Az sem fürdött mindennap, akinek volt fürdőszobája – kis budapesti tisztálkodástörténet

A középkorról elég sötét, gusztustalan kép terjedt el a köztudatban, és ez nem is áll annyira messze a valóságtól. Míg az ókor bővelkedett a szépségápolás és a fürdőkultúra vívmányaiban, és a szennyvízelvezetés civilizált módját, a csatornázást is feltalálták, a középkor óriási visszaesést jelentett Európában ezen a téren is. A pöcegödrök és éjjeliedények sötét évszázadaiban a városfalon kívülre, folyókba, utcai árkokba vagy egyenesen az utcára löttyintették az ürüléket. A telekhatárokra, elhagyatott helyekre vájt latrinák fölé néha építettek kis házikót, de volt, hogy a szemétdombot egyszerűen sorsára hagyták; a halmokat időnként eltakarították, vagy az árkokban felgyülemlő végterméket elmosta az esővíz.

A 16. században már találni bizonyítékokat az emésztőgödrök fölé épített, ülőkékkel ellátott árnyékszékek és budik létezésére. Bár 1589-ben feltalálták a vízöblítős angolvécét Angliában, csak a 19. században terjedt el először a jómódúak körében; idehaza Széchenyi István nagycenki kastélya volt az első angolvécével és fürdőszobával ellátott magyar otthon az 1840-es években. 

Az újkorban élő európai nemesek nem feltétlenül a tisztaságról voltak híresek, széles körben elterjedt például a Napkirály párizsi udvartartásáról, hogy kastélya sarkaiba végezték dolgukat az urak, a paróka alatt megbúvó tetveket pedig karcsú pálcikákkal vakargatták. A magyarok viszont sose voltak híresen mosdatlan nép. Árpád-házi Szent Erzsébet például apjától, IV. Béla magyar királytól egy ezüst fürdőkádat kapott nászajándékként, hogy vigye magával Türingiába. Nemhiába hagyták ránk a törökök a fürdőkultúrát sem. 

Takács Anett Higiéniai és tisztálkodási szokások változása 1850-1920 között Magyarországon című doktori disszertációjában azt írja: a fürdőkről szóló útileírások is a magyarok fürdésszeretetét igazolják, és a kora újkori Magyarországon ezt bizonyítják a nemesi, főúri lakhelyekhez tartozó fürdőházak, mosdótálak és egyéb, tisztálkodáshoz használatos tálak, szappanosműhelyek létezésének ténye is már a 15. századtól. Elterjedt volt a hajápolás, a különböző gyógyvizes fürdők, illatos olajok használata. A 18. század végéig vásárokban jutottak hozzá vagy házilag készítették a szappant, a 19. század elejétől pedig már pesti és budai üzletekben is hozzá lehetett jutni a piperecikkekhez.

Az ápoltság, jó megjelenés és tisztaság persze a tehetősebb réteg kiváltsága volt egészen a 20. század derekáig, pedig a központil szabályozás igyekezett kiterjeszteni az egész népre a higiéniai kultúrát.

A fordulat

Az áldatlan köztisztasági állapotok rendszeres ragályokhoz vezettek az elmúlt évszázadokban, az 1800-as évek kolerajárványai pedig cselekvésre késztették a hatóságokat; végül ezért is fogtak bele Európa-szerte a csatornarendszerek fejlesztésébe. 

A nagy járványok elleni védekezésképp a közegészségügyi rendelkezések egyre jobban szabályozás alá vonták az egyéni életmódot is, de ez korántsem az egyéni higiéniát jelentette. Egy 1856-os, Pest, Buda és Óbuda számára kiadott rendelet megtiltotta az állatok utcán való leölését, a szemét utcára való kiöntését, elrendelte a járdák tisztán tartását. A nagy fordulatot Budapest általános szabályozási terve hozta meg az 1870-es években, aminek köszönhetően végre rendezték a csatornázás és vízelvezetés kérdéseit, és innentől látványos fejlődés indult be a főváros infrastruktúrájában, amely a 20. század elejére európai színvonalú lett. Ez volt az az időszak, amikor az urbanizációnak és az iparosodásnak köszönhetően népességrobbanás következett be a fővárosban, és tömegesen épültek a lakások.

A 19. század végéig még egy otthonban sem létezett fürdőszoba, a hálószobában, illetve a konyhában vagy udvaron elhelyezett mosdótálakkal oldották meg a napi tisztálkodást mind a tehetősek, mind a szegényebbek, ki-ki eltérő gyakorisággal. Az 1880-as évektől azonban már beletervezték polgári lakások és villák, paloták építkezéseinél a fürdőszobát és a vízöblítéses vécét is. A köznépnek épülő bérházakba és a munkástelepek lakásaiba az angolvécét legfeljebb a lépcsőházba, a folyosók végére építettek, fürdésre szolgáló külön helyiséggel pedig nem számoltak. A mosakodás a konyhában felállított mosdóállványon, tálakban zajlott, és erősen hasonlított a paraszti életmódhoz. Közös vécét a folyosón találtak, vagy ott volt a pottyantós az udvaron. Megdöbbentő adat, de még a két világháború alatt is csak a budapesti lakások 50%-át jellemezte a fürdőszoba.

Az első nyilvános illemhelyet a fővárosban a mai Deák Ferenc téren állították fel, 1870-ben: a fedetlen, kör alakú pavilonnak nem volt ajtaja, csak védfallal eltakart bejárata volt, középen állt a medence, melyet sugárirányban elrendezett vaslapok hat állóhelyre osztottak. A második világháború előtt már 82 Beetz-féle nyilvános vécé működött Budapesten. A kis zöld bódék a Hölgyek, Urak felirattal műemléknek számítanak, és ma is áll belőlük pár Budapesten, például a Lövölde téren és a Nagymező utcában, a Károlyi-kertben található pedig még működik is.

Tisztasági fürdők

Az 1900-as években a budapestiek háromnegyedének nem volt lehetősége a rendszeres tisztálkodásra, és ennek a lakáshelyzet és az alapvető higiéniai ismeretek hiánya volt az oka. Nekik megoldást jelentettek a tisztasági fürdők, amelyek tömegesen a 20. század közepétől terjedtek el Budapesten, de már a 19. században léteztek elődeik, például a Rumbach utcai „vasfürdő” vagy a Hungária fürdő, melynek felirata ma is látszik Dohány utcában, akárcsak a Kürt utcai fürdő (ma nappali melegedő) neonfelirata. A fürdőkben többféle szolgáltatás elérhető volt, orvosi, fodrászati, és sok esetben a nyilvánosházak szinonimái voltak: fürdőskurva szavunk például innen jön, és a mai napig él.

Tisztálkodni lehetett a gyógyfürdőkben is, ahogy a sportolási célokból felkeresett Duna vize is megfelelt fürdésre az alsóbb néposztályoknak. 1913-ban kilenc dunai fürdőt nyitottak ki minden tavasszal Budapesten, a hatóság által kijelölt helyeken, és a nép özönlött fürdeni.

„Miért mennek a budapesti ipari munkások, kereskedelmi és magánalkalmazottak, hivatalnokok — nők, férfiak, gyermekek százai, sőt ezrei Monostorsziget Dunapartjára fürödni, sütkérezni? Monostorsziget a fővárostól majd 20 kilométerre van. Az útiköltség 1.20—1.50 koronába kerül. Miért kockáztatja életét a nyári vasárnapokon a kirándulók száza, ezre az ütött-kopott lyukas, állati trágyától szennyes kompon? Erre kimerítő feleletet csak akkor kaphatunk. ha szemrevételeznénk Budapest nyomorult lakásviszonyait a nép egészségügyét szolgáló nem létező intézményeket.” – illette kritikával a kialakult helyzetet a Népszava publicistája 1916-ban, egy Dunakeszi és Monostorsziget között közlekedő komp katasztrófája kapcsán.

A szegényebb rétegek tisztálkodási lehetőségeinek javítása érdekében 1906-ban megalakult az Országos Magyar Népfürdő-Egyesület, és iskolafürdők, gyárak és munkástelepek közelében létrehozott tisztasági fürdők létrehozását propagálta. Hogy mennyire fontosak is voltak ezek a népfürdők, a Friss Újság Tripoliszi népfürdő bezárása után, 1933-ban született cikkéből is látszik (Tripolisznak hívták Angyalföld legszegényebb negyedét, ahol düledező viskók, deszkabódék és kopott falu bérkaszárnyák sorakoztak.)

A cikk szerint 1926-tól 1930-ig évenként 12-13 ezer angyalföldi szegény gyerek tudott fürdeni az itteni közfürdőben. „Fürdetném én szívesen a gyerekeimet, — mondja — de hol, miben. Meleg vizet nem tudok készíteni. Befűteni nem tudom a szobát. Ha lenne valahol ingyen népfürdő, boldogan eljárnánk oda. Volt egy fürdő itt a Tripoliszban, de bezárták” – nyilatkozta egy munkásasszony a cikk szerzőjének, aki azt is írja: „Annak idején Kőbányának a Hölgy utcában volt egyetlen kis fürdője, amely azonban már évek előtt megszűnt. A 75 000 lakosú városrésznek, amely messze esik Budapest belső területeitől, nincs egyetlen fürdője sem. Egész városrészek akadnak, ahol még az egyszerű mosakodás körül is bajok vannak. A budai hegyvidék vízszeqény részeiben kilométeres távolságokról hozzák az ivóvizet, és itt bizony a hidegebb évszakokban ráformán mosakodni sem igen tudnak az emberek. A népfürdő kérdésének megoldása tehát rendkívül sürgős, a közegészségügy követeli ezt, és oktalan takarékoskodás az olyan, amely ennél a fontos ügynél veri fogához a garasokat.” – áll a Friss Újság 1933, január 8-i számában.

Akinek volt fürdőszobája, az sem feltétlen fürdött

Az iparosodás korában a fürdőszoba a tehetősek körében is sokáig presztízskérdés, mintsem mindennapos kellék volt. Ez Márai Sándor Egy polgár vallomásai című művéből is kiderül: „Legtöbb helyen lomtárnak használták a fürdőszobát, ahová bejártak ugyan mosakodni a családtagok, de üggyel-bajjal mozoghattak csak a homályos helyiségben felhalmozott bőröndök, a »kismosás« után száradni aggatott ruhadarabok, a cipő- és ruhatisztító szerek között. Sok ismerősünknél a fürdőkádban porosodtak a málhák, s a kádat talán csak év végén, szilveszterkor adták át egy napra eredeti rendeltetésének. A századvégi polgárság általában csak akkor fürdött, ha beteg volt vagy ha nősült. De a fürdőszobát azért megkövetelték a lakástól; csak nem nagyon használták."

A századfordulón inkább a felszínre adtak: az ápolt megjelenés, a lakás reprezentatív tereinek tisztasága, a rendezett haj, ruházat fontosabb volt, mint a valódi testi higiénia, ami kimerült a reggeli, esti „cicamosdásban”, és a legfeljebb heti egyszeri rendes fürdésben. 

De még így is érte kritika a rendszeres tisztálkodást a Pesti Napló hasábjain 1909-ben:
„Mindenkinek, aki a finomabb prostituáltak, a színésznők, a kalandos szerelmi életet élő nagyvilági nők, a foglalkozásszerű vivőrök s egyáltalában a társadalom ormának: művésziesen henyélő és élvező társadalmát megfigyelte, tapasztalhatta, hogy a testi tisztálkodásnak itt valami mániákus kultusza dívik. Messze túl az egészségi szempontból szükséges határon, be az önbálványozó és önkényeztető raffínáltság legvégletesebb területéig megy ez a szinte áhitatos tisztálkodás.” (Szász Zoltán: A fürdőszoba bölcsészete.)

Akármennyire is elsinkófálták a mindennapi higiéniát a polgárok, a szépészeti biznisz virágzásnak indult. Az ipari szappangyártás 1831-ben indult meg Pesten, Hutter József szappanfőző mester gyárában, amely az 1930-as években az egyik legnagyobb forgalmú cég lett az országban, ez a vállalkozás számít a mai Caola egyik jogelődjének is. Az illatszerész magazin 1932-es adatai szerint a budapesti kereskedők száma az 1912. évi 24 062-ről 1930-ban 44 825-re, az iparosoké pedig 39 106-ról 72 738-ra növekedett. A drogista ipartestület 1925-ben alakult, a női fodrászok ipartestületét 1924-ben alapították. A kérdés a hölgyeket akkortájt is jobban érintette: a jómódúakat kiadványok, háziasszonyoknak szóló tanácsadókönyvek sora és korabeli reklámok is bombázták.

A tisztasági fürdőket még a második világháború után is tömegesen használták; az 1930-ban felépült Dandár pályafutása is tisztasági fürdőként indult, eredeti neve ezért is Népfürdő. Az 1970-es évek Magyarországán már minden új tervezésű városi lakásban volt fürdőszoba, a népfürdők pedig vagy megszűntek, vagy – mint a Dandárt – gyógyfürdővé alakították. Ahogy sok más kérdésben, úgy Budapest a higiénia területén is élen járt a fejlődésben; vidéken ellenben még a 1990-es években is akadt fürdőszobát nélkülöző falusi ház.