Korábbi cikkünkben rég eltűnt szakmákról írtunk, olyanokról, amelyek egykor a hétköznapok szerves részei voltak, mára azonban szinte nyomtalanul eltűntek, és már csak régi fotókon vagy filmfelvételeken lelhetjük nyomukat. Az a gyűjtés nagyon népszerű volt, sőt kaptunk is pár levelet, amelyekben lelkes olvasóink a figyelmünkbe ajánlottak még néhány eltűnt szakmát. Ezeket foglaltuk most össze egy újabb cikkben.
Jegesember
A hűtőszekrény számunkra természetes, és ha valahol még sincs, akkor elkerekedik a szemünk. A hűtő elődje volt az ún. jégszekrény, amit viszont, ahhoz hogy működjön, jéggel kellett feltölteni. A tömbökkel pedig a jegesemberek járták a várost és utcáit. Az 1970-es évekig mindennapos látvány volt a jégtömböt cipelő munkásember, aztán egyre több lett a hűtőből, így a jegesemberek jelentősége is csökkent, majd teljesen eltűntek az utcákról. És hogy honnan volt a jég? Eleinte télen vágták a befagyott természetes vizekről, a folyókról és a tavakról. Később viszont már ipari módszerekkel gyártották.
Pereces
A perecárusok – jellemzően asszonyok – elsősorban olyan helyeken tűntek fel, ahol sok ember sétált, pihent vagy csak volt egyszerre kikapcsolódás és rekreáció céljából. Ilyen terület volt például a Margitsziget vagy a Városliget. De akkor is felbukkantak, amikor valami nagy, tömegeket megmozgató esemény volt a városban, például focimeccsek vagy május elsejék. Az egyszerűbb árusok fonott kosárból árulták a portékát, a profibbak pedig kimondottan perecárusításra kiképzett kiskocsiról. Manapság az említett parkos helyeken perec még mindig kapható, de már büfékben, az árusok pedig eltűntek, és csak néha tűnik fel egy-kettő nosztalgiából a majálisokon.
Kintornás
A kintornásnak van egy másik neve: verklis. Mind a két szó régies, és a mai fülnek idegenül hangzik, egyébként pedig azt a szerkezetet jelöli, amivel a kintornás (verklis) dolgozik. Ez a szerkezet egy mechanikus hangszer volt, amit az oldalán vagy a hátulján lévő kar tekerésével lehetett megszólaltatni. A hétköznapi emberek zenekultúrájában játszott fontos szerepet, bérházak udvarain és vendéglők kerthelyiségeiben lehetett a leggyakrabban hallani. Budapesten a múlt század 20-as, 30-as éveiben még évente 200-250 engedélyt adtak ki, és bár a II. világháború után ez a szám alaposan megcsappant, de még akkor is működtek jó néhányan a városban. Aztán szép lassan eltűntek ők is, mert egyre általánosabbá vált a rádió, a lemezjátszó, a magnó, nem beszélve az élő zenés helyekről.
Drótostót
Törött cserépedények és lyukas fémedények javításával foglalkozó vándoriparosok voltak, és a II. világháborúig sokan járták közülük a főváros utcáit is. Persze utána sem tűntek el, de akkor már jóval kevesebben voltak, és az egyre inkább lecsúszó osztályok edényeit javították fel, akik nem tudtak újat venni a régi, rossz helyett. Mint a neve is jelzi, elsősorban tótok (szlovákok) művelték a szakmát, akik mellé később roma származású mesterek is beszálltak.
Meszes
A mészkövet égetett mésszé alakították, abból pedig oltott mész készült, ami az építkezéseknél használt habarcs egyik fontos alapanyaga. De mészkövet a szobrászok is használtak. A mészégetéssel a mészégető, az égetett és az oltott mész eladásával pedig a meszesember foglalkozott, utóbbi szekéren járta a várost. Mivel a mészégetők száma az ipari termelés és a bányászat fejlődésének köszönhetően egyre jobban csökkent, így a meszesek munkája szép lassan okafogyottá vált.
Vándorköszörűs
Ahogy az a nevükben is szerepel, a vándorköszörűsök vándoréletmódot folytattak. A köszörűkövet a háború előtt a hátára véve cipelte a köszörűs, majd később már a kerékpárjára szerelték, és úgy járta a városokat, a falvakat, a vidéket. Becsengetett mindenhova annak reményében, hogy lesz mit köszörülni: kést, ollót, kerti szerszámot, borotvát, bármit, aminek élre volt szüksége ahhoz, hogy működjön. A köszörűkő mellett egyéb szerszámaik is voltak: például kalapács, fogó, csiszolópapír. A vándorköszörűsök a vásárokat is szerették, mert ott bőséggel lehetett kuncsaftot találni, ráadásul egy helyen, így nem kellett közben sokat menni sem.
Fagylaltos
Itt van, megjött Bagaméri, aki a fagylaltját maga méri!
Így szólt a folyton-folyvást elharsogott szlogenje a fagylaltárus Bagamérinek a Keménykalap és krumpliorr című ifjúsági sorozatban. Hogy a maga korában nagyon népszerű tévésorozat fontos szereplője volt egy mozgó fagylaltárus, jelzi, hogy a szakma is általánosnak volt mondható – a mindenkori környékbeli, játszótéri gyerekek legnagyobb örömére. Aztán ahogy egyre több lett a stabli fagyis, meg egyre népszerűbb a jégkrém, úgy ők is eltűntek. De annyiból mégis kakukktojás kicsit, hogy a Balaton körül felütötte a fejét a nosztalgia, és egy-két erre építő mozgófagylaltárus is felbukkant.
