Olvass zenét! – 5 jó zenei témájú könyv a karácsonyfa alá

Presser Gábor: Presser könyve

Az LGT-t vezető Presser Gábor esetében ott van egy nagy adag rácsodálkozás: a veterán rockzenész milyen jól ír. Nemrég egy beszélgetésben arról számolt be, hogy még számára is meglepő volt, hogy mennyire lazán és gyorsan ír, meg hogy milyen könnyedén jönnek elő az emlékek – miközben sosem volt az a visszatekintő, nosztalgiázó ember. A Presser Gábor életéről szóló vaskos, rengeteg korabeli dokumentummal, jegyzettel és fényképpel teli könyvet lapozgatva-olvasgatva azért mi nagyon örülünk annak, hogy végül felfedezte magában ezt a visszaemlékező-összegző énjét. Pláne hogy annyi minden tolult fel benne, és annyi anyagot gyűjtött a könyvhöz, hogy az végül két kötetben jelenik majd meg, a folytatás valamikor jövőre érkezik. Addig meg itt van a tényleg rendkívül tekintélyes első kötet, amiben annyi minden van, hogy simán kihúzzuk vele addig, amíg megérkezik a második etap.

Presser Gábor nem lineárisan meséli el a történetét, hanem ide és oda ugrál térben és időben. A hazai kalandozások mellett mesél a külföldiekről is, meg arról, hogy milyen volt például átbeszélni az angliai utat az állambiztonságiakkal. Presser mesél a zenésztársairól az Omegából és a régi meg a klasszikus LGT-ből, illetve azokról is, akikkel később meg a zenekarai mellett játszott együtt. Mesél a nagy győzelmekről és a fájdalmas veszteségekről is. Úgy mesél, olyan élvezettel és olyan töménységgel, mint aki hosszú időn keresztül nem mondhatta el a belőle kikívánkozó történeteket, majd miután felszabadult, egyiket a másikba öltve csak sztorizik és sztorizik, szinte végeláthatatlanul, de mi ezt egyáltalán nem bánjuk. Presser Gábor munkája páratlan kordokumentum, ami ugyan érinti a rendszerváltás utáni éveket is, de elsősorban az azt megelőző évtizedekre összpontosít. Ezért miután végzünk a könyvvel, kicsit úgy fogjuk érezni, mi is éltünk akkoriban.

Little G Weevil: Játssz tovább – Egy magyar blueszenész kalandjai a világban

A hangzatos angol név egy magyar embert takar: Szűcs Gábor rhythm and blues gitáros, énekes, zeneszerző, szövegíró és producer. A részben zenei kalandozásairól szóló könyvet is ő maga írta, úgyhogy a fentiekhez nyugodtan hozzátehetjük még azt is, hogy író, merthogy Little G (vagy Szűcs G.) kifejezetten élvezetesen, mesélősen ír. 
A többszörös díjnyertes zenész, akinek lemezeit a legjobb modern kori bluesművek között tartják számon, fiatalon a vállára kapta a gitárját, és elindult, hogy úgy éljen, tapasztaljon és elsősorban zenéljen, ahogy az idoljai is. Hogy fejest ugorjon az Életbe, harapja nagy falatokkal, hogy aztán, vagy inkább közben, el is zenélje azt nekünk. 

Bluesgitáros vándorlegényünk élt Angliában, és jócskán alámerült az amerikai álomba is, amiből másfél évtizednyit kapott. Számos hősével találkozott közben, volt, akivel együtt is zenélt (volt, akivel nem?). Kalandok, sikerek, drámák és fordulatok, örömkönnyek és nagy pofonok izgalmas listája Szűcs Gábor könyve, aki a legrangosabb bluesversenyt, az International Blues Challenge-et is megnyerte 2013-ban. De a könyvben nemcsak zene van, hanem a legőszintébb szavakkal elmesélt hétköznapi élet is, a mesélő pedig sosem néz félre. Nyíltan, időnként egészen keresetlen szavakkal, szenvedélyesen beszél a kapcsolatairól, a szüleiről, a gyerekéről, a szexuális erőszakról, amivel megvádolták, és ami másfél évet vett el az életéből, a hazatérésről, és a legvégén, az utolsó oldalakon, még a koronavírus meg a járvány is előkerül. Elérkezünk a mába, ami talán mindannyiunk, köztük Little G Weevil, vagyis Szűcs Gábor számára is egy új kezdetet jelent.

Dudich Ákos–Oravecz Gergely: A Faith No More képes testamentuma

Bár időnként készülnek zenei témájú képregények is, de azért aránylag ritka – mifelénk mindenképpen –, hogy egy zenekar történetét így dolgozzák fel. Az viszont tényleg fehérholló-szerű ritkaságnak számít, amikor két magyar ember készít képregényt egy amerikai zenekar történetéről, ráadásul az érintettek áldásával. De itt éppen ez a helyzet. Az ötletgazda Dudich Ákos zenei újságíró, könyvkiadó és fordító volt, aki egyébként a rockzene kompromisszumoktól mentes rajongója és tisztelője. Az ő fejéből pattant ki az, hogy képregényben dolgozza fel egyik kedvenc zenekara történetét, és ehhez előbb rajzolót keresett (Oravecz Gergő), majd mecénást, sőt megnyerte magának – pontosabban ekkor már maguknak – a zenekar támogatását is a Faith No More basszusgitárosa, Billy Gould személyében, aki átnézte a már kész anyagot, például azért, hogy elmondja, mi is a valóság a városilegenda-szintű sztorik mögött. 

A Faith No More-képregény mögött ránézésre is óriási munka áll. Kockáról kockára kitalálni és megtervezni az egészet, majd megrajzolni és megírni – az első dolog, ami az ember eszébe jut: le a kalappal az alkotók előtt. Nyilván kell hozzá a téma mély szeretete, na és alapos ismerete is, mert ezek nélkül nem lenne meg a nyomdába, majd a boltokba került könyv hitelessége, érdekessége, izgalma és mélysége. Ráadásul még annak is valódi élvezetet nyújthat a „képes testamentum”, aki nem vagy csak felületesen ismeri a zenekart – mint ahogy a rajzoló, Oravecz Gergő is, aki menet közben szeretett bele a Faith No More-ba. Vagyis megijedni, a könyvet félrelökni nem kell akkor sem, ha a témában járatlan az ember, mert olvasás közben úgyis rákeres az FNM lemezeire és számaira, és ha az utolsó oldalakra nem is válik belőle akkora szakértő, mint amekkora az író, Dudich Ákos, de az biztos, hogy a dolgot nem hagyja annyiban, és a képregény elolvasását követően majd maga folytatja tovább a felfedezést. Aki viszont rajongó, annak a képes testamentum minden egyes kockája és oldala maga lesz az ünnep. 

Flea: LSD gyerekeknek

Abban, hogy a Red Hot Chili Peppers basszusgitárosának életrajzi könyve provokatív címet kapott, nincs semmi különös. Az egy személyben zseniális zenész és fura kis manó basszer, akinek a haja hol sárga, hol rózsaszín, hol meg kék, úgy kezeli a hangszerét, mint más senki, így a játéka is maga a provokáció. Csodálkozunk, ha az élete és a róla szóló könyv címe is az?
 
Flea első ránézésre úgy fest, mint a kőkorszakból ide időutaztatott ősember, aki tökéletesen alkalmazkodott a modern kori feltételekhez, de úgy, hogy közben az alaptermészetéhez is hű maradt. Külsőre nyers, túlmozgásos, vad és őrült, közben pedig egy mélyen érző, őszinte és érzékeny ember, aki sosem beszél mellé, akkor sem, ha önmagáról kell kínos vagy olyan dolgot elárulni, amit más inkább magában tart. De Flea ezért Flea, emiatt a keresetlen őszinteség miatt, ami az LSD gyerekeknek című könyvet is jellemzi az első betűtől egészen az utolsó írásjelig.

Flea élete tele volt – meg most is tele van – magaslati pontokkal és mélybe zuhanásokkal, soha el nem múló fájdalmakkal és veszteségekkel, határtalan örömökkel és drogmámorral, építkezéssel és (ön)pusztítással. Mert a rock & roll kötelez, a sex & drugs & rock and roll szentháromsága meg még inkább. De egy zenészre nagyon jellemző az, hogy helyettünk, rajongók helyett is él és megél – a zenéjükön túl ezért is szeretjük, utáljuk és rajongjuk őket nagyon. Flea ráadásul az egyik legkülönlegesebb színfolt mind közül. Olyan, akiből csak néha-néha születik egy.
 
A könyvet külön kiemeli a hasonló rockkönyvek közül az, hogy a fordítást „Charles Bukowski magyar hangja”, Pritz Péter követte el, aki civilben a Red Hot Chili Peppers egyik legnagyobb hazai rajongója, a zenekar történetének, sőt egész létének egyik legautentikusabb ismerője és értője, ami még pontosabbá teszi az angol eredetiről magyarra lefordított szavakat. 

Járó György: Színpadon a Korai Öröm – A zenekar első harminc éve

Három dolgot azonnal leszögezhetünk az idén 30 éves és ez idő alatt 10 nagylemezt kiadó, jelenleg 12 főt számláló zenekarról. Az első az, hogy a zenéjük ezer másik zene között is azonnal felismerhető, eredeti hangzásvilágú, ráadásul az évtizedek során az erejéből semmit nem veszített. A második, hogy demokratikus alapon működő zenekarról van szó: sosem volt menedzserük, és nincs főnök sem, a Korai Örömben ugyanis mindenki ugyanolyan súlyú és egyenlő, legyen szó a frontvonalban mozgó Vécsi Tibiről, olyan alaptagokról, mint Kilián Zoltán basszusgitáros, Csányi Viktor dobos és Jócsik János ütőhangszeres vagy akár a hangmérnökről, netán a vizuális brigád egyik tagjáról. Aki a család részévé válik, akármikor is, azt onnantól ugyanazok a jogok és kötelezettségek illetik meg, mint az alapító tagokat. Náluk nincs első az egyenlők között, mert csak utóbbiak vannak. A harmadik dolog pedig az a következetesség, amivel a Korai Öröm immár 30 éve működik, és ami miatt ők az egyetlen olyan hazai zenekar, akikről valóban hitelesen és bátran kijelenthető: ők az igazi underground.

A Korai Öröm – bár teljesen normális mindaz, amit csinálnak – nem úgy működik, mint általában a zenekarok, emiatt kalandjaik, kalandjaik fordulatai, drámáik, komédiáik és tragédiáik, fentjeik és lentjeik is egészen mások, mint másoknak. Idealista neohippik ők mindannyian, akik minden egyes nappal azt bizonyítják: lehet másképpen is, mint ahogy az meg van írva. Történetük kapcsán feltárul például a 90-es évek színes és mindennél változatosabb zenei világa, az első acid partyk, az FMK, a Tilos az Á, a Tilos-bulik (a cirkuszi sátor!), a régi Olof Palme Ház, az Almássy és a PECSA meg Frankhegy és Törökbálint is. Többek között. A Korai Öröm keresztül-kasul bejárta Európát, a Szigeten meg Ozorán volt nagyszínpados zenekar, és olyan különleges helyszíneken is fellépett, mint a Fővárosi Nagycirkusz, a Rudas fürdő vagy a Katona József Színház. Újabb 30 év reményében forgassuk az első harminc évükről szóló könyvet.