„Az elegancia legfőbb és legelengedhetetlenebb kelléke a víz” – Így tisztálkodtak a szocialista időkben a budapestiek

Mint arról egy korábbi, a budapestiek II. világháború előtti fürdési és fürdőzési szokásait bemutató cikkünkben írtunk, a hétköznapok tisztálkodási gyakorlatában, például a fürdők mosakodásra való használatában a komfortos lakások számának emelkedése hozott változást. A 60-as, 70-es években épült városi lakások többsége már magában foglalta a fürdőszobát és a WC-t. A fürdőszoba egyre szélesebb körben vált elérhetővé, a nyilvános tisztasági fürdők látogatottsága ezzel párhuzamosan csökkent. A tisztálkodási szokásokat a városi háztartásokban leginkább az határozta meg, hogy mennyire voltak a lakások folyóvízzel és fürdőszobával ellátottak. A fővárosi középosztálybeli és nagypolgári családoknál egyre gyakoribb volt a vezetékes víz, a kispolgári és a munkáscsaládoknál értelemszerűen ritkább, vidéken pedig még az 1990-es években is akadt fürdőszobát nélkülöző falusi ház.

A fürdőszobákhoz hasonlóan a vízöblítéses WC is a 60-as, 70-es években terjedt el, de a csatornázottság meglehetősen alacsony szintje nemcsak vidéken, de a főváros külterületein is lassította a higiénés viszonyok javulását. Az udvari, deszkákból ácsolt árnyékszékeket a falusi háztartások mellett a régi építésű városi családi házakban és a többlakásos városi udvaros házakban is használták. Azokban a lakásokban, ahol nem volt WC, éjszaka éjjeliedényeket használtak, a régi építésű városi bérházakban rendszerint a hátsó lépcsőház környékén volt megtalálható a közös illemhely.

Tombolt a fürdéspropaganda

A fürdőszobák szélesebb körű megjelenése ellenére az egész testet érintő tisztálkodásra általában heti egy alkalommal, szombaton került sor. Ennek oka nemcsak a hosszú évek szokásba rögzült nélkülözése volt, hanem valószínűleg az is, hogy a hagyományos fűtésű városi lakásokban a fürdőszoba hideg helyiség volt, csak akkor fűtötték be, amikor használták, mert a fürdőszobakályha – ami rendszerint a vizet melegítette – felfűtése időigényes munka volt. A befűtés után beüzemelték a vízmelegítőt, majd előkészítették a fürdéshez szükséges kellékeket, a szappant, a törülközőt, a tiszta ruhát. A családtagok egymás után fürödtek, a kisgyerekek gyakran együtt, sőt, az is csak mai szemmel kelt visszatetszést, hogy gyakran ugyanazt a fürdővizet használták egymás után – gyerekek, nők, férfiak sorrendben. A szombati fürdés volt a heti fehérneműváltás napja is. 

A központi fűtés elterjedése a nagy lakótelepek építése révén alapvetően változtatta meg a tisztálkodás rendjét: a fürdés hétvégi elfoglaltságból mindennapos tevékenységgé vált.

Persze ehhez azért hosszú út, pontosabban fogalmazva propaganda vezetett, hiszen meg kellett tanítani a népet tisztálkodni. A Rákosi-korszakban a szépségápolási rovatok sokkal inkább tisztálkodási felvilágosítást és higiéniai propagandát folytattak, mintsem hogy valódi szépségápolási tippeket adtak volna. A háztartási tanácsadók a mindennapos fürdést és zuhanyzást szorgalmazták, mint írták, a fürdés „nem fényűzés, hanem a dolgozó ember munkateljesítményét fokozza azáltal, hogy edzi, felfrissíti a testét.”

A Nők Lapja 1949. évfolyamának egyik lapszáma a gyakori reggeli zuhanyzást javasolta:  

„...ha nincs zuhany, nagy mosdótál is jól használható, s a vizeskancsó pótolhatja a hiányzó zuhanyt.” Érdekes, hogy a magazin ezzel a tanácsával jócskán meghaladta a Népszava álláspontját, amely egyik 1971-es cikkében arról ír, hogy nem kell mindennap fürdeni akkor sem, ha fürdőkád van a lakásban: „Hányszor fürödjünk hetenként? Ez a kérdés összetettebb, mint az első pillanatban gondolnánk. A gyakoriság elsősorban a foglalkozástól függhet, mert gyakrabban, sőt naponta fürdik az, akinek munkája olyan, hogy poros, kormos levegőben dolgozik vagy erősebben izzad. […] Elég, ha munkába menés előtt csak arcát, kezét, lábát mossa szappannal, hiszen az üzemi fürdőben a zuhany alatt megtisztálkodhat. […] Gondolni kell azonban arra is, hogy a szappan és a meleg víz egyúttal a bőr rugalmasságát adó zsírréteget is eltávolítja, aminek újabb képződéséhez idő kell. Nem ajánlatos tehát csak azért, mert odahaza fürdőszoba van, még egyszer kitenni a bőrt a meleg víz és a szappan zsírelvonó hatásának. A fürdéssel járó kellemes érzést egy héten egyszer engedje csak meg magának, aki naponta zuhanyozik, de ezt azután fokozhatja fürdősó vagy habfürdő alkalmazásával. A test átveszi ezek könnyű, kellemes illatát.”

A Kádár-korszakban viszont már az számított szép nőnek, aki kozmetikumokat, rúzst és púdert használt, és persze ápolt volt. 

Az elvárást jól szemlélteti Uresch Zsuzsa 1978-as, Korszerű divat című könyve: „Nem lehet igazán jól öltözött egy nő, ha ápolatlan. De ha öltözetéhez megfelelő arckikészítés és hajviselet is társul, még mutatósabbá válik külső megjelenése. Alapvetően fontos az ápolt test, melyet rendszeres tisztálkodással, dezodoráló (izzadsággátló és szagtalanító szerek) használatával és a ruhák rendszeres mosásával érhetünk el.”

A szépségtanácsadó rovatokban rengeteg, konyhai alapanyagokból megvalósíthat, vagy zöldségekből és gyümölcsökből készült pakolás receptjeit osztották meg, és szovjet szépségtanácsokat is fordítottak magyarra, igaz, a bennük foglalt tippek megvalósíthatatlanok voltak, hiszen az összetevőkhöz nem lehetett hozzájutni. Ekkor még megmaradtak ugyan a korszak elejére jellemző higiéniai felvilágosítások, de a 80-as években egyre inkább előtérbe kerültek az addig tabunak számító intimhigiéniával foglalkozó írások vagy a szőrtelenítési tippek.

A fürdést elhanyagoló évtizedes szokások és berögzülések megváltoztatása érdekében időről időre propagandakampányok is indultak, és az iskolai oktatás keretében is rendszeresen felhívták a figyelmet az alapvető tudnivalókra. A 60-as, 70-es években még tisztasági heteket is rendeztek az iskolaorvosok, és a védőnők ellenőrizték az iskolás gyerekek higiéniáját. Egy 1966-ban kiadott illemtankönyv szerint az elegancia legfőbb és legelengedhetetlenebb kelléke a víz. 

„Az ápoltság rokonszenvet és bizalmat, az ápolatlanság pedig ellenszenvet kelt. A rendszeres mosakodás, körömápolás, fogmosás, fésülködés haszna és fontossága férfiak és nők számára egyaránt felmérhetetlen. A jól ápolt férfi az arcszeszen kívül nem használ más illatszereket, s a nők esetén is tartózkodni kell a kozmetikai szerek, arcfestékek túlzott használatától, mert ez is visszatetszést kelt” – írták szigorúan.

„Luxusnak számít a hetvenes években a korszerű testápolószer?”

Ezekben az években a mosakodáshoz használt kozmetikumok csúcsát az Opera szappan jelentette, de ismert volt a Caola, a Lux, később az Amo szappan is. A különböző testápoló szerek a 70-es évektől váltak egyre népszerűbbé, a korszak hazai slágerterméke a Fabulon volt, amit a Kőbányai Gyógyszerárugyár fejlesztett ki, és a termékcsalád testápolót, naptejet, tini- és babaápolási termékeket, kozmetikai szereket foglalt magában. A szépségcikkek választéka fokozatosan bővült, és külföldről is egyre többen hoztak be nyugat-európai termékeket; sokan gyűjtötték is a márkás szappanokat, és fürdőszobai szappankiállítást rendeztek belőlük.

A legszeretettebb és legnehezebben beszerezhető slágertermék egyértelműen a Fa szappan volt, a Henkel cég terméke, melyet 1954-től gyártottak Nyugat-Németországban. A fabelhaft (mesés) szó rövidítéséből kialakult márkanév hatalmas újdonságnak számított a színjátszós zöld és a citromillatú sárga külcsínével az igen szegényes szappanválaszték között. Erről egy olvasó így írt 1978-ban a Ludas Matyiban: „Nagyon szegényes a szappanválaszték. AMO szappan van, de szárítja a bőrt, miért nem gyártanak olyat, ami a bőrt ápolja és desodorál. Ritkán kapható FA, REXONA szappan és desodor, de ha van, akkor se igen rakják ki a pultra, esetleg pult alól lehet egy kis ismeretséggel, némi ráfizetéssel kapni. Hazai desodorjaink igen gyengék. Vagy már luxusnak számít a hetvenes években a korszerű testápolószer?”

1972-ben a Fa szappanhoz még csak 12 országban lehetett hozzájutni, itthon ekkor nem lehetett kapni. Leginkább a bécsi bevásárlóutakon jutottak hozzá az akkoriban érthető módon státuszszimbólumnak számító márkához, amit gyakran féltve őriztek és illatosítónak használtak a ruhák között.

„A Skálába Fa-desodor érkezett, szinte percek alatt terjed a hír, s csakhamar ott áll már öreg és fiatal, s a jólértesülték azt is tudják, hogy Fa-szappant, sőt fürdőhabot is lehet kapni” – szemlélteti érzékletesen a Népszava 1979-es cikke az akkor 30 forintba kerülő, nem éppen olcsó termék népszerűségét. Egy másik leírásban valaki szintén arról ír, hogy a Fa és a Lux termékekhez szinte képtelenség hozzájutni, legfeljebb „maszeknál, illegálisan, háromszoros áron”. És a nagy érdeklődés miatt természetesen az ellenpropaganda is megjelent: A Szabad Föld 1966-ban Buga doktor levelesládájából rovatában közölt egy választ arra a kérdésre, milyen szappant érdemes választani: „A TISZTASÁG FÉL EGÉSZSÉG! jeligére azt üzenem, hogy a pipereszappanokat sohasem szabad az illatuk alapján megkülönböztetni. Nem az a jó szappan, amelyik jószagú, hanem amelyik jól tisztít, jól habzik vagy használ a bőrnek.”

Kifejezetten érdekes, hogy még a 60-as években is megmaradtak a 40-es, 50-es évek puritánnak számító szépségtanácsai. Holott ekkor már általánossá vált a szappanhasználat, még mindig fel kellett hívni a figyelmet a mosószappan, a mosószódás víz fürdésre való használatának veszélyeire. Az idősebb generáció ugyanis nem volt hajlandó pipereszappanokra költeni, ezért fertőtlenítő anyagokat, formalint és terpentint cseppentett a fürdővízbe, vagy kezét benzinnel tisztította. Az esővizes tisztálkodás azonban még ezekben az években is norma volt. „Arcbőrünk legfőbb táplálója a tiszta esővíz. Alkalmaznak újabban házilag víztartalmú arcborításokat is. Ezekhez is legjobb az esővíz, de ennek híján boraxszal lágyított víz is megfelel” – tanácsolták akkoriban.