Valljuk, hogy az olasz konyha azért olyan zseniális és azért annyira megunhatatlan, mert olyan alapokra támaszkodnak, amikbe nem lehet belekötni. Napérlelte paradicsomra, mesterien készített házi tésztákra, aranyló olívaolajra, a tenger adta kivételes ízekre – és mindig jön hozzá valami plusz rafinéria is. Néhány csepp citromlé, durvára őrölt bors, egy pici csili és persze az étkezés, az ízek szeretete. Az olasz kultúrában fontos szerepet tölt be az evés, a földi élvezetek ezen manifesztációja, amit legjobban közösen szeretnek művelni. Igen, sokkal inkább művelik, mint csinálják. Még akkor is, ha nincs rá egy egész délután a kertben, ha nem tud összegyűlni az egész család, csak sebtiben, hétköznapokon, munka után, aperitivo idejében jut rá idő.
Az év első negyedében kezdte újraírni a Leroy csapata a szemközti üzlethelyiség történetét: szerettek volna a stabil tudásra, tapasztalatra támaszkodva valami olyat nyitni, ami közérthető, szerethető, nem kell túlmagyarázni és több profilja is van. Például a közeli irodákból betérhetnek üzleti ebédre nyáron akár a teraszra vagy a hűs vendégtérbe. De ha egy estébe nyúló tárgyalásról van szó, akkor máris abrosszal felterített asztalhoz tudnak ülni. Szabad a gazda mindenkinek, aki náluk inna egy jó negronit, olasz proseccót, de aztán a kemencéből áradó illatok miatt egy pizzát is bevállalna. Nem beszélve a baráti társaságokról, akik a Király utcai nyomakodást a kis kerületükre cserélnék, vagy akár a párokról, akik az esti főzés helyett másra bíznák az irányítást.
A Localino nem trattoria, osteria vagy pizzéria, hanem egy hangulatos olasz hely, még így a 2022-es, óriási szakemberhiány idejében is nagyszerű konyhai csapattal és a laziói Stefanóval, aki mintegy házigazdaként, derűs jelenlétével tesz hozzá a tér hangulatához. Mosolygós, profi és elegáns, épp ahogy egy vendéglátóhoz illik.
Szemrevaló a Localino utcafronthoz közeli kávézósabb-italozósabb része és az az etap is, ami a bevásárlóközpontból belépve fogad. Persze bőven vannak még áthallások az előző hely után, de folyamatos a megújulás. A pizzaillat a konyha irányába vezeti a tekintetet, ott pedig a hivatását a legkomolyabban vevő Giuseppe és Tarjányi Szilveszter kooprodukcióján alapul minden.
Giuseppe keze alól már több tízezer pizza került ki, igazi mestere a műfajnak, de az annyira sokat emlegetett és népszerű nápolyi stílus helyett az ő 72 órán át kelesztett vadkovászos pizzái egészen más iskolát visznek. Az anyakovász használatának következtében az átlagosnál jóval kevesebb glutént tartalmazó pizzák karimája nem süppedős, a hidratált tészták sem szabályosan
„leopárdosak”, hanem véletlenszerűen jelennek meg rajtuk a ropogós hólyagok. Valójában megvan a ropogós pizza élménye, de mégsem a papírvékony fajtából. A kemencében sült remek feltétjei éppen szuper arányban találkoznak a tésztával, frissek, ízletesek és tényleg annyira üdítő, hogy más élményt kapunk!
Fontos szereplője a történetnek Tarjányi Szilveszter is, aki Olaszországban és Angliában szívta magába a szakmát, ráadásul egy igazi olasz séflegenda, éttermes és gasztroszakember akadémiáján is kitűnt a többiek közül: Antonio Carlucciotól sokat tanult. A jókedélyű konyhafőnök szerint az olasz konyha is teret engedhet a kreativitásnak, hiszen úgyis mindenki hozzá-hozzátesz egy receptúrához, olyan apró változtatással teszi sajátossá a kedvenc tésztaételét, salátáját, húsos fogását, ami néha meghökkentő, néha pedig észre sem vehető. Egykori mestere, Carluccio például forradalmasította az angoloknak szánt olasz konyhát, hogy az úgy maradjon autentikus, hogy közben az angol közízlésnek is megfeleljen. Amikor a pizzák ízvariációinak összeállításáról és Giuseppével való munkájáról kérdeztük Szilvesztert, elégedetten mosolygott: ez egy csapat, abszolút van demokrácia, összedolgoznak. Jó volt ezt hallani és látni is az összhangot a konyhán.
Az étlap a mai divatos szűkre szabott helyett olasz lévén kicsit bővebb, de nem csordul túl. Ráadásul sok olyan szeretett olasz fogást is felírtak rá, ami itthoni éttermekben nem is biztos, hogy szerepet kap. Hiszen míg a quattro formaggi vagy a bolognese nagyot mennek, cacio e pepe vagy alla sorrentina tésztaremekek ritkábban készülnek. Pedig az előbbi római és az utóbbi campaniai módozat mind nagyszerű ízeket és az olasz konyha zsenialitását példázzák. Az összes tésztájuk Olaszországból érkező házi tészta, ezért hangsúlyos harapásélményre számítsunk, ezek a pasták köszönőviszonyban sincsenek a bolti rokonokkal. Miattuk érdemes bevezetni a
„primo piatto”-t és aztán még harapni felesben egy pizzát vagy elcsipegetni egy salátát.
Nyilván kikértük a cacio e pepe spaghettit, tényleg ritka vendég a hazai étlapokon, de egy még komplexebbet is ajánlottak nekünk az alapokat követően: a spaghetti gamberi rákkal érkezik, paradicsomos, enyhén pikáns tésztaétel, citrommal és fehérborral készítve. Olyan finomság, amiből egy tengerparti városban kétnaponta kérnénk egy tányérral.
Óvatosan tekergettük a tésztát, hiszen sültek már az említett hibátlan pizzák is. A Genovese mozzarella alapon prosciutto cottót, pestót, parmezánt jelent. A tejtermékek és a pesto miatt akár zsírdús kombinációt is el tudtunk volna képzelni, de könnyen csúszó pizzát kaptunk. Nem nagyon lehet abbahagyni, elvesztünk az élményben, csak a paradicsomos alapú társával
„csaltuk meg”. A Napolitana a piros alapra halmozott mozzarella, szardella, fekete olívabogyó és kapribogyó násza. Deliciosa!
Aki erre még képes desszertezni, az előtt leborulunk, csak bátortalanul próbálkoztunk volna egy nehezebb, csokisabb-habosabb édesség fölött, de a torta della nonna citrusos savainak nem nagyon lehetett ellentmondani. Omlós, krémes, savanykás – ideális nyári desszert.
Mire végeztünk az ebédünkkel, többen már az utolsó délutáni kávéra és sütire érkeztek, de az esti órák lazulása még odébb volt. Ezért a pizzáért viszont szeretnénk visszatérni egy nyári este, frissítő-krémes proseccóval kísérve!
