We Love Budapest: Hogy érezted magad ma reggel, és mivel kezdted a napot?
Hámori Gabriella: Mindig a kislányommal ébredek, de ma kivételesen nem velem aludt, picit élveztem, hogy van magamra időm. Korán keltem, elolvastam egy friss interjút Ascher Tamással, azonnal beszédbe is elegyedtünk a messengeren. Aztán egy barátnőmmel beszéltem, akivel mindennap kommunikálunk. Ő Los Angelesben éppen álomra hajtotta a fejét, miután befejeztük a másfél órás közvetítést egymás életéről. Megérkezett néhány online rendelés, vitaminok és egy habverő, az utóbbinak nagyon örültem, mert a régi egy költözésnél elkeveredett, és most sok időt töltök a konyhában.
WLB: A kényszerű bezártság mit változtatott a szokásaidon, az életed ritmusán? Kialakítottál hangulatjavító karanténrituálékat?
H. G.: Ma füstölőt gyújtottam, indiai zenét hallgattam és jógagyakorlatokat végeztem. Erre mindig is vágytam, de soha nem tudtam igazán beilleszteni a napomba. Ösztönösen csupa olyan dolgot csinálok, amire egyébként nincs időm: sokat olvasok, beszélek a barátaimmal, játszom a kislányommal, igyekszem fejleszteni a beszédét és a logikáját. Még pici, és abban a korban van, amikor egyre meglepőbb és szórakoztatóbb az önkifejezése.
WLB: Mindennek két oldala van: szerinted mi a legrosszabb a karanténban, és mi a legjobb? De kérdezhetném úgy is, hogy mit élvezel a legjobban benne, és mit a legkevésbé?
H. G.: Nehéz volt tudomásul venni a leállás szükségességét. Február óta egy nemzetközi sorozatot forgatunk angol nyelven, én vagyok az egyik főszereplő. Nagyon izgalmas feladat, de a szerződésem miatt még nem lehet róla pontosabban beszélni. Májusig tartott volna a forgatás, amit a leállás után ott folytatunk, ahol abbahagytuk. Emellett van még két munka, amiken régebb óta dolgozunk, és épp ebben az időszakban értek volna be. Tavaly nyár végén forgattunk egy mozifilmet Lőrincz Nándor rendező vezetésével, ami az Inkubátor Program keretén belül valósulhatott meg. Most indult volna fesztiválkörútra. Komoly témájú film, nagyon kíváncsi voltam a fogadtatására.
De a leállás egy több hónapja tartó Örkény Színházas próbafolyamatba is beleszólt (Racine: Andromakhéja Gáspár Ildikó rendezésében), már csak egy hetünk volt hátra a bemutatóig. Viszont ebből a darabból Gáspár Ildikó rendező ötlete alapján készült egy online verzió, amihez egy applikáció segítségével, otthoni környezetben rögzítettük a jeleneteket. És itt jön a kérdésben említett jó része a karanténnak. Újra csak kiderült, hogy az ember tulajdonképpen mennyire nagyon találékony. Adódjon bármilyen helyzet, mindig megpróbálja átmenteni azokat az értékeket, amelyek fontosak a számára, illetve megpróbál valamilyen módon kapcsolatban maradni a külvilággal. Érdekes egyébként, hogy most pont a virtuális tér a kapcsolattartás legélhetőbb formája, amit normális helyzetben, a valódi jelenléttel összehasonlítva, sokan természetellenesnek és manipuláltnak tartanak.
WLB: Milyen verset, könyvet, filmet, tévésorozatot vagy zenét ajánlanál az olvasóknak, amivel könnyebben átvészelhetik a bezártságot?
H. G.: Han Kang A növényevő című könyvét olvasom most, mert Fischer Iván Lakásszínházába készülne majd belőle egy előadás. Szerintem nagyon különleges könyv, és pont a határok feszegetéséről szól. Ezen kívül Edith Eva Eger A döntés című könyvét olvasom még, és Radnóti Miklós levelezését Különben magyar költő vagyok címmel.
Verseket mindenfélét olvasok a 19. századtól visszafelé is, meg kortársakat is. Mindenkinek ajánlom hogy olvasson verseket, mert szerintem nagyon tisztítja az embert. Olyan, mint a meditáció. Filmet és sorozatot most éppen nem nézek, jelen pillanatban nehezemre esne nézni azt az életet, ami a járványhelyzet előtt volt. Most sokkal jobban esik az olvasva gondolkodás vagy a beszélgetés.
WLB: Mi lesz a legelső dolog, amit csinálni fogsz, miután visszaállt a megszokott rend?
H. G.: Játszótérre viszem Lottit, és nagy reunion gyerekbulit rendezek neki meg a kis barátainak.
WLB: Az emberek egy része most befelé figyel. Te hogy állsz ezzel: átgondoltál bármit is? Ha igen, mire jutottál?
H. G.: A bezártság mellett más megoldandó helyzeteink is vannak. Nálunk, az összetartó családi kemény mag életében mindenkinek nagy, személyes változása zajlik éppen: szétköltözés, komoly szakmai döntéshelyzetek, gyermekáldás, nehéz anyagi helyzet, vagy éppen új kezdet. Mindenki megpróbál mindenkinek a támasza lenni. Arra jutottam, hogy ez a legfontosabb, az érdekmentes segítő összefogás.
WLB: Nézz egy kicsit a jövőbe: hogyan látod magad egy év múlva, illetve mit szeretnél, miben változtassa meg a járvány a világot?
H. G.: Összeteszem a két kezemet, hogy ne zökkenjünk vissza a régi kerékvágásba abszurd módon, egy csapásra, ha majd ennek, ami most van, nagy nehezen vége lesz. Nagyon sok vesztesége lesz ennek az időszaknak, emberéletek, kimerültség az egészségügyi fronton, és a gazdasági összeomlás miatti tönkrement sorsok. Ha már ennek megfizetjük az árát, muszáj, hogy mindannyian felismerjük, mennyire élhetetlen, harácsoló világot teremtettünk a magunk számára. Remélem, hogy sokkal visszafogottabbak, igazságosabbak és mértéktartóbbak lesznek az emberek, bár sok jel mutat arra, hogy az emberi önzés még mindig nagyon erős. De én még bizakodó vagyok.
WLB: Mi hiányzik legjobban a járvány előtti életedből?
H. G.: Pogány, Csuja, Nagy, Polgár, Für, Zsigmond, Kókai, Patkós, Znamenák, Kerekes, Bíró, Vajda, Dóra, Jéger, Csákányi, Borsi-Balog, Epres, Máthé, Tenki, Novkov, Ficza, Takács, Gálffi, Mácsai. A társulat. Ez egy jó kvízjáték, agytorna: aki most olvassa, tegye hozzá a keresztneveket. Hiányoznak a nézők is. És hiányzik Lottit elhozni boldogan a bölcsiből, integetni a többi kisgyereknek, akik most neki hiányoznak.
WLB: Volt-e valamilyen meglepő és/vagy különleges élményben részed az elmúlt hetekben, amióta a járvány és a korlátozás tart?
H. G.: Lehet hogy volt, csak nem lepődtem meg, mert az olyan dolgok, amelyek egyébként különlegesnek számítottak volna, most egyszerűen csak megtörténnek. Ha a híreket olvasom, elfogadom azt, ami történik, pedig el sem tudtam volna képzelni. Mint ahogy azt sem, ami Olaszországban zajlik a kórházakban. De most olyan időszakot élünk, amikor bármi lehetséges, mi pedig hihetetlen gyorsasággal hozzászokunk ehhez.
