Azt nem állítjuk, hogy régen minden jobb volt, meg hogy azok voltak ám a daliás idők, de a rendszerváltás előtti évtizedekben, amikor internet még nem volt, és a közösségi tér fogalma sem jelentett semmit, vagy ha használta is bárki, akkor az nem egészen azt takarta, amit manapság, szóval akkoriban még másképp mentek a dolgok. A fiatalok közösségépítését megoldotta az iskola, a párt, a KISZ meg az Úttörőszövetség, és aki ezekből nem kért és kívül maradt, sok jóra nem számíthatott. Merüljünk alá – a Fortepan segítségével – az építőtáborok, az iskolai szüretek, az ifjúgárdisták és az úttörővezetők egykorvolt világába.
Mai szemmel nézve – pláne ha a szülő, a nagyszülő vagy bármelyik idősebb rokon mesél róla – talán kapnak némi romantikus színezetet az egykori építőtáborok vagy szüreti hetek, amikor a diákok ugyan dolgoztak, de valójában buli volt az egész, mert nem volt suli (oké, az építőtáborok eleve nyáron voltak), a közelébe se kellett menni, az a kis munkavégzés meg igazán belefért.
Amíg a szüretről mindennap hazament az ember, hogy aztán másnap korán reggel újra buszra ülve menjen szőlőt vagy almát szedni, addig az építőtábor két hete alatt végig ott aludt többedmagával egy sátorban – az ellenkező nem képviselőinek közvetlen közelében, ami további izgalmat és lehetőséget jelentett.
Az építőtábor ugyan nem volt kötelező, de azért ferde szemmel néztek arra, aki egyszer sem jelentkezett építeni a szocializmust. A szüret viszont kötelező volt, azt nem lehetett megúszni, menned kellett, különben összeomlott volna a mezőgazdaság, ha elmaradt volna a diákmunka. A KISZ mindezek megszervezésében és lebonyolításában aktívan részt vett, sőt talán az Úttörőszövetség is, mert szüretelni már az általános iskolák felső tagozatos évfolyamait, vagyis az úttörőket is elvitték. És persze mindkettőnek voltak csak a bulizásra összpontosító nyári táborai is, ahova viszont nem mehetett csak úgy akárki, ki kellett azt érdemelni jó magaviselettel és tanulmányi eredménnyel.
A két ifjúsági (és politikai) szervezet a nagyobb eseményeken is képviseltette magát, például a május 1-jei felvonulásokon, és minden évben szerveztek honvédelmi napot, amikor kiterelték a fiatalokat az erdőbe, akik katonák vezetésével egész napos akciózáson vettek részt, kipróbálták, milyen lesz majd katonának lenni, mert akkor még az is kötelező volt – de csak a fiúknak.
Kiemelt jelentőséggel bírtak a honvédelmi napok lebonyolításában és szervezésében az ifjúgárdisták, akik a KISZ különféle rendezvényeit biztosították. Olyanok voltak ők, mint az önkéntes rendőrök vagy a munkásőrök – a hivatalos rendfenntartók mellett ők is őrizték a szocializmus békéjét. Nélkülük – és egy-két felügyelő tanár nélkül – még egy diákok által szervezett egyszerű péntek délutáni iskolai klubdélutánt sem lehetett megtartani.
A cél persze az volt, hogy rendes, a szocialista morálhoz méltó módon élő és teljesítő felnőttek legyenek a fiatalokból, amikor az iskoláikat elvégezve kilépnek a nagybetűsbe, ám a kötelező jelleg – még ha papíron nem is volt mindig az – ellenállást is szült, ha az ifjak nem is nagyobb, de jelentős részénél. Hiába avatták kisdobossá, majd úttörővé, és hiába léptették be aztán a KISZ-be is. De akármilyen ellenálló volt is az ember – vagy a családja, ő pedig csak vitte tovább a lángot –, minden közösségi esemény alól nem vonhatta ki magát. De talán nem is akarta, elvégre a többiek, a haverok is ott voltak, nem beszélve az ellenkező nem számára jeles képviselőiről – genderkérdés akkor még nem létezett –, és ha úgy alakult, akkor valami kis alkohol is akadt, meg a felügyelő felnőttek/KISZ-esek is félrenéztek. Innen nézve azok lehettek ám a boldog békeidők!
