Hispánia dicsérete – Cavák és spanyol csúcsborok a Vino Castillónál a Kertész utcában

Zsolt telt házas kóstolóira a kialakult törzsközönség mellett egyre több az új érdeklődő, ráadásul első kézből látja a hazai és a nemzetközi borpiac rezdüléseit, a Vino Castillo borszaküzlet pedig nemrég költözött át az erzsébetvárosi Kertész utcába. Vele beszélgettünk borpiacról, cavákról, trendekről és közös szenvedélyünk tárgyáról: a borról.

We Love Budapest: 14 éve a hazai mainstream boros közegben még a „proseccobumm” sem volt sehol, nemhogy a tradicionális pezsgő, pláne a cava. Magas minőségű spanyol borokról meg inkább ne is nagyon beszéljünk. Milyen volt az akkori piaci környezet, és hogyan találtad meg a saját fogyasztóbázisodat?

Szeredi Zsolt: 2008-ban valóban nagyon sokan néztek rám nagyon hülyén, hogy: „most akkor te ezzel akarsz foglalkozni, csak spanyol borral?!” Az első 5-6 év valóban nagyon melós is volt, de most már azért könnyebb. A kezdeti nehéz időszak után – még a Covid előtti boldog békeidőkben – volt olyan év, hogy dupláztuk a forgalmunkat. A bizalom kiépítése nem megy egyik napról a másikra. Az elején még te házalsz, aztán amikor látják, hogy nem vered át őket, jó borokat hozol, és azért valamennyire talán mégiscsak konyítasz a szakmához, akkor ez megfordul, és elkezd a piac keresni téged. Mára mi vagyunk például a Spanyol Nagykövetség és a Cervantes Intézet hivatalos partnere is, az itthon üzemelő spanyol cégek jelentős része pedig általában tőlünk rendel, de – ahogy mondják – ezt azért nem a szél fújta össze, hiszen ott van emögött az a 14 év.

WLB: Mi változott itthon a kezdeti időszakhoz képest? Mert azért kinevelődött közben egy olyan réteg, amely kezdi érteni, sőt sokszor már pontosan látja akár a nüansznyi különbségeket. Ehhez a boros generációhoz pedig talán már máshogy kell szólni.

Sz. Zs.: Ami biztosan megváltozott, hogy sokan kezdenek visszavenni a néha indokolatlan nacionalizmusból, és kezdenek rájönni, hogy a magyar borokon kívül is van élet. Kíváncsibbak, nyitottabbak lettek az emberek, és ami fontos, hogy talán sokkal kevésbé címkeivók, tehát valós helyén tudják kezelni a kóstolt borokat akár nemzetközi összehasonlításban is. Ennek részeként pedig egyre többen tudják már értékelni a jó ár-érték arányt, ami a spanyol boroknál – a jelenlegi magas euróár ellenére is – igencsak szembetűnő tud lenni. A másik dolog a minőségi spanyol borokkal kapcsolatban, hogy nem ütköznek ki annyira az évjáratok közti különbségek, mégis mindegyik bor egyediséget képvisel, tehát ha valaki megkedveli az egyik tételt, akkor biztos lehet benne, hogy a borászat a következő évben is igyekszik nem alább adni. 

WLB: Hogyan állítottad, állítod össze a szortimentet?

Sz. Zs.: Próbáltam összeválogatni Spanyolország különböző borrégióiból azokat a tételeket, amik egyrészt szerintem is nagyon jók, mások szerint is megállják a helyüket, és jók a visszajelzések is rájuk. A kezdeti időben nagyon sok olyan bort hoztam, ami nekem ízlett, és abból nagyon sokat megihattam... A tanulság az volt, hogy össze kell párosítani a magyar fogyasztók igényeit, illetve azt a szájízt, ami nekik tetszik, és próbálni azokat a termékeket hozni, amik ténylegesen eladhatók. A nagyon szűk, fekete öves borértő rétegnek is hozok be természetesen különleges borokat, de hát abból igazán érdemi hasznot nem lehet termelni. Ezzel együtt minden réteghez igyekszünk szólni, a HoReCá-tól (Hotels, Restaurants, Cafés, a vendéglátóipar egyik szegmense, ami a szállodákra, az éttermekre és a kávéházakra fókuszál – A szerk.) a kiskereken és az egyéni vásárlókon át az egyedi borkóstolók szűk közönségéig. 
 

WLB: Neked a magyar boros piac mellett a spanyolra is komoly rálátásod van. Nyilván nem lehet összehasonlítani a két országot semmilyen tekintetben, de én itthon például azt érzem, hogy a borászok jelentős része – már vagy 30 éve – egy folyamatos nemzetközi trendkövetésben van, ráadásul egy állandó 3-5 éves lemaradásban. Így mire meglenne végre nagyjából a követendő stílus, addigra már bőven itt a legújabb trend, lehet kezdeni mindent elölről. Ezzel szemben Spanyolország sokkal közelebb van a tűzhöz, megvannak a kialakult stílusaik, amiket igény esetén csak csiszolgatnak. Te hogyan látod ezt?

Sz. Zs.: Ez ott nagyjából a 80-as évek közepétől van, mert előtte a borászatok nagyon be voltak azért szűkülve, és a nagy, lomha borokon túl csak akkor kezdtek látni, amikor elkezdtek utazgatni a világban, és a nyitottságuk egyre jobb borokat eredményezett, de azért ugye ott sem volt mindig kolbászból a kerítés. Mára már bőven felzárkóztak a nemzetközi topminőséghez, és olyan partnereik vannak a világ minden táján, akiktől rendszeresen kapják az új információkat, vagy kimennek hozzájuk tanulni, és egyből be is építenek mindent a saját gazdaságukba. 

WLB: Mi az, amit esetleg mi, magyar borfogyasztók vagy nagy általánosságban a hazai borászok tanulhatnának Spanyolországtól? 

Sz. Zs.: Elsődlegesen mindenféleképpen a türelmet emelném ki, néhány esetben pedig – és természetesen tisztelet a kivételnek – a picivel nagyobb bor iránti alázatot, valamint azt, hogy nem feltétlenül szerencsés, amikor valaki egy évjáratból szeretne meggazdagodni. Ki kell várni, amíg a bor tényleg elkészül, összeérik, és csak akkor szabad szerintem kitenni az asztalra – és ezzel együtt az is szerencsés, ha nem esik szét az ezt követő egy éven belül. Az igazsághoz az is hozzátartozik – jelzem, a Covid előtti békeidőről beszélünk –, hogy a piaci mellett a gazdasági helyzetet sem lehet összehasonlítani a két ország között, mert míg például ott megvan a lehetőség egy grand reservát a kellő 5 évig pihentetni, addig nálunk nem sokan tudják megfinanszírozni ezt az érlelési időt.


WLB: Kereskedőként neked a különböző borok ár-érték arányára is pontos rálátásod van.

Sz. Zs.: Igen, ez is kardinális kérdés. A spanyol borok nagy általánosságban ezen a téren is kiemelkedőt tudnak nyújtani, bár megjegyzem, hogy a világpiaci helyzet és az emelkedő euróár miatt sajnos most nekem is emelnem kell, mondjuk, ez az euróövezeti piacokon nem érvényesül, nálunk azonban gyakorlatilag hétről hétre változnak a beszerzési árak, nagyon nehéz jelenleg előre tervezni. Én nem akarok euróárakat kiírni, mint néhány másik piaci szereplő, hanem inkább kivárok. Ez most a jelenlegi helyzet, de az eredeti felvetésedre válaszolva, mondjuk, egy nálunk 3800-3900 forint értékű spanyol vörösbor minőségben átlagosan egy 5-6000 forintos magyar vörösnek tud megfelelni alaphangon, úgy, hogy az itteni polci árba bele van építve az utaztatás és az esetleges marketingköltség is.

WLB: Úgy gondolom, van egy olyan – itthon sajnos jogosan lenézett – kategória, ami az asztali bor vagy tájbor. Ha átmegyünk a mediterráneumba, akkor étteremtől függetlenül bátran választhatunk ebből a kategóriából egy fél litert vagy litert az ebédünk mellé a nyaralásunk során, és biztosan nem fogunk csalódni. Ez miért nem megy itthon többnyire?

Sz. Zs.: Nekem már a legelején meg kellett küzdenem azzal a dologgal, hogy rengeteg amúgy jó spanyol bor palackjára rá van írva, hogy „vino de la tierra” (tájbor), de ott ez teljesen más fogalom, mint itthon. Ezek nem „kannás borok”, csak egyszerűen nem kapták meg azt az eredetvédelmi DO (denominación de origen) besorolást, vagy nem kérték, mert akkor bizonyos irányelvek alapján be kellene állniuk a sorba, ezért inkább szabadon hagyják ezt a történetet, és inkább olyan borokat hoznak ki, amik fantasztikusak, de nem férnek bele az eredetvédelmi szabályozás alá. Ezzel együtt egyszerűen máshogy mélyültek el ezek a dolgok a fogyasztók fejében ott, mint itthon. Amit te kint kapsz az ebéded mellé kvázi közönséges asztali borként, az egy teljesen korrekt, jól fogyasztható borocska, amivel nem lősz mellé, és nem társul hozzá semmilyen pejoratív tartalom.


WLB: Mi az a stílus, amit itthon keresnek, és mi az, ami a spanyoloknál megy?

Sz. Zs.: Nem árulok el nagy titkot, hogy fehérborban mi, magyarok azért erősebbek vagyunk. Itthon a fehérek jobban viszik a prímet, és jobbak is. Van nagyon jó spanyol fehérbor is, de az azért kevesebb és ezért drágább. A fehérekben a hazai borok egyértelműen jobbak. Na de ott vannak a vörösök és a cavák. A vörösökben egyszerűen ott van a spanyol napfény. Aki járt már Spanyolországban és kóstolt egy jó tempranillót (viszonylag korán érő spanyol kékszőlő-fajta – A szerk.), az tudja, miről beszélek. A fajtaborok mellett azonban manapság már a házasításokon van talán a fő hangsúly, elsődlegesen azok között tudunk beleszaladni igazi csodákba, de ez természetesen területfüggő. 

WLB: Mit javasolnál annak a borkedvelőnek, aki a spanyol borvilággal még kezdőként ismerkedni szeretne?

Sz. Zs.: Attól függ, mennyire borértő amúgy az illető, de – fajtaborokban gondolkodva – először is mindenképpen megmutatnék neki egy jó garnachát (spanyol kékszőlő-fajta, francia neve: grenache), ami egy bődületes gyümölcsbomba, és belépőszintnek kiváló választás. Tempranillót már inkább talán a haladóknak ajánlanék, de egy Alicante Bouschet az összetett fűszeressége miatt lehet már akár kezdő szinten is abszolút közönségkedvenc. Vagy egy 8-9 gramm cukorral rendelkező valenciai brut cava, mondjuk, amivel biztosan nem tudunk mellélőni.


WLB: Te mit szoktál inni szabadidődben, mik a kedvenceid?

Sz. Zs.: Nyilván mindegyik régióban megvannak a hozzám igencsak közel állók, de ha muszáj választani, akkor a borvidékek közül a két személyes kedvencem a fineszes Priorat és a robusztusságával együtt is szédületes Toro.


WLB: A Covid otthon borozgatós első időszaka után végre ismét tartotok ti is kóstolókat, amikre ráadásul alig lehet általában helyet kapni.

Sz. Zs.: Ilyen dolgokban én magam is régimódi ember vagyok, szeretek bemenni egy boltba nézelődni, kézbe fogni a palackokat, belelapozni, beleszagolni a kereskedések print kiadványaiba és élőben beszélgetni a borokról, miközben akár az én kezembe is kerül egy pohár. Ezek a kóstolók így egyszerre szólnak az edukációról és az együtt kóstolás közösségi élményéről. Nemrég volt egy syrah-kóstoló, most pedig egy Llopart-pezsgő-kóstoló lesz. Ezt a Kertész utcai kis ékszerdobozt is úgy leltük meg, hogy olyan helyiséget kerestünk, ahol van lehetőség elkülönített programokat szervezni, és ahol – ha egyszerre nem is nagy tömegeknek – méltóképpen tudjuk bemutatni a szortimentünket, amire egyébként nagyon büszkék vagyunk. Emellett nap mint nap 1-2 bor vagy pezsgő általában ki van nyitva nálunk, és jelképes áron lehet őket pohárral fogyasztani, már csak a gesztus miatt is. Ez a fajta személyes, nyitott hozzáállás következtében előfordult olyan is, hogy valaki csak azért jött be az üzletbe, hogy elmondja nekünk, hogy nem érti, mi egyáltalán mit keresünk itt, mert ő is csak magyar bort hajlandó meginni. Nyolc éve már törzsvásárlónk az úr.