Nosztalgikus időutazás a Magyar Zene Háza új kiállítása – Megnéztük a hazai popzene hőskorát bemutató tárlatot

Akármikor járunk a Magyar Zene Házában, mindig képesek vagyunk órákat eltölteni a tereiben, annyi izgalmas program és kiállítás van benne. Írtunk már arról, hogy a zene történetét bemutató állandó kiállításáról alig akartunk hazajönni, ahogy arról is, mennyire belefeledkeztünk a zenével való kísérletezésbe és játékba a Kreatív Hangtérben. A nagyközönség előtt január 22-én megnyílt „Nekünk írták a dalt!” izgalmas poptörténeti kiállítás, ami annyi apró részletet és érdekességet mutat be a rendszerváltás előtti hazai zenei és kulturális életből, hogy a látogatók biztosan ott is órákat lesznek képesek eltölteni. 

Rengeteg legendát és nosztalgikus visszaemlékezést hallottunk már a 90-es évek előtti hétköznapokról, az akkori fiatalságról, a Nyugatra vágyásról, a Tabán-beli legendás koncertekről és a különböző klubokról meg arról, hogy a csövesek és a digók nem igazán szívelték egymást... Ezt a világot mi már csak filmekből, régi koncert- és lemezfelvételekről, a szüleink elbeszéléséből ismerhetjük, vagyis ismerhettük egészen idáig. 

Ha jegyet váltunk az új időszaki kiállításra, akkor visszamehetünk egészen 1957-ig, hogy aztán a különféle koncertjegyek, bakelitek, zenék és stílusok között járjuk be a korszakot egészen az első Sziget Fesztiválig, 1993-ig.

Sosem egyszerű egy zenéről szóló kiállítást összeállítani, de már a Hangdimenziók során is bizonyítottak a Zene Háza dolgozói, hogy nagyon is értik, hogyan lehet múzeumi térbe vinni a hangokat és a különféle dallamokat. A „Nekünk írták a dalt!” is él az interakció és a játékosság elemeivel, úgyhogy amint belépünk a térbe, máris ott érezzük magunkat a korabeli utcákon, de minimum a gyerekkorunkban, amikor meglátjuk a kis, kék diafilmvetítő gépet és azt a terítőt, ami az étkezőasztalunkat borította. Nem titkoljuk, hogy ez a kiállítás erősen épít a nosztalgiára, bár a 2000-es években születettek valószínűleg már másként fogják megélni. Az biztos, hogy számukra is élvezetes kaland lesz belehallgatni egy-egy klasszikus rock-, folk- vagy underground dalba vagy a félbevágott keletnémet Barkasban ülni.

Nehéz kérdés, hogyan lehet egy ekkora és ennyire színes korszakot jól bemutatni, ráadásul úgy, hogy tényleg minden apró részletet belefoglaljanak a tárlatba, meglegyen az edukáció, és ne csússzon el az egész puszta nosztalgiába. A magyar popzene „hőskorát” bemutató kiállítás a korszak legkiemelkedőbb előadóit, zenekarait, emblematikus slágereit és legfontosabb poptörténeti eseményeit mutatja be, így tényleg átfogó képet kap a látogató arról, hogy mi történt itt a rendszerváltás előtt. Bár mi egy kicsit hiányoltuk a hazai underground, a punk és a new wave vonalat, mert ez az, amiről a mai napig a legkevesebbet tudunk, ahogy a klubéletről, a turnézásról és a fesztiválokról is jobb lett volna picit többet megtudni. 

Tisztában vagyunk vele, hogy egy ekkora tárlaton valójában lehetetlen mindent bemutatni, és leginkább csak felvillantani lehet egy-egy műfajt és emlékezetes eseményt, de valójában itt nem is cél a nagy mélység, ugyanakkor nem tagadjuk, hogy a hangulata nagyon is elkapott minket. Annak ellenére, hogy a kiállítás nem megy bele a legapróbb részletekbe, mégis egy érdekes korrajzot ad, ahol beleláthatunk a médiumok jelentőségébe, a korabeli technológiába és abba, hogy a zenészek olykor egészen meghökkentő, de nagyon is ötletes megoldásokkal készítettek maguknak például gitárokat, mivel a megfelelő alkatrészeket, sőt hangszereket sokszor lehetetlen volt beszerezni. Sőt, egy házilag kialakított próbaterembe is beléphetünk, ami mi mással, mint falra szögelt papír tojástartókkal próbálja elérni a hangszigetelést, amiről mind tudjuk, hogy esélytelen, de a korban csak ez volt elérhető.

Nyolc egymáshoz kapcsolódó témakört járhatunk végig a „Nekünk írták a dalt!” tárlatán, ahol a Klubok terében például leülhetünk és ihatunk egy Bambit, miközben hologramos kivetítésen megelevenedik előttünk az LGT, az Omega és az Illés zenekar, a Dalok terében pedig a rendszerváltás előtti évtizedek meghatározó előadóit és slágereit ismerhetjük meg. 

Itt belehallgathatunk a Kex vagy a P. Mobil egy-egy slágerébe, közben pedig elolvashatjuk, hogy alakult ki a csápolás és mikor volt Magyarországon a kemény rock diadala.

Azt eddig is tudtuk, hogy a politika mennyire durván beleszólt és meghatározta a zenei életet, itt viszont konkrét példákat látunk arra, hogy a 60-as, 70-es évek Magyarországán hogyan tudtak érvényesülni a hazai popzenészek, mi volt az ORI, és hogy lett Erdős Péter popmenedzser élet-halál ura. Miközben egy flipperen játszunk, képet kapunk arról, hogyan tudtak nagy nehezen összehozni egy-egy külföldi turnét. Érdekes volt látni azt is, hogy néhány ma ismert lemezborító csak azért olyan, amilyen, mert már ötletszinten elhalt jó néhány, amely a rendszer ideológiájával összeegyeztethetetlen lett volna, amik pedig eljutottak a tervezésig, sőt a megvalósításig, azokat a hatalom a lehető leghamarabb bevonta. Így járt Szörényi Levente az első szólólemezével, ami eredeti borítójával csak pár órát töltött a boltokban, de az LGT Mindenki vagy a Hobo Blues Band Esztrád című lemezének borítója sem kerülhette el a sorsát – utóbbi már a kései szocializmus egyik utolsó tiltása volt.

Érdekes időutazásra hív a „Nekünk írták a dalt!”, ami a különféle kreatív és interaktív megoldásaival biztosan behúzza majd a látogatót ebbe a különös világba. Mondjuk ezt úgy, hogy bár nekünk van némi hiányérzetünk, mégis mindent a gyerekekre jellemző lelkesedéssel próbáltunk ki, és jólesett tudni, hogy nemcsak 3-4 zenekart ismerünk a korszakból, hanem jóval többet. Noha a rendszerváltás előtti időszakot ismerjük meg és járjuk be itt, a kiállítás végén már megjelenik egy egészen új korszak és zenei világ: felvillan a Sziget Fesztivál, mi pedig a Kispál és a Borz Ágy, asztal, TV című száma után a K-hídon át hagyjuk el a kiállítást.