A vendéglátósok világa egy viszonylag zárt világ, saját társadalommal, lelkivilággal, humorral és természetesen saját nyelvezettel is. A cikk címe pedig a következőt jelenti: „Olyan sok vendég van az étteremben, hogy a felszolgálók még a nem túl magas minőségű személyzeti főételüket sem tudják nyugodtan elfogyasztani...”
35 éve forgok (élek) vendéglátós környezetben, mondhatni, jól ismerem a kulisszatitkokat. Ennek a zárt világnak a lüktetése és adrenalinnal teli légköre pedig sokkal bensőségesebb a sajátos, organikusan változó, elemeiben mégis régi vágású mondatszövésével, ami nemegyszer saját, külön bejáratú szókincsen alapul. Kezdjük hát az elejéről!
Ha csálingernek (pincér, felszolgáló) jelentkezik valaki, az első kérdések egyike az szokott lenni, hogy saját drekója és hangedlije van-e esetleg. A kérdés itt igazából arra vonatkozik, hogy mennyire jártas a szakmában, mert ha már azt sem tudja, hogy a drekó a dugóhúzót, a hangedli pedig a folyamatosan a pincérnél lévő fehér felszolgálókendőt jelenti, ami a gyöngyöző üvegek és a forró tányérok biztos megfogásában is nélkülözhetetlen segítséget nyújt, akkor bizony a ranglétra alján fog kezdeni az illető.
A hierarchia alapján az új kollégákat – főleg ha kezdők és még „teljesen vakon vannak” – jellemzően jobban terhelik, míg a rutinosabbak gyakran hajlamosak a kummantásra, sőt egyes dörzsölt rókák ennek az érdemi munkát nem tartalmazó, amolyan „látszatdolgozásnak” a magasiskoláját is képesek néha bemutatni. Alapvetően el lehet különíteni a konyha és a pálya (placc, vendégtér) dolgozóit, és mivel elsősorban a pályaszemélyzet találkozik a vendégekkel, ezért nekik néhány típusra külön elnevezéseik is vannak. A beeső az, aki foglalás nélkül érkezik az étterembe, a művésznő a mindenért panaszkodó és folyamatosan elégedetlenkedő vendégtípus megnevezése, míg a barlanglakó az, aki érkezéskor nem csukja be maga után az ajtót.
Az amúgy rendkívül önérzetes lelkivilághoz tartozik még egy elképesztően érzékeny témakör: amikor a vendég nem úgy rendel, hogy „kérek szépen egy borjúbécsit”, hanem azt mondja, hogy „LESZ egy borjúbécsi”. Avatatlan fülek mellett el is szaladna ez a csip-csupnak hitt dolog, pedig bizony komoly sértődések táptalajául szolgál. Egyes felszolgálók képesek inkább leülni, hogy vajon teljesül-e a vendég kijelentése. Ez ugyanis így nem kérés, hanem jóslat...
Ha rengeteg a vendég, és nagyon kemény tartani az étteremben elvárt szintet, de még éppen kézben van minden, akkor dzsihád van, ha már a vendégek számára is érzékelhetően elkezd kicsúszni a kézből a helyzet, akkor medence vagy uszoda, ha pedig már tényleg csak a túlélés a cél, és el kell engedni a magas – sőt közepes – minőségű kiszolgálást, akkor beindul a csárdázás: azt és úgy vinni, ami és ahogy az ember kezébe kerül. Ilyenkor előfordul, hogy utólag úgy jellemzik a műszakot: „Akkorát úsztunk, hogy Hosszú Katinka a fasorban sem volt...”
Ilyen hajtásban valóban előfordul, hogy nincsen idő leülni és megenni a rotit, ami húsételt, második fogást jelent. Tippként jegyezzük meg, hogy ha vérig akarjuk sérteni a személyzeti ételt készítő szakácsot, akkor azt mondjuk az ételre, hogy csumi, ami az igénytelen, gyenge minőségű és rossz alapanyagokból dolgozó konyha (és étel) megnevezése. A nagy rohanásban központi jelentőségű a védőital, ami nem más, mint a szóda. Borral keverve...! Szerviz után pedig jöhet a lazulás és a megérdemelt matrózfröccs. Na, ki tudja az arányokat? A kezdő vendéglátósok kedvéért most az egyszer eláruljuk: a matrózfröccs, az fél liter sör egy stampó rummal. Kedves egészségükre, jöjjenek legközelebb is!
