Világirodalmi alapmű, generációk óta gimnazisták ezrei küzdik át magukat az időmértékesen hullámzó sorok és furcsa kalandok tömkelegén, miközben a „kötelezők nyűge” mellett elsikkad a történetben rejlő megannyi ma is izgalmas részlet. Székely Kriszta rendezésében színpadra állított Odüsszeia-történet eposzt már csak nyomokban tartalmaz, Závada Péter szövegmixével és a Nagy Ervin – mint a „sokat tűrt” hős – körül hullámzó nőkkel új megvilágításba kerülnek az évtizedes kalandok, meg a kérdés is, vajon miért nem bírt hazajutni oly sokáig Odüsszeusz? Cinkosan összekacsint az istennő, a feleség, a nimfa és a varázslónő – megnéztük az Ithakát a Katonában.

A bejárat előtt kisebb-nagyobb iskolás csoportok vegyülnek az átlagos színházi közönségbe, innen is lehet tudni, hogy ma este valamelyik „kötelezőt” játsszák. Ókor és mitológia rajongóként nekem ugyan csupa kedves emlékem van az Odüsszeiáról is, de érthető, ha valaki tiszta szívből utálja az istenek, félistenek, héroszok, nimfák és mindenféle egyéb lények szövevényes családi és szerelmi ügyeit, a követhetetlen utalásokkal és bosszúszomjjal, ráadásul mindezt kitekert nyelvezettel időmértékesen megírva, több száz oldalon keresztül. Ezért is voltam nagyon kíváncsi, mit tud a Katona Ithakája, milyen új megközelítéssel állították színpadra a művet, úgy, hogy csak alapul veszik a homéroszi eposzt.

Amint Pallasz Athéné egy duplaszaltóval a színpadra pördül, és egy mitológiai gyorstalpalóval feleleveníti a görög istenek és hősök igencsak szövevényes szerelmi viszonyait, el is indul a sodró, műfajok között ugráló színdarab, ami hol inkább revübetét, TED-előadás, teátrális önfényező életvezetési tanácsadás, vicceskedő stand up, operaária és lírai monológ irányába mozdul el, miközben a nézőteret és a színpadot beborító, kéken csillogó fóliafüggöny úgy hullámzik körülöttünk, mint az Odüsszeuszt tíz évig körülvevő Égei-tenger.

Az eredeti szöveget Závada Péter dolgozta át, a színpadi verzió dramaturgja Szabó-Székely Ármin volt – egy nagyon érdekes elegyet alkottak meg, helyenként megtartva a pattogó hexametereket és homéroszi állandó jelzőket, de a „féfriúrólszóljnékemmúzsa” mellett jól elfér a kérők pupákoknak nevezése is, Kirké telepatikus picsázása, a nyelvi kétértelműség és politikai inkorrektség határát súroló kiszólások is.

A atlétatrikóra néhol női power suit-ot kanyarító Pallasz Athéné (Mészáros Blanka) narrátorként vezeti végig Odüsszeuszt – és minket is – az ismerős kalandokon, Nagy Ervin hőse azonban már szinte köszönő viszonyban sincs az antik félistennel és hérosszal. A póz ugyan megvan, de a leleményes jelző útközben valahol lekopott, a felfedező szellem és kalandvágy inkább csak a következő nőhöz hajtja, a hűséges Pénelopé (Jordán Adél) pedig nem spórol a cinizmussal, amikor férje két évtizedes távolléte szóbakerül.

A darab valójában egyetlen férfi és nyolc nő története, az őt hazafelé terelgető szabadszájú, és néha túlmozgásos istenlányka, Pallasz Athéné mellett felbukkan Kalüpszó (Fullajtár Andrea) aki a férfi minden kívánságát leső nimfaként hét évig naponta minden földi jót megadott Odüsszeusznak, a gourmet-vacsoráktól kezdve barlangja mély öléig, a görög hős mégis mint egy durcás kisgyerek panaszkodik lebiggyedő szájjal „Nem tetszik már a nimfa. Meguntam.” A gyönyörű Kirké (Ónodi Eszter) rendíthetetlenül sorolja a sertésből készült ételek receptjét, a fiatal Nauszikanaá (Rujder Vivien) pedig boldogan veti rá magát Odüsszeuszra, de még háziasszonynak se lenne jó, hisz ha nagyritkán mos is, a zsebkendőt bennfelejti a zsebben.

A Küklopsz (Kiss Eszter) történetnek végre a másik oldalát is megismerhetjük, a lenézett barbárok is szóhoz jutnak, ahogy az idős dada, Antikleia (Bodnár Erika) is, aki a fészekből kirepülő, aranyos kisfiúkból marcona férfivá lett dajkáltjait siratja. Az ókori történetnek nem ez az első női szempontú feldolgozása, elég csak a nagy sikerrel futó A szolgálólány meséjét is író Margaret Atwood Penelopiad-ok kötetére gondolnunk, ahol amúgy hasonlóan a Katona darabjához, a cselekménybe be van ágyazva a mitológiai réteg alatt megbúvó történelmi változásokról szóló tanulmány. Atwoodnál a matriarchátus leáldozásáról, míg Székely Kriszta darabjában az eleuszi misztériumokról, valamint a női szerepekről és egyenlőtlenségekről esik szó.

A végig sodró lendületű darab mindenképpen érdekes felvetéseket és megközelítést tartalmaz, de az eredeti (már ha van ilyen, talán inkább kanonizált) Odüsszeiához a szereplők neveit és a történetszálakat kivéve nem sok köze van. Ami persze nem gond, mert nem is azt ígérte, hogy megnézésével megpórolhatjuk az eposz elolvasását, vagy megértjük az antikvitás gondolkodásmódját. Az előadás nemegyszer viccet csinál a ma már részletes háttértudás nélkül értelmezhetetlen, a kontextusa nélkül érthetetlen ókori normarendszerből, a visszájára fordítva annak világképét, ami egyrészt persze szórakoztató, másrészt érzünk egy kis megbicsaklást is. Miközben arra alkalmas az előadás, hogy nagyon is aktuális problémákat vessen fel (a klasszikus női szerepekből és skatulyákból való kitörés, vagy a történelem, irodalom mindig is férfiak uralta terepén hol a nők helye), pont az a mondanivaló, amitől mégis örökérvényű a törénet – a világban otthontalan és bolyongó ember mítosza – elveszik.

A darab zárójelenete ettől függetlenül zseniális, a színpadról motyogva lekullogó Odüsszeusz egy félmondatába összesűrítve a kánoni olvasat és a darab nézőpontjának felcserélődése még egy utolsó fricskát ad.