Munkái a lábunk előtt hevernek – Zakar István újítja fel legszebb középületeink padlóit

Budai Vigadó, Párisi Udvar, az Állatkert főbejárata, Palace és Akadémia Hotel, Lukács, Széchenyi és Gellért fürdő, az Opera új mosdóinak padlója, a Várkert Bazár díszkútja (Bálint Istvánnal közösen), a Szabolcs utcai Semiramis-ház, a Pitpit markáns bárpultja vagy a HEPA épülete, csak néhány helyszín, ahol Zakar István műhelyében, a Zakar Clayart Designnál készült épületkerámiákat csodálhatunk meg. A szakember alkotásait egyébként nemcsak Magyarországon, de Erdélyben, főleg Nagyváradon és Kolozsváron vagy a Vajdaságban is láthatjuk, sőt a delfti műszaki egyetem új homlokzata és egy rotterdami uszoda is a keze munkáját dicséri.

István szerint különleges helyzetben vagyunk, Budapesten sok a szép épületkerámia, a Bartók Béla úton szinte nincs olyan kapualj, amiben ne várna fantasztikus padló vagy falburkolat (mi itt mutattunk be párat), de a Falk Miksa utca, a belvárosi kerületek, a Kelenhegyi út és a II. kerület villái is bőven kínálnak látnivalót. A csodás cementlapokat sokszor több réteg linóleum vagy más burkolat alól kell kiszabadítani, de az ellenálló anyag tisztítás után nem halványuló színekkel mutatja meg eredeti szépségét, ahogy korábbi összeállításunkból is látszik.

A szakember azt mondja, a kerámiánál jobb anyagot még nem találtak ki burkolásra, hiszen rendkívül finom, érzékeny és változatos. Elkészülésében szerepet játszik mind a négy alapelem, a tűz, a föld, a levegő és a víz is, ez adja sajátos vonzerejét. Az esztétikai mellett műszaki spektruma is rendkívül széles, űrsikló, luxus-BMW, de egyszerű szaniterek, étkészletek gyártásában is fontos szerephez jut.

A műhelyt ezzel együtt józan környezetben, a Népfürdő utcai panelsor alsó szintjén találjuk. A zegzugos termekben nagyon jól elkülönülnek a technológia egyes lépései, a mintázástól az égetésig, de azért van egyfajta vadregényfaktora az egymástól pár száz méteres távolságban lévő műhelyrészeknek. Ez persze érthető, hiszen egy olyan helyen járunk, ahol lényegében a történelemmel egyidős technológia segítségével készítik több száz éves burkolatok kiegészítéseit.

A mettlachi gyártása az öntéssel veszi kezdetét, a cserepek sokszorosított gipszformában készülnek. Ezeket mindig István készíti, és a befejező munkálatokat is maga végzi, azt mondja, nem szeretne menedzserré válni a saját projektjében, mai napig a kétkezi munkát élvezi a legjobban.

A műhelyben naponta átlagosan 150 darab csempe készül, ami nagyjából 5 négyzetméternyi terület fedésére alkalmas. A különböző pigmenteket, fém-oxidokat tartalmazó színek egyenként, kézzel, pipettával kerülnek az alapmasszába, 2-5 milliméter vastagon. Az alapmassza egyébként egy kicsit sárgás, ennek köszönhetők a jól ismert visszafogott színek. A munkához biztos kéz kell, mert javítási lehetőség nincs.

Ahhoz, hogy a burkolat fagyálló, kopásálló legyen, magas égetési hőmérséklet, 1215 fok szükséges, hiszen a fagyálló kerámia nagyon tömör, csak kevés vizet vehet fel. A megfelelő hőfokot egyébként nem is olyan egyszerű megtalálni, mert a sűrűn megpakolt kemencében nem teljesen egyenletes a hő eloszlása, a színt, a méretet és a minőséget pedig már néhány fok különbség is befolyásolja. A zsugorodás különösen látványos tényező. Nemcsak szobahőmérsékleten, száradásnál, hanem égetés közben is veszít a méretéből a kerámia. 20-30 fok differenciától akár 1-1 milliméterrel is kisebbek lehetnek a csempék, ez pedig egy nagyobb felületnél már jelentős mennyiségi különbséget eredményez.

A magas hőmérséklet hatására a burkolat felülete nemcsak rendkívül kemény lesz, de szinte egybeolvad, mázasan csillog. Miután kihűlt a cserép, a még szebb hatás és a könnyebb tisztán tarthatóság miatt finoman átpolírozzák, és már mehet is egy szép középületbe vagy egy elegáns villába.

A mázas kerámiánál talán még nagyobb szerepe van a gyakorlatnak, a tudásnak, mert a színek teltségét, élénkségét az alap és a máz töménysége, terülése is meghatározza. A végeredmény pedig csak égetés után látszik, a színek ugyanis gyökeres változáson mennek keresztül hő hatására. Állítólag a fehéret a legnehezebb reprodukálni, itt a finom, nüansznyi különbségek is látványosak. A műhelyben több munkafolyamat halad egymással párhuzamosan, ottjártunkkor az égetés és a formázás mellett egy mázzal is kísérleteztek, egy hollandiai megrendeléshez. Az asztalon néhány régi tégla hever, ennyi támpontja van a szakembernek a megfelelő máz megtalálásához. Ehhez többnyire 4-6 próba elég, de azért vannak bonyolultabb esetek is, amikor hónapokig tart, mire létrejön a tökéletes színminta.

A nagyobb projektekkel Istvánnak egyébként sincsenek rossz tapasztalatai, úgy látja, hogy egy-egy csodás épület a restaurátortól a burkolóig mindenkinek szívügye, hiába a sok váratlan esemény vagy a munka során feltárt régi hiba. „Nálunk alapállás, hogy: hú, azt hittem, hogy sose lesz kész. Aki megfizeti a minőséget, amit képviselünk, nyilván nem azt szeretné, hogy a Géza meg a Béla rakja le a csempét, hanem jó szakembereket hív a munkára.” Persze egy ilyen környezetben nem idegenek a furcsa kérések, megrendelések sem, 

érkezett már Istvánhoz építész összeszáradt naracshéjjal, hogy annak a színét szeretné viszontlátni a készülő burkolaton.

Jóllehet a legtöbb megrendelő nyitott a szakember kreativitására, a felújításoknál azért kész irányokat adnak meg, amikhez alkalmazkodni kell. Az Operaház legutóbbi felújítása során a közönségforgalomba vont terek burkolása kapcsán István a Stúdió Kvarccal dolgozott, a csempék mintázatát ők rajzolták elő. A patkómosónak nevezett rész például különös figyelmet igényelt mind az építésztől, mind a kivitelezőktől, hiszen az íves térben sugárirányban nőnek a csempeméretek, nincs két egyforma sor.

István egyik legkülönlegesebb munkája a Párisi Udvar, 

ahol a meglévő burkolatot kellett kiegészíteni, ő pedig nagy örömmel találta meg az építkezést megelőző állapotfelmérés dokumentációjában, hogy az általa 2001-ben készített toldást nem kell majd javítania, olyan jól sikerült. Persze nem bírta megállni, hogy ne nyúljon hozzá a saját munkájához, „azért csak ügyesedett az ember 15 év alatt”, mondja.

A hiányokat úgy pótolták, hogy a nagyon sérült, kopott felületeket felvésték, ez volt az úgynevezett bánya. Az itt található, még jó állapotban lévő járólapokat újra felhasználták a kevésbé sérült burkolatrészek javítására, majd a területet az eredetihez hasonló, de új járólappal fedték. 320 négyzetmétert restauráltak ilyen módon, 100-at pedig rekonstruáltak. A kristálykupola alatti rész új, a hosszú passzázsrész a pótolt, a különbséget azonban senki sem tudja megmondani.

A szakember kis vargabetűvel érkezett el mostani szakmájához, kezdetben ugyanis Szegeden a Tanárképző Főiskolára járt. A városban azonban működött egy klassz kerámiaműhely, vezetője Kiss János volt, aki megszervezte, hogy a lelkesebbek eljárhassanak Hódmezővásárhelyre korongozni, így István szakmunkás-bizonyítványt is szerzett. A főiskola után pedig rájött, hogy tulajdonképpen végig a kerámiaműhelyben töltötte a napjait, így nagyobb önbizalommal adta be jelentkezését az Iparművészeti Egyetemre. Itt már nagyon tudatosan állt a munkához, próbált a piaci megrendelések irányába nyitni, fokozatosan ébredt rá, mennyire vonzzák az építészeti, szobrászati jellegű projektek, így kötött ki az épületkerámiánál. Diplomamunkája végül a pécsi Zsolnay-gyárban készült, ennek eredményét a Szabolcs utcai Semiramis-házakon láthatjuk.

Abban pedig, hogy végül eljutott csodás középületeink felújításához, nagy szerepe volt egy olyan projektnek is, amit végül nem kapott meg... A diplomavédése után fölhívta egy ismert restaurátor, Szebényi Judit, hogy dolgozzanak együtt a Gresham Palotán. Ezt a megbízást akkor más nyerte meg, de István neve bekerült a szakmába. 2010-ig kollégájával működtetett egy nagyobb műhelyt, itt készült portfóliójának jelentős része (a Gellért, a Széchenyi vagy a Lukács fürdő), ezután lett saját műhelye az Árpád híd pesti oldalán, a Népfürdő utcában.

Az elé gördülő akadályokról azt mondja, nem volt más választása, mint folytatni, „nem nagyon tudok mást csinálni, a kerámia területén tudok jól mozogni, ebben vagyok igazán jó”. Aminek mi csak örülhetünk, hiszen már eddig is csodás munkákkal gazdagította a főváros épületeit.