Üzletszerű kéjelgés Budapest utcáin? Legális vagy illegális? A Rákóczi tér piros lámpás múltjával többnyire tisztában vagyunk, de a prostitúció már a 19. században behálózta Pestet, a két háború között pedig Buda utcáira is átszivárgott. A buja éjszakákat, a kéjelgést és a bordélyházak működését törvény szabályozta, melyekben katonák, közemberek és írók mellett egészen magas rangúak is megfordultak. Ők leginkább a Károlyi-kert környékén sündörögtek, a Magyar utcai luxusbordélyok hírhedt látogatói voltak – erről Krúdy Gyula is elég sokat írt.
Sokáig én sem tudtam, hogy az egyik kedvenc helyem Budapesten, a Károlyi-kert környéke lényegében a kéjelgés fellegvára volt. Nyilván nem az utcán ácsingózó és férfiakat leszólító lányokat és a kapualjban összebújó alkalmi párokat kell elképzelnünk, egyrészt mert a törvény ezt szigorúan tiltotta, másrészt a lépcsőházi szerelmek pár kerülettel arrébb köttettek. Na de akkor mi is volt valójában a Magyar utcában, és mi köze az egészhez Krúdy Gyulának?
Krúdyról köztudott, hogy inkább a Zichy utcai kuplerájok látogatója volt a Károlyi-kert-közeli luxus helyett, az, hogy Pilisy Rózát egy regényben is megörökítette, a puszta véletlennek és persze a szerelemnek köszönhető. Egészen véletlenül került ebbe a bordélyba, amikor egyik ismerőse helyett elment a tulajdonosnő egyik vacsorájára, utána persze ott maradt éjszakára is.
A rózsaszín függönyökkel takart ablakokkal, a Károlyi-kertre néző erkéllyel és virágzó fácskáival a „legbarátságosabb pesti ház” a Magyar utca 20. szám alatt várta vendégeit, ahol a madám, vagyis Pilisy (Schumayer) Róza nemcsak a kéjelgésnek adott otthont, hanem sokszor zenés, verses vacsorákat is adott, és a meghívottak között a férfiakon túl olykor színésznők is megfordultak – bár ők a vacsora végeztével távoztak is.
Krúdy egyik kedvelt regényét, A vörös postakocsit (1913) olvasva nemcsak az egykori közkedvelt bordély helyét ismerjük meg, de arról is képet kapunk, hogyan zajlott az élet egy ilyen házban. A vendégeket a szalonban fogadták, ahol halk zenei aláfestés mellett ételt és italt kaptak, ráadásul komoly társasági élet folyt, miközben az éppen szabad és a szemérmességtől igen távol álló lányokat is megnézhették maguknak a férfiak.
Noha az írók gyakran romantizálták a bordélyokat – ami abban különbözött a kéjnőtelepektől, hogy itt volt egy szalon – és a kéjnőtelepeket, amiket belengett a féktelen jókedv, az erkölcsnélküliség és a túlfűtött erotika, korántsem önszántából lett valaki kurtizán. A jobb élet reményében vidékről Pestre felköltöző lányok előtt két opció állt: beállni cselédnek vagy prostituáltnak. Utóbbit sokan átmeneti pénzszerzésként választották, addig, amíg nem találnak munkát egy tisztes háznál.
Azok a lányok, akik bordélyba kerültek, erősen függtek a tulajdonosoktól: ahhoz, hogy a visszatérő vendégek érdeklődését fenntartsák, folyamatosan új ruhákra, ékszerekre, parfümökre és egyéb élvezeti szerekre volt szükségük, amiket komoly pénzekért tudtak megvásárolni – hitelbe a madámtól. Ördögi kör volt, amiből nem mindenki tudott kijutni, és aki nem egy jobb házba került, az sajnos zord körülmények között, parányi fülkékben fogadta a vendégeket. Pesten 1867-ben legalizálták a prostitúciót, a szabályozással a kéjnőtelepeket is igyekeztek bordélyokká alakítani, mert azt gondolták, így lehet a legjobban ellenőrizni a kéjelgést, ami ekkor már hivatalosan is üzletnek minősült.
Pilisy Róza, akit Krúdynál Madame Louise-ként ismerünk, volt az egyik legszebb pesti hölgy, aki 16 évesen egy Szervita téri virágüzletben még a virágárusléttel kacérkodott, a rózsák és a szegfűk bódító illatával övezte magát, bár már ekkor is a gazdag arisztokratákat bűvölte. A legenda és persze Krúdy szerint a szürke hétköznapokból Apponyi Albert emelte ki, aki „belépett gomblyukvirágért” az üzletbe, és csakhamar a virágkereskedés mindennapi látogatója lett. Sokáig titkos hódolóként bérelt számára lakást, a főváros legjobb francia és német nyelvmestereit, egyetemi tanárait fogadta fel számára, amit megannyi külföldi utazás és szórakozás kísért, melyek során igazi dáma vált belőle.
A Magyar utcai házat Róza részvénytársasági alapon vásárolta, a ház berendezését Thék Endre asztalos készítette, aki egyébként a Budavári Palota Szent István-termének fali dekorációit is. A bordélyban „polgári kényelemmel berendezett szobák voltak. Az egyik szalon a Biedermeier ízlést dicsérte, a másik a rokokóról beszélt. Az ebédlőben széles diófa asztal, pohárszék, mint valamely falusi úriházban, ahol megbecsülik a nagyapákról maradt bútorokat.”
A vendégek viszont inkognitóban lépték át az ajtót, valódi kilétükről csak a falon függő képek árulkodtak, „A fölírásokat – amelyek bizonyosan a kép alsó részén találhatók – diszkréten eltakarta a ráma. De még így is felismerte Klára az egyik képben Edwardot, a brit királyt. Amott egy bíboros állott finom arcával és ifjú és öreg mágnás urak valamely jelmezestély öltözetben.” Arról, hogy bizony királyok is megfordultak nála, Krúdy nemcsak A vörös postakocsiban mesél, de Rózáról írt nekrológjában is.
Ha nem ragadunk le a Magyar utca 20-nál, hanem elindulunk a Mélypont presszó felé, akkor még kettő egykorvolt bordélyt fedezünk fel: a 29-es Maison Fridát és a 34-es szám alatti házat, ahová 1948-ban a Jászai Mari Színészotthon költözött. A Maison Frida épületét Östreicher Ede és neje rögtön azzal a céllal vásárolta meg, hogy bordélyt nyissanak. 1905-ben 14 lánnyal indult a működése, ami alatt nemegyszer ütköztek törvénybe. A 34-es ház többször gazdát cserélt, de Schlesinger Lipót és felesége kifejezetten bordélynyitási céllal vették meg, noha a városban már máshol is üzemeltettek egyet.
1927-ben azonban új rendeletet hoztak a prostitúcióról, és beszüntették a bordélyokat, visszavonták az engedélyeket, és az ekkor kialakuló találkahelyek már teljesen más világot alkottak, nem sok közük maradt az egykori bordélyokhoz.
