Csütörtök 19:30 van, az igazi nyár már kacsingat, a nap megmutatta erejét. Sebbel-lobbal érkezik a 2-es villamos, miközben swing szól egy étterem teraszáról, ahol barátnők, családok, randevúzó szerelmesek vacsoráznak és koccintanak. Az utcán egy láthatóan összeszokott pár táncol a dallamra, a csinos pincérek pedig szebbnél szebb tányérokkal érkeznek az asztalokhoz. Valójában ez a látvány nem is annyira új. A Dunacorso Étterem történetének kezdete 1871-ig fejthető vissza, Schuch József pedig 1971-ben vette át az irányítást. Ma már az unokái is az étteremnek élnek.
Bizton állíthatjuk, hogy nem nagyon érnek már meglepetések minket Budapest gasztronómiájának feltérképezésekor. Kis túlzással, már egy étlap grafikájából és egy kávézó bútoraiból is sejteni véljük, hogy meddig tart majd a karrierje, és azzal is tisztában vagyunk, hogy milyen betűtípussal íródott táblák csalogatásának nem szabad engedni. Nagyok kevés a vakfolt, ám most éppen egy ilyen történetbe szaladtunk bele. Szerencse, hogy ez így történt.
A kellemes júniusi estén a Dunacorso teraszán beszélgettünk a Schuch család egyik szeletével: örömmel avattak be minket éttermük történetébe, miközben már ekkor érezhető volt, hogy nem kívánják kizárólag a múlt patináját fényezni… nagyon is a jelenben élnek. A műemlék épület, amiben az étterem helyet kap, Thonet-házként vagy Thonet-udvarként is ismert, és Michael Thonet építtette. És valóban a mai napig ikonikusnak számító széket is jegyző formatervezőre/bútorhajlítóra kell gondolnunk a név hallatán.
Üzemelt itt a Szidon kávéház, az Ulits kávéház, az Ambassadeur luxusétterem, a 70-as évek elejétől pedig már Dunacorso néven, Schuch József vezetésével vált belvárosi találkozóhellyé, világörökségi panorámás étteremmé. Ennek már 50 éve, a család már a harmadik generáció óta ugyanolyan szakértelemmel és a szakma iránti szeretettel igazgatja a Dunacorso életét, konyháját, programjait és stabil koncepcióját.
Az utóbbi nagyon fontos, hiszen kialakult
„személyiségről” beszélünk, de nagyon kevés kőbe vésett tényezőről beszélhetünk, hiszen haladnak a korral és a trendekkel, a hagyományőrzés mellett. Az egyik legfontosabb pillérük, hogy senkit sem szeretnének elriasztani a lokációval, mert attól, hogy ilyen csodás panorámával büszkélkedhetnek a Duna-korzón, nincsenek elszállva az árak, és a stílusuk sem konvergál a tipikus turistás helyek felé.
Sőt, inkább „nagypolgárinak” mondanánk a hangulatot. Elemi kérdés náluk a zene: Pádár Lajos prímás és zenésztársai, valamint a Hot Jazz Band is sűrűn játszik a Dunacorsóban: az élő hangszeres zene, a zenekari produkció a vacsora mellé nem igazán szokványos kíséret a mai Budapesten, de náluk ez is helyben van. Nóták vagy világklasszisok nem túlharsogva, hanem szépen, aláfestő zeneként csendülnek fel – kellemes, és valóban hozzátesz az este hangulatához. Lehet, hogy nemcsak teli hassal, hanem dúdolva is távozunk majd.
De ne rohanjunk előre! A nap már éppen lebukik a Mátyás-templom mögött, a budai Vár
„hátterét” mindennap más ecsettel festik az égiek, az ebédek és a vacsorák elől viszont nem viszik el a show-t, a zene, a látvány és az ízek együtt érvényesülnek.
A konyha főnöke Jakubács István, a kínálat pedig szűkebb, megfontolt és letisztult. Vannak olyan ételek, amiket egyszerűen lehetetlen levenni az étlapról, mert valószínűleg palotaforradalom alakulna ki: ilyen például a rántott borjúláb petrezselymes burgonyával, a csirkepaprikás, a borjúpörkölt tojásos galuskával. Sokan járnak vissza értük. A további fogások a hagyományosabb vonalat ötvözik a modern kedvencekkel.
Házi húslevesük a maceszgombóccal lesz teljes, igazán szuper és gazdag változat, amit csak a hideg kacsamáj tud felülmúlni. Ehhez lilahagyma-lekvárt és brióst kínálnak. Összeszokott kombináció remek kivitelben.
Főételképp egy klasszikust rendeltünk: sült kacsacombot, amihez káposztás nudli köretet társítottak. Ez a comb egészen hibátlanra lett elkészítve: az omlós húst hártyaszerű, helyenként a semmivel sem összehasonlítható sült-pirult zsír ízét hozó bőr takarta, a fantáziadús körítés is szuper volt hozzá. Ebből a fogásból jól látszódott, ahogy a régi idők ízeit vegyítették az új technológiákkal és ízléssel. A ház fish and chipsét is megkóstoltuk, mint egy kortárs fogást. Tokhalból sütik, remulád is jár hozzá.
Megtudtuk, hogy amikor Rod Stewart Budapesten járt nem is olyan régen, kétszer is náluk ebédelt. Mindkétszer ugyanazt rendelte: tagliatellét aglio e olio garnélával. Mi most ezt a fogást nem kóstoltuk, de elhisszük a zenészlegendának, hogy kiváló volt, ha másodszor is visszatapsolta.
Mi is így tettünk volna a somlói galuskával: könnyed és szerethető módon készült az étterem cukrászatában –
ugyanis a süteményeknek és a fagylaltoknak külön cukrászatot is üzemeltetnek.
Vacsoránkat követően még időztünk egy kicsit náluk. Néztük a naplemente után átalakuló Budapestet, megkóstoltunk néhány koktélt, hiszen bárral is erősítettek mindazoknak, akik vacsora helyett/közben/után csak egy gin-tonikot vagy éppen egy limonádét innának.
A Dunacorso Étterem nagyon kellemes meglepetés volt: nyáron a teraszt éljük, a hideg idő beköszöntével viszont be kell húzódni. Aggodalomra semmi ok, odabent is kifinomult a miliő, és a panorámás háttér is megoldott. Szerettük, vissza fogunk térni!
