Szinte hetente kell látogatást tennünk az új Néprajzi Múzeumban, de ezt egyáltalán nem bánjuk, hiszen az izgalmas új épületben egymás után nyílnak az érdekes tárlatok, a Kerámiatér után most megnéztük a ZOOM címűt is.
A ZOOM szerves kapcsolatban áll a várhatóan jövő évben nyitó gyűjteményi kiállítással, de míg utóbbi esetében nagyobb szerep jut
majd az egyes darabokhoz kapcsolódó adatoknak, addig itt inkább az érzelmeken,
a látványon van a hangsúly. Mivel ránk bízzák, milyen sorrendben kalandozunk a múzeum terei között, a ZOOM
másfajta nézőpontja, a tárgyak nagyítása vagy kicsinyítése remek lezárása vagy
felvezetése lehet a kiállításnak is. Az 500 négyzetméteres teremben arra buzdítanak minket, hogy nézzük másképp a múzeumi tárgyakat és alakítsunk ki személyes kapcsolatot velük.
A piros nem tilos
Nem marad hoppon, az sem, aki hagyományosabb formában
szemlélné a kiállítást, hiszen a tárolók közelében QR-kódok segítéségével az egyes
darabok háttértörténetéről és az egyéb múzeumi adatokról olvashatunk, de a
tárlat inkább arra biztat bennünket, hogy saját magunk értelmezzük és találjunk
kapcsolódási pontokat a tárgyak között. Az alapkoncepció szerint 14 fogalmi ellentétpár
(pl.: sok-kevés, kicsi-nagy, gyorsítás-lassítás, statikus-dinamikus) köré épül a
kiállítás, a tárgyakat pedig szellemes animációk hozzák még közelebb hozzánk. A
piros itt nem tilos, éppen ellenkezőleg, a kiállítás leginteraktívabb részeit jelölik az ilyen színű darabok. Kinyithatunk egy trükkös borotvatokot, kezünkbe
vehetünk egy sajtdíszítésre szolgáló formát, képernyőn nézhetjük, ahogy megelevenednek
a szaruból készített sótartókat díszítő történetek és más izgalmas élményekben
is részünk lehet.
A tárlatra belépve látványos portréfalat pillantunk meg, amelyről 365 különböző arc, idősek és fiatalok, európaiak, ázsiaiak, afrikaiak, férfiak és nők néznek ránk vissza. Semmit sem tudunk róluk, mégis lekötnek bennünket, egyre kíváncsibbak vagyunk, kik lehettek ők. Szerencsére nem csigáznak bennünket sokáig, a teremben találhatunk egy távcsövet, amelynek segítségével a fotók java részéről megtudhatjuk, kit ábrázolnak. Ezáltal egyszerre jelenik meg a múzeumi gyűjtemény földrajzi sokszínűsége és egy személyes aspektus, a tárgyakat használó emberé.
A fotófallal szemben különböző feliratos tárgyakat találunk, kicsit távolabb pedig egy nagyon látványos tároló látható. Elsőre térképszerűségnek tűnik, jobban megnézve jövünk rá, hogy tűzcsiholókat látunk. A múzeum 450 darabos gyűjteményéből 430-at állítottak ki itt. Közelebb lépve látjuk, hogy a funkció csak nagyobb vonalakban jelöli ki a formát, valójában mindegyik tárgy egy kicsit különbözik egymástól.
Érdekes az „ősrobbanás vitrin”, amely azt az állapotot önti formába, mikor a tárgyak sokasága a múzeumba áramlik, még nem történt meg a rendszerezés, a vegyes „társaságban” pedig a cifraszűr vagy a törzsi dobok mellett egy írógép vagy bicikli is elfér, hiszen a gyűjteménybe mindenféle kultúra hétköznapi elemei beletartoznak.
A vitrin mögötti, méretes installáció a gyűjtés szakmaiságának fontosságára is felhívja a figyelmet. A rész-egész ellentétpár segítségével plasztikus példáját adja annak, ahogyan egyetlen gerenda és a tárgyról szerzett háttértudás segítségével rekonstruálhatóvá válik a múlt egy szelete, az 1673-ban épült mikházi székelykapu. A kiállításnak ez a része azt is jól megmutatja, ahogy a ZOOM egyes elemei átszövik a múzeum többi kiállítását, az székelykapu ugyanis az előtérben látható kisfilmen is megjelenik, a jövő évben nyitó gyűjteményi kiállításon pedig történetébe nyerhetünk majd betekintést.
Kedvenc egységünk volt a pozitív-negatív ellentétpárra épülő rész, ahol egy tárgy öntőformája, mintázóeszköze vagy egy fotó negatívja válik műtárggyá, nem a vele készített végeredmény. Megmosolyogtató az itt található változatosság, hiszen a fényképektől, az ostyákon és a kályhacsempéken át az állatok billogjeléig sokféle dolgot készíthetünk ezzel a módszerrel.
Mivel mi a Damjanich utcai bejárat felől érkeztünk a kiállítótérbe, utolsóként néztük meg a tárlat egyik legizgalmasabb darabját. A levegőben, éppen a fejünk fölött jókora, egy törzsből kivájt bödönhajó himbálózik. Ma már ritkán látunk olyan hatalmas fákat, mint amekkora egy ilyen vízi jármű elkészítéséhez kellett. A Herman Ottó gyűjtötte tárgy a múzeum tervezésekor jelentett némi fejtörést, mivel ez a gyűjtemény leghosszabb darabja, így ehhez mérték a szállítási útvonalak szélességét és kanyarulatát is. A tárlaton alulról, a halak perspektívájából látjuk, de a múzeum más tereiből átnézve mintha lebegne a vízen. Alatta pedig kicsinyített mása, egy 60-as 70-es évekbeli búsójáráshoz kapcsolódó szuvenír látható, amely utoljára villantja föl a gyűjtemény sokszínűségét.
A Néprajzi Múzeumban a hétköznapi tárgyak által abba nyerhetünk betekintést, hogy hogyan élnek az egyes kultúrákban. Emberi történetek válnak láthatóvá, amik által úgy érezhetjük, hogy a legszórakoztatóbb sokszínűség közepette sem vagyunk egyedül. Az emberek bárhol éljenek is, hasonló problémákkal szembesülnek, enniük, ruházkodniuk kell, dolgoznak vagy éppen szerelmesek lesznek, és talán nem is vagyunk olyan különbözőek mint gondoljuk.
