kultúra

szerkesztés

„El kell kezdenem felépíteni az új viszonyokat a fájdalom nélkül” – interjú Fekete Ádámmal

Szerzők

  • Jász Annamária

2020. 11. 06. 15:14

Fekete Ádám dramaturg-rendezőt széles körben a mozgáskorlátozott „bűnözőkről” szóló, Tiszta szívvel című filmben ismerték meg, pedig színházi munkáinak se szeri, se száma. Nemrég mutatták be a Trafóban Haloktatás, márványprotézissel című, személyes darabját, amelyben saját mozgássérültségével kapcsolatos tapasztalatait dolgozza fel. Ádámmal a Kisüzemben találkoztunk, a lakásától pár percre, a törzshelyén; a pultos kérdés nélkül szállítja a kávét és a szörpöt, továbbra is szívószállal, de erre már nem mindig van szükség, mert az Ádám által „remegésnek” hívott idegrendszeri problémában változások álltak be az elmúlt fél évben. Új darabja mellett az életét megváltoztató februári műtétről, traumafeldolgozásról, dühkezelésről, a művészet terápiás hatásairól is beszélgettünk.

We Love Budapest: Elmeséled az első, a TÁP Színházhoz kötődő élményedet, ami meghatározta, hogy színházi pályára mész?

Fekete Ádám:
A TÁP Színház nagyon nyitott színházi közösség, színészek és civilek, mindenféle sérüléssel élők, különböző nációk működnek benne. Rajtuk keresztül kerültem be a színházi világba, velük meg tudtam élni, hogy a mozgássérültségem egy nagyon erős színpadi energia, és a teatralitás világában – ami tele van kitett helyzetekkel –  igenis hasznosítható. A Minden Rossz Varieté előadásán ültünk (az előadásban direkt rossz műsorszámokat hoznak létre  a színpadon – a szerk.), amikor a Vajdai Vili megkérdezte a közönségtől, hogy akar-e valaki égni. Ismeretlenként feltettem a kezemet, és felmentem a színpadra. Megállt a levegő. Egy mozgássérült, nehezen beszélő embert szabad égni látni? Mennyire van vajon tudatában annak, amit csinál, és annak, amit ez a „csinálás” jelent? A dolog működött, és ez az élmény meghatározta a színházi működésemet. A bizonytalanság, a szégyennel való munka nélkülözhetetlen eleme az előadó-művészetnek. Hiszek abban, hogy az ember színpadon megélt kiszolgáltatottságát és az azzal való foglalkozást meghálálja a közönség, és sokkal érdekesebb tud lenni, mint mikor valaki biztonságba helyezi magát, előre megírt szövegeket mond el előre rögzített tempóban és modorban. Sokat köszönhetek a TÁP Színháznak. Egyébként Till Attila is a TÁP Színházon keresztül talált meg a Tiszta szívvel egyik szerepére.

WLB: A Haloktatás, márványprotézissel című darabodban az SZFE frissen végzett fizikai színház koreográfus-rendező osztályát rendezed, ez a vizsgaelőadásuk. Szándékosan esett a választás a mozgásszínházra?

F.Á.:
A legtöbb előadásom lassú, valamilyen szinten a monotóniával, mozdulatlansággal foglalkozik. Azt gondoltam, jó feszültség lehet, hogy ezekkel az akrobatikus készségű, testtudatos emberekkel pont nem a gyorsaság, a tánc felé gondoljuk tovább a mozgásban rejlő lehetőségeket, hanem inkább a fizikai redukcióval foglalkozunk. Korábban rendeztem a ZsótérBörcsök-osztálynak egy vizsgát, ami nagyon felszabadító volt, valahogy bátrabb az ember ilyenkor, iskolai környezetben, inkább az alkotótársaknak akarsz megfelelni, adni valamit – akartam még egy ilyen élményt, ezért is kerestem meg Horváth Csaba osztályfőnököt. Ő csak annyit kért, hogy saját történet legyen. Az elején inkább csak egy hátsó gondolat volt, hogy az én mozgással kapcsolatos rehabilitációmat dolgozzuk fel.

Fotó: Csudai Sándor - We Love Budapest

WLB: Hogyhogy most jött el az ideje, hogy ennyire személyes előadást csinálj? Hiszen régóta dolgozol színházi szakemberként, biztos volt már alkalom erre.

F.Á.:
A Csoportkép oroszlán nélkül és A Jeditanács összeül is személyes volt a maga módján. Februárban volt egy csípőműtétem, ami sok mindent megváltoztatott az életemben. Fájdalomban éltem 10 évig, a születési oxigénhiányos állapotomon felül csípődiszpláziám volt, amit nem lehetett megműteni, legalábbis sokáig ezt mondták. Azt gondoltam, majd a műtét utáni állapotról szól a darab, de miután mégis megműtöttek, kiderült, hogy inkább az érdekel, mi volt előtte. Előtte is fizikai rehabilitációban vettem részt, csak sokkal kilátástalanabb volt a helyzet. Valójában a műtét volt a megoldás, ennek hiányában minden sziszifuszi volt. Ezzel a sziszifuszisággal akartam elszámolni, most, hogy rálátok és kint vagyok belőle.

WLB: Mennyire konkrét eseményeket dolgoz fel a darab, és mennyire támaszkodik érzésekre, fikcióra?

F.Á.:
A kiinduló helyzet az, hogy egy író srác bekerül egy fizikai rehabilitációs klinikára egy olyan állapotban, ami nem annyira fejleszthető. Sok minden nem úgy történt a valóságban, mint ahogy a darabban, de a szereplők közötti dinamika az én személyes látásmódomat tükrözi: egészségügyi hierarchiáról, hatalommal járó felelősségről, bénultságról és lustaságról. Az alakok fiktívek, de van kiinduló alapjuk, sok minden keveredik bennük. A főorvos-gyógytornász-beteg dinamika például nagyon hasonlíthat egy családi dinamikához.

Fotó: Csudai Sándor - We Love Budapest

WLB: A hatalmaskodó főorvos karaktere nem ritka jelenség az egészségügyben...

F.Á.:
Ő is egy őrlődő, hatalmi pozíciójából, hiúságából kitörni képtelen, tulajdonképpen szenvedő figura. Van bennem egy ítélet, de egy erős szándék is, hogy együtt érezzek vele, anélkül, hogy felmenteném. Ahogy próbálom a politikusokat is megérteni, miért mondanak olyan dolgokat, amikről ők is tudják, hogy kártékony, alávaló vagy csak nettó hülyeség. Azok a közösségi dinamikák és az ezekben kulcsszerepet játszó jellemhibák érdekelnek, amik miatt egy helyben járunk, és amik miatt  nem tudunk jók lenni, nem tudunk jót cselekedni, annak ellenére, hogy a szándék megvan bennünk. A darab legdrámaibb karaktere az orvos, nagyon erős belső harc folyik benne. Nem biztos, hogy minden vezetőben ekkora belső harc folyik, néha próbálom azt hinni, hogy igen. Újra és újra megkérdezem magamtól: miért csinálják? Nem lehet olyan egyszerű, mint amilyennek látszik! Miközben: de, lehet. És ez csak még jobban megbonyolítja a helyzetet.

WLB: Mit lehet kezdeni a dühvel egy ilyen helyzetben?

F.Á.:
Munkál bennem düh, az utóbbi tíz évben is ott volt, és most is ott van. Düh az igazságtalanság miatt: mert az ember nem érdemel fájdalmat. Tíz év, az sok idő. Persze az, hogy meg lehetett műteni, annak az is az eredménye, hogy közben fejlődött a mozgásom, lazult az izomzatom. De annak is, hogy megkérdeztem egy másik orvost, majd egy harmadikat is, aki végül azt mondta, hogy érdemes a műtéti rizikót vállalni, mert mégiscsak a fiatalkoromat pergetem fájdalomban. Kellett hozzá egy nagy adag bevállalósság, harci szellem az orvos részéről: 28 éves embereknek nem szoktak csípőprotézist beültetni, pláne nem olyanoknak, akiknek idegrendszeri problémájuk is van pluszban, és nem lehet tudni, hogyan reagál a szervezetük. A műtét sikerült. Pszichésen is most kerültem oda, hogy ezt a nagy ugrást meglépjük, de mégis van egy olyan élményem, hogy át lettem verve. Hogy a húszas éveimnek nem így kellett volna telniük, abban a hitben, hogy fájdalommal, fájdalomcsillapítókkal fogok élni, és hogy ez már soha nem változik. Egyfajta sorsképet is kialakítottam ehhez. Az ember keresi az igazságát a dolgoknak, miért kell átmennie rajtuk, mi a dolga velük. Aztán ha kiderül, hogy ez az egész nem volt szükségszerű, akkor nehéz visszamenni és újraértelmezni a múltat. Sok minden másképp alakult volna, ha fizikai szinten nincs ez a folyamatos alulmaradottság-élmény bennem.

Fotó: Csudai Sándor - We Love Budapest

WLB: Mit csináltál volna másképp, és mi az, amit most már megtehetsz, amit korábban nem?

F.Á.:
Nem konkrét tettekről van szó, hanem talán az önbizalomról, ami most magától értetődőbben jön. Ha valakinek fájdalmai vannak, az meghatározza, hogy hogyan kapcsolódik másokhoz, mit oszt meg, miket vállal el. Olyat is gondol, hogy neki azért rossz, mert ő rossz, vagy megérdemli azt a terhet, amit az élet rámér, még ha tudja is, hogy erről senki nem tehet, hiszen ez csontozati dolog. Most már kezd eltűnni ez a gondolat. Könnyebb, hogy egy fájdalom nem emlékezteti az embert arra, hogy milyen. A rosszkedvből is sokkal könnyebben kijövök. Az utóbbi 10 évben sok mindentől visszatartott, miközben alapvetően élettel teli voltam, de volt egy pluszsúly rajtam. A kézügyességem is fejlődik annak köszönhetően, hogy sokkal stabilabb vagyok a műtét óta. Meg tudom például fogni ezt a poharat! Minél inkább meg akarod csinálni, annál nehezebben megy, az én kézremegésem ilyen. Az idegrendszeri tényező mellett nagy részben a szociális félelem irányítja, ezzel dolgozom most. Az utóbbi fél évben nagy fejlődésen megyek keresztül, és sokkal nagyobb a kiugrás, mint az elmúlt 10 évben.

WLB: A művészet is terápia, önkifejezéssel fel lehet dolgozni traumákat. A vizsgaelőadással sikerült, megkönnyebbültél?

F.Á.:
A pszichológusommal sokat beszélgettünk erről. Eleinte attól féltem, mi lesz, ha nem sikerül az előadás, később attól is, hogy mi lesz, ha sikerülni fog. Eltűnik az addig kialakított rutin, amit egy trauma ismétlése nyújt, ami legyen bármilyen rossz, mégis kötődik hozzá valami otthonosság. Az idegrendszer is megzavarodik, amikor hirtelen nincs fájdalom, nincs végtaghosszkülönbség. Annyira megszokja az ember a saját kompenzációival való együttélést, hogy hirtelen üresnek, hibásnak tűnik a mozgás. Az előadás feldolgozása volt a műtét előtti időknek, becsatornázása a dühnek. Azt érzem, kimondtam, kiadtam  és ezzel magamban is tudatosítottam pár dolgot. És most? Sok próbafolyamat után van ez, de most hatványozottan érzem. El kell kezdenem felépíteni az új viszonyokat a fájdalom nevű szereplő nélkül. Keresem a következő lépést. Egyszerre felszabadító és ijesztő. Azt gondolja az ember, hogy valami nagyon nagy amplitúdójú élménynek kéne jönni, de a változás apró szinteken történik. Elfogadtam valamit, de attól még nem változik meg csettintésre az életem.

Fotó: Csudai Sándor - We Love Budapest

WLB: Rossz élethelyzetek, veszteségek esetén szokás pufogtatni, hogy utólag mindennek meglesz majd az értelme, az ember csak tanul, erősödik. Te tudsz így gondolkodni a saját helyzetedről?

F.Á.:
Valahol hiszek abban, hogy mindennek van értelme, csak nem biztos, hogy az, amit leszűrünk belőle. Engem megerősített a mozgássérültségem, formálta a jellememet, de nem pusztán a fizikai akadályok, hanem a szociális része is. Azt éreztem mindig, más vagyok, és nagyobb erőbedobást kell fektetnem abba, hogy egy közösségbe beilleszkedjek, és ez sikerült is. Ennek a pluszmunkának megvan a pozitívuma. De nem is feltétlenül pozitív-negatív skálán kell ezt megítélni. Ettől lettem olyan, amilyen vagyok, és annak a milyenségnek is megvan a pozitív és a negatív oldala. Például nagyon tapintatos vagyok másokkal, de közben a tapintat miatt egy csomó mindent nem mondok ki, amit ki kéne. Sok mindent tanultam a fájdalommal való együttélésről, és ha valaki rosszul van, de nem mondja, arról a sérülékenységről, hiúsági borzalomról sok mindent tudok. Az, hogy ennek a csomagnak a bonyolultságáról tapasztalatot szereztem, azt próbálom beforgatni olyasmibe, ami jó. De hogy minek mi az értelme... A dolgok értelmét is mi rakjuk, kovácsoljuk össze magunknak, mert már nem bírjuk a bizonytalanságot. Vagy valamikor évekkel később kerül a helyére, amikor már nincs mit csinálni vele. Ez, hogy 17 éves koromig „mezei” mozgássérültként éltem, 17-től 29 éves koromig fájdalomban élő mozgássérültként, 29 éves koromtól pedig ezzel a tapasztalattal, de a fájdalom nélkül élek tovább, ez egy fordulatos történet, amiből összerakok valamit magamnak magamról meg a világról, rosszról, jóról, ismétlődésről és kiszámíthatatlanságról. Azért fontos a gondolatot magunkévá tenni, hogy nincs mindennek értelme, hogy tudjunk haragudni a dolgokra.

WLB: Pedig a megbocsátás, az elfogadás és az elengedés elég népszerű szólam...

F.Á.:
Nagy problémákat tud okozni, ha az ember nem tudja a dühét kifejezni, és azt mondja, hogy az élet ezt dobta, ezt el kell fogadni. Nem feltétlenül kell elfogadni. Majd kiderül, mi lesz. Most, hogy engedem magam haragudni, sokkal jobban meg is tudom érteni, hogy mi történt velem az elmúlt 10 évben. Nyugodtan tartsunk bizonyos dolgokat értelmetlennek vagy inkább tanulság nélkülinek egy adott ponton, és haragudjunk, amiért hülyeségekkel húzzák az időnket. Ez fontos mozzanat, így el lehet határolódni. Ha elnyomod, akkor bekebelez, a sajátoddá válik, és magadra fogsz haragudni.

Fotó: Csudai Sándor - We Love Budapest

WLB: Bár lennének jó technikák a harag kifejezésére, nem csak az őrjöngés és az agresszió.

F.Á.:
Azt veszem észre, hogy a humornak sokszor a düh az alapja. Mindenféle parodizálás, szerepjáték abból a dühből jön, hogy nem biztos, hogy úgy van az a dolog, ahogy a többség gondolja. A humor egyfajta lepellerántás: úgy is lehet, de nem csak úgy. Sok jelenség éppen azokon a határterületeken van, amiket forgatni kell, hogy teljes igazságot kapjon az ember. A humor erre nagyon jó módszer. 

WLB: A YouTube-csatornádnak, a Tajgetosz Show-nak a címe is ideillik, és az ironikus, vicces videóid mögött is érzek egy komolyabb mondanivalót, edukációs célt. Ott van például az „akadályosításról” szóló rész, ami arról szól, hogyan nehezítsük meg az épek számára a közlekedést.

F.Á.:
Ezek a célok tudatosak, a csatorna ötletgazdáival, Végh Zsolttal és Egger Gézával közösen dolgozunk rajtuk. Erre használjuk a humort, és szerintem ez egy jó útja annak, hogy társadalmi jelenségeket azokat megillető kritikával illessünk. A néző meglát valamit, de nem érzi letámadva, hibáztatva magát – attól még, hogy kritikát fogalmazunk meg, nem kell komoly hangot megütni, nem kell disszertációkat írni. Könnyedén is rá lehet világítani dolgokra. Csomószor az ellenkező hangvétel miatt ragadnak be ügyek.

Fotó: Csudai Sándor - We Love Budapest

WLB: Mit üzennél a budapesti közterek tervezőinek, a városfejlesztőknek?

F.Á.:
Sokkal több lépcsőt szeretnék mindenhová kérni, még több kiszögellést, küszöböt, padkát, kátyút és sokkal több csúszós felületet (nevet).  Egyáltalán nem gondolják át, kell-e valójában szinteket létrehozni. Teljesen felesleges szintkülönbségekkel van tele az egész ország. A legtöbb lépcső egyfokos. Hova vezet egy fok?...

WLB: Mi zavar jobban: ha a mozgássérültséged miatt óvatosan bánnak veled, vagy a tapintatlanok?

F.Á.:
Minden megoldás zavar (nevet). Ha tapintatlanok, ha óvatosak. Mert néha az óvatosság is egyfajta tapintatlanság, a dolgok fel nem mérése: nem mérik fel, a másiknak mire van szüksége. Van, aki jobban felméri, valaki kevésbé. De ebből nincs baj, senkire nem haragszom meg. Van, hogy a másik a saját félelmét vetíti rám, az ő szégyenérzetéről szól. Ezt mindannyian csináljuk egymással. Szóval bármi felidegesít, de próbálom informálni az embereket, hogy ne taszigáljanak, mert nem tudok megállni, vagy hogy meg tudom enni a levesemet egyedül. Honnan tudnák, mire van szükségem? Látnak valamit, ami nekik tök idegen. A kommunikáció nagyon fontos, de nem könnyű, mert csomó szégyenérzet bele tud keveredni mindkét oldalról.

Fotó: Csudai Sándor - We Love Budapest

WLB: Tudod már, mivel töltöd be a most támadt űrt, amit korábban említettél? Elnézve a korábbi munkáidat a Bábszínháztól kezdve a FAQ Társulaton át kőszínházi munkákig, úgy tűnik, hogy amúgy rengeteget dolgozol.

F.Á.:
Az egyetemi éveim vége felé nagyon sok színházban nagyon sok irányt megjártam, ilyen szempontból épp most higgadok le, próbálom magam kevésbé szétszedni és a szerelemprojektekkel foglalkozni. Óraadó vagyok a Színműn, sokat írok, sok olyan, láthatatlan munkát végzek napról napra, aminek egyszer egy kötet, egy könyv lesz talán a terméke. Néha azt gondolom, hogy filmmel, filmrendezéssel kéne foglalkoznom, ami bonyolultabb dolog a pénz miatt, a színháznál nagyobb apparátust igényel. Főleg verseket írok, de a regényírás is érdekel. Egyre nagyobb ívű dolgokkal szeretnék foglalkozni: ebben biztos benne van, hogy lassan a harmincas éveimbe lépek, ahogy az a magabiztosság is, ami február óta erőteljesebben jelen van az életemben.

Fotó: Csudai Sándor - We Love Budapest

Hasonló tartalmak

Admin mode