthatatlan karcos hangján. És jobb, fancy helyek lehet, hogy tényleg vannak máshol, mert noha Kőbánya közismerten a munkástelepek és a sör „hazája”, mégis rengeteg építészeti kuriózumra bukkanunk itt. Ki gondolná, hogy Budapest mértani közepe Zsolnay csempékkel és virágmotívumokkal díszített szecessziós épületeket rejteget? Hogy ahhoz, hogy gyárat lássunk, nem is kell Csepelre menni. Hogy itt még a modern építészet rajongói is különleges csemegéket találnak. Nem mellesleg a főváros középületeinek nagy része kőbányai mészkőből épült fel, de a magyar irodalom egyik legnagyobb alakja, Babits Mihály is megfordult a kerületben.
Vannak olyan városrészek, kerületek, terek, melyekhez hosszú évek óta különböző, sokszor negatív prekoncepciók ragadnak, amik sok esetben már rég érvényüket vesztették. Ezek olyan mélyen bevésődtek a köztudatba, hogy még a pozitívumok is lassan írják felül. Kőbánya is hasonló cipőben jár: munkáskerület, ipartelepek, peremvidék és szegénység tapad hozzá – holott a városrész ennél sokkal több. Nem csak gyárak és üzemek, nem csak munkástelepek és nem csak panelek, és persze nem csak a sör hazája.
Története egészen IV. Bélától indul, már ami a hivatalos említést illeti, hiszen az igazi kezdet valahol a miocén korban keresendő: valamikor a földtörténet első évezredeiben elhullott cerithium csigák csontvázaiból álltak össze azok a mészkőtömbök, amik ma Ó-hegy és Új-hegy alapját képezik. És IV. Béla is itt jön a képbe, hiszen az 1244-ben írt adománylevelében Pest városának adományozta Ó-hegy Kewer nevű földjét – ma Kőér –, nehogy „földművelés nélkül hiábavalóan heverjenek”. Ez a földművelés a Rákos-patak két ága közötti dombokon folyt, ahol egyébként követ is bányásztak.
A mészkőbányászat annyira sikeres volt, hogy a budai pasa 1678-ban engedélyezte, hogy innen szállítsanak követ a kecskeméti templom építéséhez. Miután kiűztük a törököt az országból, megnőtt az igény a jó minőségű építőkőre, a megindult városfejlesztés pedig egyre jobban beindította a kőbányai mészkőbányászatot. Sőt, olyannyira népszerű és fontos termelőhely volt, hogy nemcsak a pesti városfalat, de a középületek nagy részét is kőbányai mészkőből építették. Ki gondolná, hogy a Lánchíd pillérei és oroszlánjai, az MTA, az Egyetemi Könyvtár és az Operaház épületének alapanyaga is a kőbányai „hegyek” gyomrából került elő? A hegyek persze inkább csak dombok, de a 148 méter magas Ó-hegyről tiszta időben a Budai-hegység is látható.
Kőbányaiként még számomra is az újdonság erejével hatott a felfedezés, hogy itt bizony egy lebegő vasút is létezett: ezzel szállították az építőanyagot. Annak ellenére, hogy újdonságnak számított, kivitelezése rendkívül olcsó volt, így az arisztokrácia jelentős része támogatta a megvalósítást – az ünnepélyes átadásnál a 448 mázsa kő, gabona, fa és négy hordó bor szállításán túl az első kocsiban maga József főherceg is utazott. Személyszállításra azonban sosem használták, a kísérlet pedig alig egy évet élt meg: a kőfejtők saját kézben szerették volna tartani a szállítást, így nem írták alá a lebegő vasúttal a szerződést, de az időjárás is nehezítette működését, nagy szélben az erős kilengés miatt lehetetlen volt a vontatás.
A mészkő ideális talajt adott a szőlőtermesztésnek, a lugasok és a borvidék pedig vonzotta a pesti kirándulókat, a bányászat nyomán kialakult pincerendszer pedig ideális volt a bor, majd később a sör alapanyagainak tárolására. A 33 km hosszúságú rendszerben néha bűnözők tanyáztak, a II. világháborúban óvóhely volt, kis része ma a Dreher Sörgyáré, nagy része azonban kihasználatlanul áll.
Kőbányát a mai napig szeretjük azonosítani a sörrel, okot ad erre a kőbányai világos vagy a Dreher Sörgyárak megléte, de már az 1850-es években is folyt itt sörgyártás. Sőt, a főváros ipari építészetének egyik jelentős alkotása is ehhez kötődik: a Globus Konzervgyárként ismert gyártelep eredetileg a Fővárosi Serfőző megbízásából épült.
A gyönyörű, kastélyszerű, téglaarchitektúrás komplexum ma betört ablakokkal, omladozó falakkal várja újjászületését. Azonban a pusztulásból kiragyog a Mátyás királyt ábrázoló, a Zsolnay-gyárban készült, eozinmázas koszorú. És nem ez az egyetlen helye a Zsolnay csempéknek, a kerületben bóklászva több épületen is visszaköszönnek.
Dombos és ligetes tájak, ipar- és gyártelepek, kedves szecessziós házacskák és a 70-es évek modern lakótelepei egyaránt színesítik a város mértani közepének számító Kőbánya szövetét. A kerület sokáig peremvidéknek számított, ám 1950. január 1-jén, Nagy-Budapest létrejöttével nemcsak a főváros belső kerületévé vált, de Budapest mértani középpontja is ide került. Egészen pontosan a Csajkovszkij parkba, ami egykor a Dreher-kastély magánparkja volt.
A hagyományos iparágaknak – kőfejtés, szőlőművelés, sertéskereskedelem – sokáig nagy szerepe volt a környék fejlődésében, azonban a háború után és a szocializmusban megjelent a vegy-, az élelmiszer- és a villamossági ipar is – ekkor vált Kőbánya az ország legnagyobb munkáskerületévé. Ez persze együtt járt az otthonteremtéssel, a 70-es és a 80-as években lakótelepek épültek fel a kerület különböző pontjain, hogy felszámolják az olyan szükséglakótelepeket, nyomornegyedeket, amik például a Ceglédi úton voltak.
Ennek eredménye az Újhegyi lakótelep is, ami egy egykori téglagyár agyagfejtője és a bányagödröt feltöltő tó mellett épült jelentős közösségi munkával. Mellesleg az Óriás zenekar Helyet tudni című dalának klipje is a lakótelepen forgott.
Kétségtelen, hogy Kőbánya leghíresebb épülete a Lechner Ödön tervezte Szent László-templom, ami mázas Zsolnay cserepeivel a magyaros szecesszió egyik legszebb alkotása, ám a kerület ennél sokkal több. Bár a színes cserepek, az indák és a figurák szerelmeseinek a templom körüli utcákat is érdemes végigjárni, hiszen töméntelen mennyiségben állnak itt szecessziós házacskák – némelyik sajnos omló vakolattal.
Sokáig a városrész ikonikus építménye volt a panelházak árnyékában elhagyottan és rossz állapotban álló, tervezett, de soha el nem készült metróállomás épülete. Ezt pár éve elbontották, helyén ma már növényekkel beültetett kis tér van. Ugyanígy eltűnt az egykori mozi is, legalábbis az eredeti épület, ami az 1958-as rendezési terv első lépéseként valósult meg Molnár Péter és Mühlbacher István tervezésében.
Az elmúlt évek fejlesztései és rendezései egyre nagyobb szerepet játszanak abban, hogy Kőbánya ma már ne munkáskerületként, hanem változatos építészeti értékekben és kulturális fejlesztésekben – Eiffel Műhelyház, Közlekedési Múzeum – gazdag kerületként éljen tovább mentális térképünkön. Ezt a cikket is a végtelenségig írhatnánk, hiszen ott van még a Népliget, a Szent László Gimnázium vagy a sertéshizlalda története is. A kerület, ahol Széchenyi Istvánnak is volt malma, de még egy Hild József tervezte klasszicista lakóházat is rejt, rengeteg érdekes történetet tartogat még.
