Észre se vettük, hogy telik az idő – Megnéztük a Magyar Zene Háza állandó kiállítását

Már akkor ódákat zengtem minden ismerősömnek és kollégámnak a Magyar Zene Házában nyíló kiállításról, amikor decemberben még csak egy apró szeletét láttam, mert már akkor látszott, hogy itt valami nem mindennapi élményben lesz részünk. A Hangdimenziók – Zenei utazások térben és időben a mágikus hiedelemvilágtól a középkori katedrálisok monumentális hangzásán és a népzenén át egészen a mai könnyűzenei stílusokig repít. Ez viszonylag egyszerűen hangzik, és valójában nem is – csak – ettől ájultam el, hanem a téralapú fejhallgatóktól, amik lekövetik a mozgást. Úgyhogy akármerre sétálunk, fordulunk, vagy amikor csak megállunk egy-egy kép, pont vagy videó előtt, azt a fejünkön lévő, eléggé high-tech headset már észleli is, és megváltoztatja a fülünkben szóló tartalmat.

Zene, vizualitás, tapintás és interakció

Megkísérelhetjük fejhallgatók nélkül is megnézni a kiállítást, de úgy megfosztanánk magunkat az élménytől. Itt nem(csak) arról van szó, hogy vitrinekben nézegethetjük az ősi hangszereket, díszes keretekben a régi kottákat, ami kiegészül egy-két videóval, hanem mi magunk is a kiállítás aktív részeseivé válunk. Kipróbálhatjuk a törzsi dobolást, nyomtathatunk kottát, belehallgathatunk az uráli népek autentikus énekébe, de akár egy vonósnégyes tagjává is válhatunk, vagy kipróbálhatjuk, milyen az, amikor mi pörgetjük a lemezeket.

A Hangdimenziók hét nagyobb részből áll: a zene eredetét, a népzene rejtelmeit, az egyházi zenét – vagyis az írott zene megjelenését –, az opera születését, Európa legfontosabb zenei központjait, a 20. század technológiai forradalmát és a 21. század hatalmas adatfelhőjét követhetjük nyomon. „Noha a Magyar Zene Házában vagyunk, egy zenetörténeti kiállítás elképzelhetetlen az egyetemes zenetörténet bemutatása nélkül, úgyhogy a kiállítás sokkal inkább Európára koncentrál, amiben megjelennek a magyar zenei élet legfontosabb pillanatai” – mesélte nekünk Horn Márton operatív igazgató, a kiállítás egyik kurátora.

A bejárásra érdemes egy egész délutánt rászánni, nem lehet csak úgy végigszáguldani rajta, mert akkor olyan apróságokról maradunk le, mint a zongora, aminek a billentyűit egy láthatatlan kéz üti le, a mozgó festmények – pedig nem is a Roxfortban vagyunk – vagy a Don Giovanni szereplőinek hologramja egy utazóládában. Ha mindent megtapintunk, minden „játékot” kipróbálunk, minden videót végignézünk, akkor biztos, hogy legalább két, de inkább három órára beleveszünk a zenei élmények Kánaánjába.

Erdőmélyi dobszóló és népzenei kincsek

Az a típus vagyok, akinél állandóan szól a zene, legyen szó tömegközlekedésről, munkáról vagy kikapcsolódásról, nehezen tudom elképzelni az életemet nélküle, úgyhogy nem véletlenül lelkesedem ennyire ezért a kiállításért sem. Miután a makulátlan fehér térben felkapjuk a headsetet, megállapítjuk, hogy akár egy sci-fi részesei is lehetnénk ezzel a kinézettel. Induljunk el a rengetegbe! Az első állomáson a természet hangjaival és a mágikus zenével ismerkedünk, az pedig adja magát, hogy beálljunk a tűz köré felállított dobok mögé és belekezdjünk az ütemes dobolásba. Minél többen vagyunk, annál jobb!

Ha már a dobolás által belekóstoltunk a zene közösségi erejébe, a népzenét bemutató részhez érve ez az érzésünk csak mélyülni fog. A zene az életünk szerves része, végigkísér minket a születéstől a halálig, és meglehet, hogy ma a fontos pillanatokat, az érzéseinket és az életünk különböző korszakait a populáris zenéhez kötjük, és könnyebben találjuk meg magunkat egy Beatles-, Kispál- vagy Cseh Tamás-dalban – ki melyikben –, ahogy a közösség és a zene okozta katarzist is a koncerteken éljük át, régen az élet emblematikus mozzanatait még a népzene kísérte. Már akkor jelen volt, amikor a kottáknak még híre-hamva sem volt, ott volt a bölcsőben ringatott kisgyereknél, ahogy ott volt akkor is, amikor két szerelmes megpillantotta egymást, amikor összegyűltek az emberek ünnepelni, vagy amikor az asszonyok elsiratták a halottakat.

A folklórtérben sétálgatva érdekes élmény, ahogy egyik pontról a másikra lépve belehallgathatunk az uráli népek énekébe, ahogy az is, ahogy az évkereket forgatva a különböző népszokásokhoz és ünnepekhez tartozó dalok szólnak a fülünkben. És mivel a dal és a tánc végigkísérte a falusi emberek életét, egy berendezett szobában még a táncházi élet zsongásába is belemerülhetünk, mellette pedig néhány népi hangszert is megnézhetünk.

Animált rózsaablakok éneklő szerzetesekkel

A népi világból egy hatalmas iniciálékapun átsétálva váltunk tér- és idődimenziót, és meg sem állunk a gregorián énekek, a kódexek és a gótikus katedrálisok koráig. Az európai keresztény kultúra első nagy zenei fejezete a gregorián ének, ami kb. 500 év alatt hatalmas dallamkinccsé nőtte ki magát, ráadásul ekkor kezdték el a szerzetesek lejegyezni a zenét. Az énekekbe be-bekúsztak más dallamok is, kifejlődött a polifónia, és már nem volt olyan egyszerű emlékezetből énekelni, ahogy egykor a kolostorokban és a gótikus katedrálisokban tették. Megjelentek a különböző kódexek, dalos- és zsoltároskönyvek, a többszólamúság pedig egyre bonyolultabb dallamvezetést hozott és egyre nagyobb tömegeket ejtett ámulatba.

Egyébként az iniciálékapu egy könyvtárszobának álcázott játéktérbe visz, ahol a kezünket mozgatva tudjuk énekre bírni a szerzetest. Ha jól csináljuk és eltaláljuk a hangjegyeket, akkor megszólal a harmonikus gregorián, de kifejezetten jókat lehet nevetni akkor is, amikor nem jól emeljük a kezünket, és a szerzetes ének helyett úgy nyekereg, mintha a lemezen félretettük volna a tűt. Innen egy gótikus katedrálisokat idéző folyosón érünk át egy barokk bazilikát idéző kupolás térbe – mindkettőnél erősen javallott hosszasan elidőzni, mert olyan apróságokat fogunk látni, mint a rózsaablakokon mozgó szerzetesek vagy a kupola freskóján örvénylő fellegek és lebegő angyalok. Ez persze animáció, de nekünk eléggé bejött.

Beindul a zenei élet: kottanyomtatás, opera, zenei központok

A 16. század végére a templom zeneiségét felváltotta a színpad, a zene már nem az isteni szférákról szólt, hanem az emberi esendőségről. Megjelentek az érzelmek, a tragédiák, a remények és az ábrándok, beindult az operaláz, megjelentek az első korszakformáló hangszerek, zeneszerzők és előadóművészek, ráadásul a kottanyomtatás is egyre nagyobb népszerűségnek örvendett – utóbbit mi magunk is kipróbálhatjuk. Monteverdi, aki berobbantotta az operát, meglehetősen átalakította a zenéről alkotott fogalmakat, ő volt a századforduló legnagyobb hatású zeneszerzője, akit később olyan nevek követtek, mint Bach, Haydn, Mozart és Beethoven.

Európa zenei központjai meghatározták a zene fejlődését, sokkal nagyobb szerepe volt egy főúri rezidenciának, mint egy-egy városnak. A 18. század legfontosabb zenei helyszíneit, mint Eszterháza, Párizs vagy Pozsony, egy metrótérkép mutatja, ahol a színes vonalak a legfontosabb zeneszerzők életének állomásait kötik össze. Hasonlóan funkciónál, de egy fokkal izgalmasabb a hatalmas terepasztal, ahol távcsővel pásztázhatunk a központok között. 

Az egyik legizgalmasabb rész viszont akkor jött, amikor kipróbáltuk magunkat egy vonósnégyes tagjaként, láttunk apró hologramokat A varázsfuvola és a Don Giovanni szereplőiről, ahogy azt is meghallgattuk, ahogy a Rákóczi-indulót játssza egy zongora – zongorista nélkül. Számomra a legizgalmasabb és legszebb rész a 20. század zeneiségét és a technika megjelenését bemutató állomásnál volt: a Bartók Béla A kékszakállú herceg vára operájához készült animációt nézhetjük, ami olyan lenyűgöző, hogy hosszú percekre kizónáztam valahová egy másik világba.

Kísérleti terep DJ-pulttal, gitárokkal és ministúdióval

Az 1900-as évekre a populáris és a magas zeneművészet végleg szétvált, más volt az egyén és a tömeg ízlése, a tv és a rádió megjelenésével pedig a zenefogyasztási szokás is teljesen megváltozott. A hangrögzítés, a technika fejlődése sokszorosíthatóvá és országhatároktól függetlenné tette a zenét, mindennapossá vált, hogy Elvis, a Beatles vagy a Led Zeppelin szól az otthonokban. Egy hatalmas, különböző típusú tévékészülékekből álló installáción fel-felvillannak a 20. század zenetörténetének legfontosabb pillanatai, és miközben a videókat nézzük, a fülünkben is fel-felcsendülnek az Ed Sullivan Show-ban, a Top of the Popsban vagy a Táncdalfesztiválban hallott ikonikus dalok. 

A tévé előtt ácsorgás helyett egyébként próbáljuk ki, mi történik, ha sakktábla vagy írógép segítségével csinálunk zenét. Sőt, még azzal is játszhatunk, hogy hullámokat, virágokat, indákat és szívecskéket rajzolva komponálunk zenét, és izgalommal várjuk, hogy a teljes disszonanciát vagy a tökéletes harmóniát hoztuk-e létre. Hosszasan folytathatnánk még ezt a beszámolót, mert annyi izgalmat tartogat ez a kiállítás, hogy azt sem tudjuk, melyiket emeljük ki, úgyhogy az a legjobb, ha egy szép hétvégi napon mindenki felfedezi saját maga, hogy szól a Titanic filmzenéjével a Star Wars.