A Normafa sokak kedvenc kiránduló helye, hiszen a lakott városrészek szomszédságában is részesülhetünk a természet kincseiből. A helyről rendkívüli panoráma nyílik a Hármashatár-hegyre, a Rózsadombra és az Ördög-árokra, sőt a Dunára, a Pilisre és a budai hegyekre és azok villaépületeire is.
Amíg a hó gyakori vendég volt a hegyen, mozgalmas sportélet is folyt itt, rengetegen síeltek, szánkóztak a hegyen, melynek egyik tisztásán egy fejedelmi, terebélyes lombkoronájú, vastag törzsű bükkfa állt. A fa a 20. század elején a szóbeszéd szerint már legalább fél évezredes lehetett, hiszen a legenda úgy tartotta, hogy Mátyás király születésénél sarjadt, sőt felnőtt korában maga az uralkodó is megpihent az addigra már hűs árnyékot adó lombja alatt. Bár bizonyíték erre nincs, tény, hogy a bükk hosszú életű, lassan növő, kemény fa, Európa legöregebb példánya, mely Ausztriában található, már 550 éves.
Szerelemfa
Akármi is az igazság a Svábhegy tetején meredező ősfa életkorával kapcsolatban, a villámcsapásokat rendkívüli módon kiálló, Viharbükk névre hallgató matuzsálem nagyon népszerű volt a hegyen kiránduló családok, barátok és szerelmespárok körében. Az egyik hiedelem úgy tartotta, hogy ha a hajadon lányok letörnek egy darabot a fa kérgéből, hamarosan rájuk talál a szerelem. Az 1800-as évek végére általános városi divattá vált, hogy a fővárosban élő szerelmesek nevük kezdőbetűjét a fa kérgébe vésték, hogy maradandóvá és időtlenné tegyék érzéseiket – ezzel hozzájárulva sajnos a fa pusztulásához.
A fa körüli históriák közé tartozott, hogy környékén medve ólálkodik. Egy 1850-es újságcikk arról számolt be, hogy valaki a fa mögött felejtette a bundáját, amit vadállatnak néztek, és rá is lőttek.
1884-ben egy híres tenoristát ért „medvetámadás” a fa környékén: az egyik kollÉgája egy színházi kelléktárból elhozott medvejelmezzel riogatta az énekest, aki ijedtében hazáig futott.
Viharbükkből Normafa
A Viharbükk nemcsak a civilek kedvelt kirándulóhelye volt, hanem a különböző művészeké, íróké, költőké, festőké is. Jókai Mór a Magyarhon szépségei című művében írt a helyről, amely annyira megtetszett az írónak, hogy az Egy magyar nábob című regénye tiszteletdíjából birtokot, majd 11 holdnyi földet vásárolt a közelben, és igazi édenkertté varázsolta az elhagyott területet: állatokat tartott itt, és búzát is termesztett, ami a Normafa földjének köszönhetően olyan jó minőségű volt, hogy a pesti piacon rendkívül magas árat, 80 forintot is kapott érte. Rajta kívül Vörösmarty Mihály is szívesen időzött a fa alatt, Petőfi Sándor pedig a törzsének dőlve írhatta meg A hegyek közt című költeményét. Brodszky Sándor és Kelety Gusztáv festményen örökítette meg a terebélyes, tekintélyes bükkfát.
A fa a kedvenc piknikezőhelye volt a Nemzeti Színház társulatának is. A ma ismert Normafa elnevezést az első nemzetközileg is nagy tekintélyt kivívó magyar opera-énekesnőnek, Schodelné Klein Rozáliának köszönhetjük. Az egyik ilyen kirándulás alkalmával Nyáry Pál, Pest-Pilis-Solt vármegye főjegyzője, a Nemzeti Színház igazgatója a fa alatt adta át a közönség ajándékát, egy ezüstsarlót a Nemzeti Színház első számú szopránjának. Klein Rozália olyannyira megörült a meglepetésnek, hogy dalra fakadt, és mivel a magányosan álló bükkfa nagyon hasonlított Bellini Norma című operájának színházi díszletére, ráadásul az ajándékba kapott ezüstsarló az egykori kelta druidák mágikus jelképe volt, ezért a Casta Diva nagyáriát énekelte el a primadonna. Az opera története Gallia földjén, a római hódítás korában játszódik, és főszereplője Norma, a bölcs druida papnő.
A Viharbükköt ettől kezdve Norma druidanő fájának vagy röviden csak Normafának kezdte hívni a köznyelv. Az 1865-ös útikönyvekben már Normafaként jelölték a tisztást, és ekkor már a térképeken is a Normafa név szerepelt. Magának a norma szónak egyébként a színjátszással összefüggő jelentése is van: az úgynevezett normanapokon, szent időkön a római katolikus egyház szertartásrendje alapján tilos volt a színjátszás.
Széthordták a maradványait
A korhadt faóriás a 20. század elején már nagyon rossz állapotban volt, hiszen az 1890-es években kettéhasította egy villám, és a szélviharok sem kíméltek. A Turisták Lapja 1918-ban már a fa elpusztulásáról írt:
„Kidőlt a Normafa, a budai hegyvidék százados bükkfája. Múlása nem ért váratlanul. Beteg volt már régen. Az öreg bükköt, mely olyan sok viruló tavaszt és annyi bánatos őszt látott, mely oly sok szép hajnal derengését és annyi kísérteties alkony homályát megérte, kikezdte az idő vasfoga. Törzsét, mely számtalan orkánnal győzedelmesen daczolt, már évekkel ezelőtt kettéhasította egy szélroham. A megmaradt törzset a székesfőváros vette gondjaiba. Nagy kegyelettel gondozta. De hiába. Hosszú betegségnek halál a vége. A szúette, korhadt törzset kidöntötte az őszi szél.”
A fa története azonban ezzel még nem ért véget, a Főváros még megmentette, megtámasztotta, vesszőfonattal vette körül, sőt a fa törzsét még betonnal is megerősítette, így életét sikerült 9 évvel meghosszabbítani. Aztán 1927. június 19-én a Normafa végleg kidőlt.
„Minden igazi turista és természetbarát fájdalommal fogadta a hírt, hogy a Svábhegyi Normafa, ősi idők óta a budai kirándulások legkedveltebb célpontja i. é. június 19-én vasárnap délután teljesen elpusztult. A hajdan terebélyes százados bükkfából egy darabja maradt meg mostanáig és valószínűleg az úgynevezett vasárnapi turisták segítségével most ez a maradvány is kidőlt”
– írta a Turisták Lapja.
A napilapok arról írtak, hogy azon a vasárnapon úgy délután 4 óra körül egy fiatalember dőlt neki a fának, amely ezt a terhelést már nem bírta, és egyszerűen eldőlt. Az arra járók állítólag nemes egyszerűséggel nekiestek a maradéknak, szétkapkodták a megmaradt korhadt darabokat, hogy vigyenek egy-egy szuvenírt. Az erdőőr ezt látva intézkedni próbált, hogy a kidőlt törzset az erdőőri hivatalba szállítsák. Végül a Fővárosi Múzeum munkatársai siettek a megmaradt törzshöz, és óvatosan leszállították a hegyről. A csonkot a Margitsziget artézi kútjának vízesésénél helyezték el, abban bízva, hogy a mészköves bevonat konzerválja. Azt mondják, a kísérlet nem sikerült, a maradék törzs teljesen semmivé lett. Mások úgy tartják, hogy a vízesés falához támasztott famaradványt egy vastag mészbevonat odakötötte a falhoz, és máig ott látható.
A Normafa helyére új fát ültettek, és emléktáblát állítottak neki 1967-ben, melyre a Svábhegyen élt Devecseri Gábor költő sorait vésték:
„Normafa,
Hajdanidőn itt lengett lombod a szélben,
Ünnepi hegymászók víg dala szállt körülötted,
Normafa,
Majdanidőn lombod közt éled az ének,
Győzve sivár közönyön, győzve dühös viharon.”
Felhasznált irodalom:
- Norma, a faóriás története
- A Normafa név eredete
- Kilencvenöt éve dőlt ki a Normafa – Évtizedeken át próbálták megmenteni
- Druidák és síelők – a Normafa titkai
- Normafa – Honnan ered a neve, és miért ennyire kedvelt kirándulóhely?
(Borítókép: Fortepan - Budapest Főváros Levéltára - Klösz György fényképei)
