A „kis zseni”
Bernáth Aurél nevezte el így Gruber Bélát, aki igazolta is egykori mesterét: megállás nélkül festett, és amikor 1960 és 1961 között kiállítás nyílt a Képzőművészeti Főiskola végzőseinek képeiből, a tárlat anyagába Grubertől 45 festmény került be. Két évvel később, 1963 februárjában Bernáth Aurél már azt kérelmezte a Művelődési Minisztériumtól, hogy a pályakezdő festőnek önálló kiállítása lehessen. Hogy a mester mire jutott ez ügyben, már sosem derül ki, de ha sikerült volna is elérnie, hogy önálló Gruber-kiállítás nyíljon, arra már nem biztos, hogy sor került volna: az ifjú tehetség még abban az évben, szeptember végén elhunyt – a Pszichiátriai Klinikán.
Ezzel nemcsak egy élet szakadt meg túl korán, valamint egy több mint ígéretes festői pálya maradt csonka, hanem a 20. századi magyar festészet is kevesebb lett egy kirobbanó tehetséggel. Manapság Gruber Béla nevét, munkásságát és jelentőségét kis túlzással csak a művészettörténészek és a gyűjtők ismerik, rajtuk kívül senki, de a Magyar Nemzeti Galériában még júniusban megnyitott és augusztus 23-ig látható kiállítással talán megváltozik a helyzet. Megérdemelné.
Egyik tragédia a másik után
Gruber Béla életében voltak felhőtlennek mondható, jó idők, amikor a festő úgy érezhette, hogy végre jó irányba mennek a dolgai. De a 27 év alatt, ami adatott neki, ezek csak pillanatok voltak. Egyébként pedig nehéz sors jutott neki, már gyerekkorától kezdődően. 1936 februárjában született Budapesten, egy ikerpár fiú tagjaként, de ikerhúgán kívül volt még négy további testvére. A háború kitörése már Óbudán érte a családot, ott vészelték át a nehéz esztendőket. 1945 ugyan elhozta a vérontás végét és a békét, de Gruber életét talán még tovább nehezítette.
A béke évében a festő előbb az apját veszítette el: Gruber Antalt elvitték málenkij robotra, ám nem sokkal az elhurcolása után jött a tragikus hír, hogy a családfőt útközben agyonlőtték a fogvatartói. Még fel sem ocsúdhatott a veszteségből a magára maradt Gruber család, amikor egy kézigránát okozta tűzben leégett a házuk, így otthon nélkül maradtak. Egy évvel később pedig, amikor a kis Béla 10 éves lett, a család is szétszakadt.
A Nemzeti Segély a II. világháború után létrejött fontos társadalmi szervezet volt, ami a nyilasok által korábban megszüntetett Vöröskereszt feladatait látta el addig, amíg a nemzetközi segélyszervezet vissza nem tért Magyarországra. A Nemzeti Segély munkatársai úgy ítélték meg, hogy az a jobb az ikrek fejlődése szempontjából, ha elveszik az anyjuktól és vidékre küldik őket, legalább addig, amíg az asszony összeszedi magát. Ő azonban nem hagyta annyiban, egy éven belül visszaszerezte az ikreket. Újra együtt volt a család.
Aki festőnek született
Gruber szakmai kibontakozása sem ment könnyen. Talán politikai okból, talán mert nem ismerték fel a tehetségét, de nem fogadták el a felvételi kérelmét a Képzőművészeti Gimnáziumba, a Képzőművészeti Főiskola festő szakára pedig csak 20 évesen jutott be, a sokadik jelentkezés után. A már kisgyerekkorában is állandóan rajzoló és festő Grubert a buktatók nem tántorították el. Bár a művészeti középiskola helyett a Növénytermesztési és Állattenyésztési Technikumot kezdte el, egy év után abbahagyta és az Óbudai Hajógyárban kezdett dolgozni, mint segédmunkás. Feltételezhetően
ekkor született meg a vonzalma a hajók, az uszályok meg mindenféle vÍzi járművek iránt,
a mostani kiállítás külön részt szentel ezeknek a képeknek.
A művészvilág még nem állt készen Gruberre, a hajógyárban viszont hamar felfigyeltek a tehetségére, és a dekorációs osztályra helyezték. Közben elvégezte a hajógyár esti szabadiskoláját, valamint lelkes tagja lett a rajzszakkörnek is. Gruber megállás nélkül rajzolt és festett, nem hagyta, hanem inkább hajszolta magát. A tempóból később sem vett vissza, sőt talán még fokozta is. Hogy ezt azért csinálta-e, mert folyamatos bizonyítási kényszer nehezedett rá, vagy ennyire fanatikus volt a festést és a rajzolást illetően, esetleg mindkettő igaz volt rá, nem tudni, de amikor elkapta az ihlet, akkor állítólag
napokra eltűnt a műtermében, keveset aludt és nem evett semmit, mindössze szódabikarbÓnás vizet ivott.
Talán volt, aki figyelmeztette, hogy nem lesz ennek jó vége, de az is lehet, hogy nem. Csak hagyták festeni, mert semmi mást nem is akart igazán, csak ezt.
Gruber festményeinek jelentős részét a műterméről készült képek teszik ki, és nem véletlenül. A műterem volt az igazi otthona, az ideje java részét ott töltötte. Ott festett és ott volt teljesen önmaga. Gruber fő műve, ami egyben a vizsgamunkája is volt, szintén műteremkép: egy óriási táblafestmény, egy tényleg zseniális műtermi jelenet 1962-ből. A Festőműterem (Festő a műteremben) című képen hét női alak látható – fontos nők Gruber életéből –, akik mozdulatlanok, már-már élettelenek, és semmilyen módon nem kapcsolódnak egymáshoz, hiába helyezkednek el egymáshoz közel. A műterem tárgyainak sokasága és a rendetlenség ellenben mozgalmasságot sugall, és a kép hátterében, középen látható festmény rendezettségéhez képest káoszról árulkodik.
Az élet ugyan zavaros, a festés azonban biztonságot, bizonyosságot ad.
A kép szétesik
Gruber tehát műteremfüggő volt, de nemcsak ott festett szívesen, hanem bárhol és bármikor. 1960 és 1961 voltak az utolsó nyugodt évei. A nyarakat rendre vidéken töltötte, a sümegi és a hódmezővásárhelyi művésztelepen, valamint a mártélyi festőtáborban. Aztán 1962 elején elkezdődött a festő lassú agóniája. Alaposan legyengült szervezete súlyos figyelmeztető jeleket küldött: előbb tüdő- és mellhártyagyulladást kapott, majd alig egy hónappal később idegösszeomlást. A SOTE Pszichiátriai Klinikájára került, ám hamarosan kiengedték – talán rosszul tették –, Gruber pedig ott folytatta, ahol abbahagyta: festett.
Egy viszonzatlan szerelmi ügyből fakadó csalódás annyira mélyen érintette a megtépázott, labilis idegrendszerű festőt, hogy 1962 novemberében Gruber öngyilkosságot kísérelt meg. Ismét bekerült a Pszichiátriai Klinikára, majd onnan egy szanatóriumba vitték át. De már későn jött a segítség, mert az állapota nem javult, sőt romlott. 1962 szeptemberében visszakerült a Pszichiátriai Klinikára, egyenesen a zárt osztályra, és még abban a hónapban, szeptember 29-én elhunyt. Mindössze 27 éves volt.
Gruberről, elnézve a képeit – a csendéleteket, az önarcképeket és az aktokat, a műtermi és a hajós képeket –, nem jut más a szemlélő eszébe, csak az, hogy ő maga volt a festészet. Közhely, de igaz. Szinte csak a tanulóévek képei maradtak ránk, amikor még kereste az útját és a hangját, ám már ezek a festmények is egy erős és biztos lábakon álló alkotót mutatnak. Olyat, aki ecsettel a kezében született. Több mint hatvan évvel ezelőtt festett képeinek színei még ma is izzanak, formái hullámoznak, mozognak, és ez hatvan év múlva is így lesz. Ahogy végigsétálunk a Nemzeti Galéria Gruber-kiállításának képei között, nem is tudunk másra gondolni, csak arra, amit Bernáth Aurél mondott Gruberről:
ŐT NEM KELLETT TANÍTANI.
(Borítókép: Darabos György – Szépművészeti Múzeum/Magyar Nemzeti Galéria)
A vágyott remekmű – Gruber Béla művészete – kiállítás a Magyar Nemzeti Galériában
Program adatai
Megjelent első bookazine-unk, ne maradj le róla!
Már 15 éve lélegzünk összhangban a fővárossal. Jubileumi kiadványunkban mindent megtalálsz, ami magazinunk és eddigi munkánk esszenciája. Gasztronómia, kultúra, városi legendák és Budapest arcai, interjúk, történetek és a legjobb helyek – úgy, ahogyan mi látjuk a fővárost.
Rendeld meg itt vagy keresd a nagyobb könyvesboltokban!
hirdetés
