A névadó
Adam Clark skót mérnök 1834-ben Londonban ismerkedett össze és kötött barátságot Széchenyi Istvánnal, akinek hívására érkezett Magyarországra. Széchenyi a Duna szabályozásához szükséges gépeket rendelt meg Londonban, ahol az akkor még ifjú Clarkot bízta meg a gépek felállításával. A mérnök azután visszatért Londonba, ám nem sokkal később ismét Pestre érkezett, ekkor már hosszabb időre: ő lett a Lánchíd művezető mérnöke. Mivel az építést vezető másik brit mérnök, William Tierney Clark – aki csak névrokona a mi Clarkunknak – annyira elfoglalt volt, hogy nem tudott folyamatosan Magyarországon tartózkodni, így az építés valódi levezénylője Adam Clark volt.
Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc idején Clark igyekezett semleges maradni, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy a Lánchidat kétszer akarták a harcok során megsemmisíteni, ám a mérnök mind a két alkalommal megakadályozta azt: előbb az osztrák csapatok, később a visszavonuló magyarok hídrobbantási akcióját hiúsította meg. Európai kalandozásai után Clark az 1850-es évek végén tért vissza Magyarországra, hogy az Alagút terveit elkészítse, majd a munkálatokat levezényelje. Az átadásra 1857-ben került sor, a népszerű mérnök és építőmester addigra viszont már családilag is Magyarországhoz kötődött. Két évvel korábban, egy színházi előadáson ismerkedett meg élete szerelmével, Áldásy Máriával, a budai várkapitány lányával. Házasságukból három gyerek is született, ám a tisztes családi boldogságot a skót mindössze 11 évig élvezhette. 1866-ban, 55 éves korában tüdőbaj vitte el.
Adam Clarkot nagy becsben tartották Magyarországon már életében is. Ennek ellenére a mérnök semmilyen kitüntetést nem volt hajlandó elfogadni szerénysége okán, illetve amikor V. Ferdinánd nemesi címmel akarta megajándékozni, azt visszautasította, méghozzá azért, mert annyira nagy becsben tartotta skót nemességét. Sírja a Kerepesi temetőben található, egykori villája helyén emléktábla őrzi a nevét, 1912 óta pedig névadója a Vár alatti térnek, ahol munkásságának két fő műve, a Lánchíd és az Alagút állnak szemben egymással.
A névhalmozás kora
Mielőtt 1912-ben a tér megkapta volna a Clark Ádám nevet, eléggé kaotikus állapotok uralkodtak a területen, legalábbis névadási szempontból. A térnek ugyanis három neve is volt egyszerre. 1875-ig párhuzamosan két név futott és tartotta magát nagyjából ugyanolyan erősen: az egyik a Népszínház tér elnevezés volt az itt állt színház után, a másik pedig, a megépült alagút okán, az volt, hogy Alagút tér. Ám hogy ne legyen ennyire egyszerű a képlet, a térnek volt ekkor már egy régebbi neve: Lánchíd tér, és sokan még így nevezték. Úgyhogy amikor jött 1912-ben az ötlet, hogy Clark Ádám legyen a hivatalos, kőbe vésett névadó, a korábbi elnevezések érvényüket veszítették.
Lovarda, raktár, színház
A tér egy jelentős részét nagyon sokáig egy hatalmas épület foglalta el – a tér pedig nem is volt igazán tér, hanem egy szélesebb útkereszteződés. A XV. század közepén építették fel itt Mátyás király reneszánsz stílusú lovardáját, ám száz évvel később száműzték innen a lovakat, hogy az istálló és a lógondozó helyett inkább raktár legyen belőle. Ez az állapot aztán több száz évig így is maradt, majd 1861-ben jött két építész, Gerster Károly és Frey Lajos, akik átalakították az egykori lovardát színházzá. A Budai Népszínház – a második magyar nyelvű játszóhely a városban – csak pár évig működött, 1864 és 1870 között. Bár olyan nagy nevek játszottak itt, mint Blaha Lujza és Jászai Mari, ráadásul a darabok is nagy sikerrel futottak, egyszóval népszerű volt a Budai Népszínház, a vállalkozás mégis csődbe ment, annyi tartozást halmozott fel. Ugyanakkor a szerencsétlen fiaskó a városrendezési tervezésnek jól jött, így az épületet végül lebontották. A tér ekkor vált igazából térszerűvé.
Ha a házak mesélni tudnának
A Clark Ádám tér híres házai nem tudnak mesélni, mert egy kivételével már egyik sem áll. Volt, amiben a háború okozott javíthatatlan pusztulást, van, ami viszont a háború után hatalomra került kommunista vezetésnek nem tetszett.
A népszínház helyén, Wagner Sándor tervei alapján építették fel 1870–73 között a Magyar Nyugati Vasút vállalat neoreneszánsz székházát, ám a szép dunai panoráma nem hozott szerencsét a cégnek, ami 1899-re tönkrement, a ház pedig az osztrák–magyar vasúttársaság tulajdonába került. A háború legvégéig itt székelt a Magyar Királyi Kereskedelmi Minisztérium is. Bár az épület megúszta a háborús pusztítást, az új hatalomnak mégsem volt rá szüksége, 1948-ban felrobbantották.
Ugyanígy járt az a díszes palota is, ami a Lánchíd utca egykori páros oldalán állt – a háború vége óta már csak páratlan oldal van. Eredetileg a páros oldalon paloták sorakoztak, melyek közül a Knabe Ignác tervei alapján 1871 és 1873 között felépített bérpalota volt a legnevesebb. Ezt két sörgyáros, Barber Ágost és Klusemann Károly építtette, majd eladták egy gyógyszerészeti alapítványnak. Na de ahogy az a tér történetében szinte kötelező elem, az alapítvány anyagi nehézségekkel küzdött, és hogy a totális csődöt megússza, 1920-ban eladta az államnak az épületet. Előbb a Magyar Királyi Népjóléti Minisztérium, majd a Magyar Királyi Iparügyi Minisztérium működött benne. Bár Budapest ostromát épp téglákkal úszta meg az épület, 1948-ban a teljes palotasort leromboltatta az új hatalom.
A Budai Takarékpénztár neoreneszánsz stílusú és ma már szintén nem létező székházának története viszonylag ismert. Ybl Miklós tervezte, 1860 és 1862 között épült meg, és sokáig ez volt a tér éke, legszebb épülete. Az emeleteken lakások voltak, a földszinten pedig bankfiók és kávéház működött. Az ostromot ez az épület viszont nem úszta meg, jelentős károkat szenvedett, így 1948-ban az a döntés született, hogy a sérült részeket elbontják, és csak egy különös torzót hagytak meg az eredeti épületből, melynek aljában működött a szocializmus korának egyik legmenőbb helye, a Lánchíd presszó. Az épületcsonk a rendszerváltásra viszont nagyon lerobbant, így 1990-ben elbontották azt is. Néhány évvel ezelőtt került újra épület a telekre, a Hotel Clark, ami komoly vitákat generált, mára azonban mindenki megszokta a csupa üveg szállodát.
A neves épületek közül az egyetlen, ami megúszta a háborút és a kommunistákat, a híd jobb oldalán áll (ha Pestről jövünk). Ez is neoreneszánsz épület, és ezt is Ybl Miklós tervezte a Lánchíd Rt. számára, 1867 és 1869 között épült fel. Amikor az állam 1870-ben megváltotta a Lánchidat az rt.-től, a palota az Államkincstár tulajdonába került. Előbb a Fővárosi Közmunkák Tanácsa, majd a Budapesti Államhidak Felügyelősége költözött ide. De nem csak hivatal működött itt. Az emeleteken lakások is voltak szép számmal, itt lakott többek között Reitter Ferenc, a kor egyik legnevesebb mérnöke, aki a Közmunkák Tanácsának volt szakosztályfőnöke. A ház földszintjén eleinte üzlethelyiségek voltak, majd kávéház, majd 1920-tól sörcsarnok. 1936-tól a jog háza lett az épületből: a háború előtt, 1936-ban beköltözött a Közigazgatási Bíróság, a háború után, 1954-ben pedig a Magyar Népköztársaság Legfelsőbb Bírósága, majd 1981-ben a Budai Központi Kerületi Bíróság. Az Igazságügyi Minisztérium a rendszerváltozáskor eladta az épületet, ami 2000-ig állt üresen, majd egy nagyobb felújítást követően egy jó ideje már irodaházként működik.
A jelképes tér
A Clark Ádám térhez három jelkép kötődik – az egyik már csak mint emlék. A tér körforgalmát 1949-ben alakították ki, és ekkor támadt az az ötlete valamelyik mélyen elkötelezett kommunista várostervező kollégának, hogy középre csupa vörös és az időjárási viszonyokat kiválóan tűrő fajtájú rózsából formázzanak meg egy hatalmas vörös csillagot, amit aztán a város kertészei éjjel-nappal, télen és nyáron folyamatosan gondoznak és életben tartanak. A tervet tettek követték, melynek gigantikus eredménye 40 éven át, 1989-ig díszítette a teret.
A másik két jelkép viszont még ott áll töretlenül. Borsos Miklós szobra 1975 óta áll a Sikló előtti parkban, ez a 0 kilométerkő, a magyarországi utak kiindulópontja. Az eredetit még 1932-ben állíttatta fel a Hungária Automobil Club. Az ő szobruk egy talapzaton álló, egy méter magas Szűz Mária volt, Magyarország védelmezője, aki a Szent Koronát tartotta a kezében. Bár ez a szobor is megúszta az ostromot, mint sok szép épület a környéken, mégsem kellett a kommunista hatalomnak. A helyére került 1953-ban a távolba néző, kezében autókereket tartó munkásember szobra – talán azt kémleli, mikor jönnek végre az autómentők –, amit aztán 1974-ben elszállítottak a XVII. kerületbe, a Rákoshegy vasútállomás előtti parkocskába. Ma is ott áll, amiben az a vicces, hogy így két 0 kilométerköve is van az országnak.
A Clark Ádám tér első számú jelképe nem más, mint a Budavári Sikló, ami 1987-ben került fel az UNESCO világörökség listájára, és ami a térről a Várba visz fel. Széchenyi István fia, Ödön kezdeményezte a megépítését, amire 1868–1870 között került sor. A II. világháború végéig gond nélkül muzsikáló sikló – vagy régi nevén: Budai Hegypálya – az utolsó napokban olyan sérüléseket szenvedett, hogy használhatatlanná vált. Bár már egészen korán megszületett a döntés arról, hogy rendbe teszik, mégis több évtizednyi huzavona és tárgyalás következett, és született egy rakás terv is, mire 1986-ban ismét a nagyközönségé lett a Budavári Sikló, majd 2009-ben a két kocsit, Margitot és Gellértet megszépítették. A teret 2014-ben újították fel, majd pedig a Lánchíd és a környéke következett, így most a Clark Ádám teret újra Budapest egyik legszebb terének nevezhetjük.
