A könyv szerzője a Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum történésze, Domonkos Csaba, akinek fő kutatási területe a hazai hídépítés története. A Lánchíd története 1849-től a XXI. századig című könyvet történészszemszögből írta meg több évtizedes kutatómunkát követően, és ami az egyik nagy erénye a műnek, hogy nemcsak a kort festi meg benne, de műszakilag is pontos és helytálló.
A könyv – a Közlekedési Múzeum főigazgatójának bevezetőjét követően – egy korabeli újságcikkel nyit. A Hölgyfutár 1849. november 21-i tudósítása a Lánchíd átadójáról szól ugyan, de inkább az ahhoz kötődő szomorú tényről emlékezik meg:
Ma déli 12 órakor megnyittatott a lánchíd. Elsők Haynau és Gehringer valának, kik rajta átmenőnek – fényes kísérettel. Az öröm véghetetlen percét a bánat egy sugára homályositá el. E kíséretben, az emberek közt, kik rajta átmenőnek, egy férfit kerestek szemeim. Hasztalan! Ő nem volt azok közt. Ő, ki 10 év előtt inditványozá, ernyedetlen szorgalommal dolgozott rajta, s leste e percet, az öröm e percét. Ki előre örvendett – de nem önmagáért, nemzetéért, azért, hogy Europa legnagyobbszerű műve e nemben a hazáé, mellyért ő annyit áldozott!
A cikk ezen pontján még meg nem nevezett személy természetesen Széchenyi István, akinek nemcsak megszületett a fejében a Lánchíd építésének ötlete, de az építkezést is figyelemmel követte, egészen a forradalom és szabadságharc kirobbanásáig, amikor is, egészen pontosan 1849 tavaszán, ágyútalálat érte a híd egyik pillérét.
Ettől függetlenül a novemberi átadóünnepség gond nélkül lezajlott, mindössze Széchenyi nem vett rajta részt, mert akkor már Döbling lakója volt. Bár a haláláig ekkor még hátravolt 11 év, ennek ellenére a hidat sosem láthatta, és át sem tudott így rajta kelni.
A Lánchíd történetét három fejezetre korszakolhatjuk. Az első időszak 1849-től egészen a századforduló utáni évekig ível. Ez volt az első Lánchíd időszaka, a klasszikus építmény, ami elég sokáig bírta: a kiegyezés és a millennium időszakát végigszolgálta, majd a századforduló után pár évvel egy nagyobb állapotfelmérés során derült ki, hogy a híd, amit az eltelt bő 50 év alatt többször is renováltak részlegesen, átépítésre szorul, többek között azért is, mert az anyagai elavultak. 1913-tól 1945-ig állt a helyén a második Lánchíd. A régit nem csupán felújították, hanem szinte teljesen újjáépítették. Majd jött a 2. világháború és a német csapatok, akik lerombolták az összes dunai hidunkat, köztük a Lánchidat is.
A Lánchidat 1945. január 18-án robbantották fel, utolsóként, egyszerre az Erzsébet híddal. Aztán a felszabadulás után, az újjáépítési láz első körében a Lánchíd újjáépítését az utolsó helyre sorolták, mert nem volt olyan fontos a többiekhez képest. Viszont mivel viszonylag gyorsan vissza lehetett építeni, az időközben hatalomra került kommunista vezetés jó kis propagandaeszközt látott benne, így a Lánchíd végül harmadik hídként épült újjá, és száz évvel az első híd átadását követően, 1949. november 20-án adták át.
Aztán a történelem részben megismétlődött: bő 50 évig állt a híd a helyén, nagyrészt háborítatlanul, mígnem kiderült, hogy egyre sürgetőbb a megújítása, így az elmúlt években ismét sor került egy komolyabb és a teljes hídra kiterjedő ráncfelvarrásra. Hogy az ismét csak átadott Lánchíd akkor így már a negyedik, vagy ez még mindig a harmadik, nem a mi tisztünk eldönteni. De az biztos, hogy a főváros egyik legnagyobb büszkesége immár lassan 200 éve szolgálja kitartóan a budapestieket, és olyan átfogóan még senki nem írta meg a történetét, mint a múzeum történész munkatársa, Domonkos Csaba.
A Lánchíd története 1849-től a XXI. századig
Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum
304 oldal, 2250 Ft / 6500 Ft (A kötet jelenleg a Múzeum Közlekedés- és Technikatörténeti Szemléjével együtt vásárolható meg a múzeum webshopjában: a 2018-as és 2019-es Szemlével együtt a könyv 2250 Ft, a 2021-es, a 2022-es és a 2023-as Szemlével együtt pedig 6500 Ft.)
(Borítókép: Bódis Krisztián - Budapest Images)
