Radványi Géza filmje, a Valahol Európában közvetlenül a II. világháború után játszódik. Az árván, vigyázó és segítő felnőttek nélkül maradt gyerekek próbálnak túlélni, valamiféle saját társadalmat létrehozni. Az 1947-es alkotás gyerekszereplői között többen a saját sorsukat vitték a filmvászonra, ugyanis tényleg egyedül maradtak a háború veszteségei miatt. Viszont ők nem rótták bandákba tömörülve az utakat „valahol Európában”, hanem egy különleges gyermekotthon, egy rendhagyó miniköztársaság, a Sztehlo Gábor alapította Gaudiopolis polgárai voltak.
Embermentés a háború alatt
Az 1909-ben született Sztehlo Gábor Finnországban tanult, majd Nagytarcsán vállalt lelkészi szolgálatot. Itt finn mintára evangélikus népfőiskolát szervezett, ahol pár elemit végzett paraszti származású fiatalok képezhették magukat. A II. világháború időszakában egyháza megbízta, hogy vegyen részt evangélikus vallású, de származásuk alapján zsidónak minősülő gyermekek megmentésében.
A feladat végrehajtásában nem csak az evangélikus egyház vett részt, a Vöröskereszttel, valamint svájci és svéd diplomatákkal egyetemben hamis iratokat állítottak ki, illetve Sztehlo sorra keresztelte a veszélyben lévő gyerekeket. A nemzetközi szervezetek segítségével a lelkész védett házakat is vásárolt, ahova egy idő után származástól, felekezeti hovatartozástól függetlenül bárki jöhetett, Sztehlo senkitől nem várta el a keresztség aktusát, amit nem a hit, hanem a túlélés reménye motivált. Végül 32 védett házban nagyjából 1500 gyerek és 500 felnőtt élte túl a vészkorszakot, köztük Makai Péter és Ádám, József Attila unokaöccsei, Molnár Ferenc két unokája, Orbán Ottó későbbi költő és Horváth Ádám televíziós producer, akinek neve a Szomszédok című teleregénnyel fonódott össze.
Budapest 1945 februárjára szovjet kézre került, pár hónappal később pedig véget ért a háború, viszont sok gyereknek nem volt hová mennie Sztehlo otthonaiból, és még több gyerek maradt szülők, gondoskodó felnőttek nélkül. A lelkész az evangélikus egyháztól kapott feladata véget ért, de nem hagyta magára a gyerekeket, akik közül sokan borzalmas pszichés állapotban voltak, és nemritkán kéregetésből próbálták fenntartani magukat. Weiss Manfréd zugligeti villáit ajánlotta fel Sztehlónak, ezekben létesült a Pax Gyermekotthon, ahol 7-800 gyerek talált otthonra. A háború alatt szinte kizárólag zsidó származásúak nyertek befogadást, de az üldöztetések lezárultával bárki jöhetett. Megjelentek volt katonatisztek, hivatalnokok fiai, lányai is, akár olyanok, akik szüleit háborús bűnösként internálták, ezért nem tudtak gondoskodni a gyerekeikről. Az intézmény kapui mindenki számára nyitva álltak, Sztehlo mindenkit befogadott.
Az alkotmány, amely megtiltotta, hogy a gyerekek éhezzenek
Sztehlo Gábor egész életében nyitott, szellemileg szabad ember volt, ebbe tökéletesen beleillett, hogy az általa vezetett gyermekotthonokban rendhagyó önigazgatási rendszert épített ki Gaudiopolis, vagyis örömváros néven.
A „köztársaságnak” saját alkotmánya volt, amit maguk a gyerekek szövegeztek. Ez betiltott minden háborút, előírta, hogy egyetlen gyerek sem éhezhet, és mindenkinek joga van iskolába járni. Tisztségviselőket választottak, köztük miniszterelnököt, az első kultuszminiszter pedig Horváth Ádám lett. A munka megszervezése a gazdasági miniszter feladata volt, Gaudiopolis polgárai ugyanis az iskola mellett dolgoztak, építkeztek vagy a műhelyekben tevékenykedtek. Fontos feladat volt a gyümölcsösben való munkálkodás, hiszen az anyagi nehézségek miatt kiemelt szerep jutott a valamilyen fokú önellátásnak, így az élelmiszer megtermelésének is. A munkáért mindenki fizetést kapott a gyerekköztársaság pénznemében, Gapo-dollárban, amelynek árfolyamát a mindenkori villamosjegy árához igazították.
Sztehlo fontosnak tartotta, hogy mindenkinek legyen valamilyen tisztsége, feladata, ami felelősséggel jár, hiszen ez adta az önbizalmat és a tartást.
Maga a lelkész semmilyen pozíciót nem vállalt, csupán tanácsnokként vett részt Gaudiopolis életében. A lakók visszaemlékezései szerint a közösség legfőbb értéknek a szolidaritást tartotta, természetes volt, hogy a nagyobbak gondoskodással figyeltek a kisebb társaikra. Azonban csak a nagyobb fiúk voltak választhatók, és csak ők szavazhattak, a kisebbek és a lányok nem viseltek tisztségeket a köztársaságban.
Andrási Andor sugárfizikus, az MTA Központi Fizikai Kutatóintézetének főmunkatársa, egykori gaudiopolisi polgár így emlékezett vissza:
A gyermekotthon légköre teljesen meghatározó volt egész életemre nézve. Nagyon szerettem ott lenni. Volt olyan alkalom, amikor hazamehettem volna, de inkább bent maradtam. Én eleve nagyon szerettem közösségben lenni, ehhez volt bennem nyitottság, és ez egy olyan környezet volt, amelyhez jó volt tartozni.
Egy másik volt lakó, Keveházi László azt mondta, komolyan vették, hogy a kibontakozó diktatúrában megteremtsék a saját, valódi demokráciájukat.
Weöres Sándor látogatása
1945 tavaszán újraindult a tanítás az országban, így a Gaudiopolisban is. Sztehlo nagyra tartotta az ókori görög tanítási gyakorlatot, így az oktatás sokszor a kertben zajlott, ahol sétálva vitatkoztak egy-egy témán a tanulók. Egyszer Weöres Sándor is meglátogatta az intézményt, annyira kíváncsi volt a korban nagyon szokatlan oktatási gyakorlatra. A gyerekköztársaságban élénk kulturális élet zajlott. Előadásokat, filmvetítéseket, vitaesteket szerveztek; színházi és táncos összejöveteleket tartottak. Gaudiopolisnak saját újságja volt, amelybe teljes természetességgel fértek bele a kritikai hangok, például a svájci Vöröskereszttől kapott kondenzált tejet rengeteg „sajtóattack” érte.
A kritika minden bizonnyal jogos volt, de ettől függetlenül a gyermekotthonoknak szükségük volt ezekre az adományokra, hiszen folyamatosan anyagi problémákkal küszködtek. Svájci és amerikai jótékonysági szervezetektől tudtak pénzt szerezni, illetve 1946-tól a magyar államtól is kaptak némi juttatást.
Az államosítás Gaudiopolist sem kerülhette el
A gyerekköztársaság nagyon rövid ideig, csupán 1950-ig létezett, Sztehlo eddig tudott az intézmény élén maradni. Ekkorra már felfüggesztette lelkészi hivatását, feszültség alakult ki közte és egyháza között. Az evangélikusok szerették volna megkapni az intézményt, terveik között szerepelt, hogy vallási alapon lehessenek ott gyerekek. Sztehlo azonban független akart maradni, és ez többek között anyagilag is nehézséget okozott.
Viszont hamarosan az evangélikus egyháznál jóval keményebb ellenféllel kellett szembenéznie Gaudiopolisnak. A kommunista hatalom egyre nagyobb mértékben központosított, 1949-ben az oktatás is állami kézbe került, ekkor már lehetett sejteni, hogy Gaudiopolis számára nincs hosszú jövő. 1950 januárjában a Pax Gyermekotthon is állami irányítás alá került, a döntés ellen nem volt apelláta. Sztehlónak felajánlották, hogy maradjon, de a lelkész tudta magáról, hogy képtelen lenne megalkuvásokra, így ő is távozott az intézményből. Ettől kezdve az otthon légköre teljes mértékben megváltozott, a gyerekek egy részét szabályszerűen az utcára tették.
Mivel nem volt hova menniük, csavarogni kezdtek, holott Sztehlo éppen ebből a helyzetből mentette ki őket pár évvel korábban.
Sztehlo családja 1956-ban Svájcba emigrált, a lelkész 1961-ben követte őket, itt hunyt el infarktusban 1974-ben. A jeruzsálemi Yad Vashem Intézet 1972-ben választotta a „Világ Igazává”, az üldözötteket mentő keresztények ligetében azóta egy fa őrzi az emlékét. A Gaudiopolis volt lakói által alapított Sztehlo Gábor Alapítvány ápolja a lelkész emlékét, illetve állami gondozott gyermekek életkezdését is segíti.
Az Evangélikus Országos Múzeumban június 21-ig tekinthető meg az Életiskola – Sztehlo Gábor (1909–1974) című kiállítás. A tárlat az ötven évvel ezelőtt elhunyt embermentő evangélikus lelkész, Sztehlo Gábor emléke előtt tiszteleg. A kiállítás bepillantást enged Sztehlo Gábor „életiskolájába”. Bemutatja, hogyan formált közösségeket lelkészként, a vészkorszakban embermentőként, majd gyermekotthon-vezetőként, az egyházi szeretetszolgálat irányítójaként, Svájcban élő emigránsként. A kiállítás az életút teljességének bemutatásával azt is megismerteti a látogatókkal, hogy az élet iskolája hogyan formálta Sztehlo Gábor személyiségét; miként lett a nagypolgári jólétben nevelkedett gyermekből a misszió iránt elkötelezett lelkész, majd a felekezeti, egyházi szempontokon felülemelkedő, az elesetteket minden alkalommal megtaláló és hatékonyan segítő ember. A tárlat jelentős részében olyan tárgyak jelennek meg, amelyek eddig családi otthonokban, archívumokban rejtőztek, és még soha nem szerepeltek kiállításon, publikációkban. Sztehlo Gábor munkásságát elsősorban fotók segítségével ismerheti meg a látogató. A jól ismert képek mellett újak is felbukkannak, amelyek teljesebbé teszik Sztehlo eddig ismert arcát. Sztehlo Gábor személyes tárgyai, könyvei, fontos dokumentumok, családi bútorai teszik átélhetővé az ötven éve lezárult, de minden korban érvényes tanulságokkal szolgáló személyes történetet.
Források:
- Gaudiopolis, juratus.elte.hu
- A háború után sem hagyta magára védenceit a gyerekeket mentő Sztehlo Gábor, Múlt-kor
- Bihari Dániel: Ő mentette meg a magyar Nobel-díjas életét, 24.hu
- Gaudiopolis – A magyar gyermekállam!, Időutazó
(Borítókép: Sztehlo Gábor nagytarcsai fiatalokkal Mátraházán 1958-ban, Evangélikus Országos Múzeum - Facebook )
