Széchenyi röpirata
Mint annyi minden más, a nemzet színjátszóhelyének ötlete is Széchenyi István fejéből pattant ki. Az 1832-ben megjelent, A magyar játékszínről című írásában egy nagyszabású, magyar nyelvű színház felépítését sürgette, melynek épülete a Duna partján állt volna elképzelései szerint, maga az intézmény pedig részvénytársaságként működött volna. Elképzelése termékeny talajra hullott, egy évvel később a Magyar Tudós Társaság egy állandó magyar játékszín megalapítására írt ki pályázatot. Ezt pedig többen is támogatták, köztük Fáy András, a kor egyik legbefolyásosabb alakja, a magyar reformkor irodalmi és társadalmi mozgalmainak egyik legtevékenyebb figurája. 1834-ben Pest vármegye alispánja, Földváry Gábor győzte meg Grassalkovich Antal herceget, hogy a Hatvani kapun kívül elterülő majorjának addig faraktárként használt telekrészét ajándékozza el abból a célból, hogy ott felépülhessen a nemzet színháza. Közben Széchenyi Duna-parti ötletét sem vetették el: amíg meg nem találják a tökéletes helyszínt, és ott fel nem épülhet egy grandiózus épület, addig az Astorián álljon a nemzet színházának szentélye.
Színház az Astoriánál
A mai Rákóczi út (akkor még Kerepesi út) 3. szám alatt, szemben az Astoria Szálló épületével állt dicső nemzetünk első Nemzeti Színháza nagyjából egy emberöltőn át, 1837-től 1908-ig. Az akkor még Pesti Magyar Színház néven emlegetett kulturális intézményt megyei támogatással, közadakozásból építették fel, Zitterbarth Mátyás tervei alapján. A dísztelen, egyemeletes, a poros út mentén, fákkal körbevett épület 1837-ben már majdnem kész állapotban volt, így az alispán el is rendelte az augusztusi megnyitását, bár minden munkálattal akkor még nem végeztek.
Az Astoria akkoriban nagyon nem úgy nézett ki, mint napjainkban, különösebben forgalmas sem volt a környék, melynek életében új színfoltot jelentett a frissen felépült színház. Ennek egyik oldalán a már említett Grassalkovich-majorság épületei álltak, a másikon pedig egy nem túl jó hírű fogadó (a Griff kocsma). Utóbbi elég rozoga építmény volt, előbbi udvarán pedig istállók álltak, közöttük szalmakazlakkal és szénaboglyákkal. Kimondottan gyakori volt a tűz a két szomszédnál, ezek pedig a színházra is nagy veszélyt jelentettek. Ráadásul mivel a környéken viszonylag sok volt a fogadó meg a kocsma, elég gyakoriak voltak az utcai balhék is. A változást az hozta el, hogy a Griff 1865-ben teljesen leégett, illetve ekkoriban bontották le azt a közeli házat is, melynek aljában egy másik, sokak által látogatott műintézmény, a Zrínyi kávéház működött. Utóbbi helyén egy lakóház, majd az Astoria, az előbbi helyén pedig a Pannónia Szálló épült fel. A környék kezdett elcsendesedni, vagy inkább kulturáltabbá válni, ami jobban is passzolt egy színházhoz.
Közben a színház, ami addig Pesti Magyar Színházként működött, nevet változtatott, ekkor lett belőle Nemzeti Színház. Ez összefügött azzal, hogy tulajdonosváltás történt: addig egy alapítvány látta el az üzemeltetési feladatokat, 1840-től pedig az állam, így országos intézmény lett belőle, indokolt volt tehát a névváltoztatás. Az első előadás, amit az új nevű kulturális intézményben bemutattak, egy ősbemutató volt 1840. augusztus 8-án: Erkel Ferenc első operáját, a Bátori Máriát láthatta a pesti közönség. A következő évtizedekben a színház szépen elmuzsikált, időnként (elsősorban belül) megújították, és egy melléképületet is kapott. Ebben két komoly és pusztító tűzeset is történt, 1871-ben, majd 1872-ben. Utóbbi olyan hatalmas katasztrófa volt, hogy az oltásban a színház teljes személyzetének részt kellett vennie, beleértve a vezető színészeket is. Ez vezetett el oda, hogy 1873-ban egy komolyabb felújítás mellett döntöttek.
A Nemzeti mellett felépítettek egy bérházat, az abban található lakások és üzlethelyiségek kiadásának bevételei pedig a színházhoz kerültek. Ekkor kerültek kialakításra a társulat Színészeti Tanodájának helyiségei is, de lett még többek között új díszletműhely, jelmeztár, kazánház, társalgó, festőterem, piszoárok, öltözők, ruhatár, pénztár, könyvtár és a rendezőnek lakása is. Ám hiába a sok-sok átalakítás, át- és hozzáépítés, a korábbi alapvető problémákat nem orvosolták, mindössze elfedték a valót, hogy az épület nem korszerű. A tűzveszély például továbbra is fennállt, hiába jelent meg az 1800-as évek végén itt is az elektromos áram. Az európai színházak közül másodikként a Nemzeti Színházban alkalmaztak színpadi villanyvilágítást, méghozzá Madách Imre Az ember tragédiája című drámájának 1883-as ősbemutatóján.
Színház a Blahán
A tűzveszély Damoklész kardjaként végig ott lebegett a Nemzeti Színház fölött, a tűzvizsgáló bizottság folyamatosan vegzálta az intézményt (teljes joggal), ami odáig vezetett, hogy 1904-ben megtagadták a színháztól a játszási engedélyt, ám ekkor még a Belügyminisztérium beleszólt a dologba, és hatályon kívül helyezte a tiltást. 1908-ban azonban végleg megtiltották, hogy az épületben előadásokat tartsanak, így a társulat a közeli Népszínház épületébe, a Blaha Lujza térre költözött át – akkor azt mondták, csak ideiglenesen, ami aztán közel 60 évig tartott –, a régi színházépületet az Astoriánál pedig pár évvel később, 1913-ban lebontották.
A Népszínház épülete ugyanakkor készült el (1875), amikor megújították az Astoriánál állt régi Nemzetit. Népszínművek, vígjátékok és bohózatok szerepeltek a színház repertoárján, ami egyébként a harmadik legnépszerűbb pest-budai népszínház volt. Fekvése szempontjából viszont ez volt a legjobb helyszínen. Talán ezért is esett a választás erre az épületre, amikor a Nemzeti társulatának költöznie kellett, meg a közelsége miatt, na és talán még azért is, mert pár évvel korábban ebben az épületben már megoldották a tűzveszélyességi problémát.
A Nemzeti Színház társulata 1908 és 1948 között mint bérlő foglalta el a Népszínházat, majd a II. világháborút és a kommunista hatalomátvételt követően a tulajdonukba került a teljes épület, ahol 1963-ig működtek. A két világháború közti időszak zavartalanul telt el, de aztán a második világégés olyan súlyos sérüléseket okozott az épületen (összesen mintegy hatvan belövés érte), amiket csak 1949-re tudtak valamennyire kijavítani. Közben Rákosi Mátyás bejelentette, hogy a Nemzeti Színháznak új, modern épületre van szüksége (bár ez már a 20-as évek eleje óta tervben volt), és a nagyon hosszan, évtizedekre elnyúló, közben többször leálló, leállított vagy egyszerűen félretolt tervezési folyamat ekkor vette kezdetét. Az öröm azonban nem tartott sokáig, ugyanis az 1956-os forradalom újabb komoly sérüléseket okozott az épületen. Bár a színház ezt követően is működött, mert amit tudtak, azt helyrehoztak a sokat megélt egykori Népszínházon, sőt, a tetőszerkezetet is alaposan megerősítették 1961–62-ben, ám a főváros 1963–64-es rendezési tervében már használhatatlan, életveszélyes épületnek minősítették, és elhatározták, hogy lebontják, amire 1965-ben került sor: az év március 15-én felrobbantották.
Újabb ideiglenesek
A Nemzeti Színház ismét egy új és ismét egy ideiglenes épületben folytatta működését, merthogy a Rákosiék által tervezett saját épület még mindig csak a tervezőasztalon létezett ( ha ugyan létezett). Első körben, 1965 januárjától az akkoriban felújított Thália Színház épületében játszottak, a Nagymező utcában. Ez az állomás tényleg átmenetinek bizonyult, mert 1966-ra elkészült a Hevesi Sándor téri Magyar Színház teljesen felújított-átépített épülete, ahova a Nemzeti átköltözött, de természetesen ide is csak ideiglenesen, ami végül 34 évig tartott.
A Hevesi Sándor téri színház Láng Adolf tervei alapján 1897-ben épült fel, és a város második legnépszerűbb magántársulata, a Rákosi-Beöthy család színháza működött benne. Az épületet Vágó László tervei alapján 1914-ben korszerűsítették, ám a II. világháború végén bombatalálatot kapott. A háborút követően a Nemzeti pár évre kapcsolatba került vele, 1947 és 1951 között itt volt a kamarája, majd utána 10 évre a Madách Színház költözött ide. 1962–64 között a Petőfi Színház húzott le itt két évadot, hogy aztán Ázbej Sándor tervei alapján ismét megújuljon a színház. 1966-ban ebbe az épületbe költözött át a Nemzeti Színház.
Finálé
A rendszerváltás után ismét napirendre került a Nemzeti Színház ügye és az önálló, saját, új épület ötlete. Sokáig úgy tűnt, ennek helyszíne az Erzsébet téri egykori autóbusz-pályaudvar lesz, de aztán változott a helyzet, aminek Széchenyi István örült volna a legjobban: új helyszínnek ugyanis – akárcsak ő a maga korában – a Duna partját jelölték ki, a IX. kerületben, egy HÉV-megállóra a Boráros tértől Csepel irányába. A Nemzeti Színház, ami azóta is ott áll, Siklós Mária tervei alapján készült el, az épület 2002. március 15-én nyitotta meg a kapuit, és erősen megosztotta az építészszakmát meg a közönséget . Azóta a viták elültek, az épületet pedig megszoktuk. A nemzet színtársulatának pedig végre van saját otthona.
(Borítókép: Budapest Főváros Levéltára / Klösz György fényképei - Fortepan)
