Ha bringával tekerünk ki a Rómaira vagy Szentendrére, utunk az Óbudai Gázgyár mellett visz el, ahol érdemes megállni egy röpke pihenőre, legalább azért, hogy megcsodáljuk az itt álló és persze egyedülálló építményeket. Ezt a részét a városnak sokan a Graphisoft Parkról – a „budapesti Szilícium-völgyről” – ismerik, ami a Gázgyár területén található, és amelynek különleges és egyedi hangulatát elsősorban az egykori gyár ma már védett ipari műemlék épületei és a két lakótelep lakóházai határozzák meg. A Gázgyár területén bóklászni olyan, mint időutazni egy mesebeli múltba.
A Gázgyár védett épületei közül a messziről is jól látható, a terület ikonjainak számító tornyok a legismertebbek. Ha bármilyen összefüggésben elhangzik az a szó, hogy gázgyár, az embernek automatikusan a jellegzetes külsejű, egykori víz- és kátránytornyok jutnak az eszébe. Azokról viszont elsőre nem arra gondol az ember, hogy ipari építmények, hanem inkább egy bohém jellemű és extrém ízlésű középkori várúrra asszociál mint a tornyok megálmodója és megépíttetője.
A Gázgyár megépítésének története egészen prózai: a rohamosan fejlődő és egyre népesebb főváros gázigényei jelentősen megugrottak a századfordulóra, ezért a főváros 1908-ban úgy döntött, hogy Óbudán felépítenek egy új gyárat. A tervezés két évig folyt, majd 1910-ben belevágtak az építkezésbe. Bár a termelés már 1913-ban elindulhatott volna, az átadásra csak 1914 nyarán került sor. A gyárral párhuzamosan egy lakótelep is épült, ami valójában kettő: egy lakóházas rész a munkásoknak és a Duna-parton egy kertvárosias rész a gyár vezetőinek, mérnökeinek és tisztviselőinek. A kettőt egy vasúti sín és a gyárépület választotta el egymástól, és hangulatilag is különböznek egymástól.
A munkástelepet a magyar szecesszió elfelejtett alakja, Almási Balogh Lóránd tervezte, és olyan a hangulata, mint egy békebeli kisvárosnak, ami egy fákkal teli, nagy tér körül épült ki. A Reichl Kálmán tervezte tisztitelep ellenben egy módos emberek lakta villasor benyomását keltette és kelti most is, nem véletlenül, hisz a munkástelep szinte végig egybeépült, de változatos lakóházaival szemben itt különálló, kertes villák sorakoznak. Bár ránézésre mindkét telep nagyon vonzó, azért utóbbi lakásai nagyobbak és jobban felszereltek voltak, az épületek pedig jobb és tartósabb anyagokból készültek. Ellenben a munkástelep minden földszintes lakásához tartozott kert, aki pedig az emeletesben lakott, annak egy-egy parcella jutott a ház kertjéből.
A lakótelepek átadása ugyanakkor történt, mint a gyáré, a lakók viszont már egy évvel korábban beköltözhettek a lakásokba és a házakba. A munkástelepen első körben 4 háromszobás, 78 kétszobás és 10 egyszobás lakás létesült, de volt 4 padlásszoba is meg 32 fülke a legényszálláson. Hamar megszülettek viszont a bővítési tervek, mert a gyár fejlődött, és egyre több munkásra volt szükség, nekik pedig szálláshelyre. (Ne feledjük, ez a rész akkor még a város legszéle volt, és ha valaki itt akart élni, akkor építkeznie kellett.) De még így sem tudtak minden munkásnak szállást biztosítani, dolgoztak a gyárban más kerületekből ingázók is. Akik viszont a Gázgyári lakótelepen éltek, biztosan megbecsülték magukat, mert ennyire szellős, tágas és fákkal teli munkástelep kevés volt akkoriban, inkább a szegényes zsúfoltság volt a jellemző.
A gyárban 1984-ig folyt a termelés, majd ezt követően 20 éven át csak adminisztratív munkákat végeztek itt a Fővárosi Gázművek munkatársai. Végül a terület 2004-ben a fővároshoz került. Ekkor újították fel és nyilvánították védetté az ipari épületeket. Ez a folyamat azonban már kicsit korábban, 1998-ban elkezdődött, amikor megjelent a területen a Graphisoft és elkezdte fokozatosan birtokba venni a terület egy részét, ahol ma a park áll. Mellette pedig egy modern lakópark is kinőtt a földből – őrizve ezzel a területre jellemző hagyományt. A régi lakótelepek, a munkástelep meg a tisztitelep is tovább éltek, lakói ma is vannak, mi pedig, akik arra járunk, rácsodálkozunk a mesebeli házikókra.
