Annyira megszoktuk, hogy Budapesten víz vesz minket körül, hogy szinte már észre sem vesszük a főváros kivételesen szerencsés adottságait. A Mai Manó Házban új szemszögből csodálkozhatunk rá a témára: a Budapest 1 napja című kiállítás a víz és a város kapcsolatát öleli fel a legjobb magyar fotósok tolmácsolásában. A novemberi szürkeségben üdítő feltöltődés a tárlat, a legszívesebben rögtön egy úszómedence vagy gyógyfürdő felé vettük volna az irányt.
A kiállított 46 képet 17 fotós készítette 24 óra leforgása alatt szeptember 29-én a főváros legkülönbözőbb pontjain. Hasonló módszer szerint készült az a 2003-as Budapest 1 napja fotósorozat, amely ugyanígy egy napot örökített meg, idősíkokra osztva a Havanna utcai lakóteleptől kezdve a Keleti pályaudvaron csókolózó páron át egy sztriptízpár pillanatképeiig.
Ezúttal pontosították a tematikát a november végi Budapest Water Summit profiljára szabva. A kiállítás a nemzetközi víztalálkozó hivatalos kísérőprogramja, és mivel a várost szokás a víz fővárosaként emlegetni, nem maradhattak ki a turisztikai életképek és a képeslapokról ismerős Budapest-momentumok sem. Igaz, szokatlan megközelítésben láthatjuk az ejtőző nyugdíjasokat, tétova víz alatti lábakat a Széchenyi fürdőben, a romantikus naplementéket és hajnalokat a rakpartokon vagy a Szabadság híd tövében várakozó horgászokat. Tőlük azt is meg lehetett tudni, hogy a Duna tisztább, és a hal is több benne, mint tíz éve.
Emblematikus budapesti helyszíneken vezetnek végig a fotósok kamerái, felbukkan az Állatkert, a Szabadság téri és Széll Kálmán tériszökőkút, a Római-part több vízi sportolója. Az alkotók között sok a szociálisan érzékeny fotóriporter, Stiller Ákos például a BKV-hajók utasait fotózta le.
A kiállítótér közepén találjuk Sopronyi Gyula installációját, ő egy olajjal feltöltött plexikockába helyezett egy döglött halat megörökítő diát, utalva a víz felhasználásának kevésbé pozitív módjaira, Kovalovszky Dániel összelapított PET-palackokat ábrázoló képei pedig egyaránt utalnak a Dunában talált szemétre és a víz ásványvízként való hasznosítására is.
A kiállítás leginkább olyan, mint egy nagy lélegzetvétel, vagy inkább egy erőteljesen nosztalgikus utazás a nyárba, hiszen mindenki ismeri az érzést, milyen a Duna-parton izzadni a kánikulában, pár lépésre a víztől, amiben tilos a fürdés. Ilyenkor legszívesebben arcon spriccelnénk magunkat egy szódásszifonnal, ahogy azt a Molnár Éva Ágnes sorozatán szereplő lány is teszi a budapesti hidak előterében.
A tárlat szervezői eleresztették a fantáziájukat, ember és víz interakciója kapcsán sok távoli asszociációnak is teret engedtek, látunk elhagyatott tűzcsapot, úszódresszes gyerekportrékat és tikkadt virágoskertet öntözés közben. Szombat Éva stílusára azonnal ráismertünk, Trópusi vihar című képén egy fürdőkádban gumipálmafával pancsikoló pucér fenék látható nem mindennapi enteriőrben.
Fekete András kurátor szerint a témákat előre megadták a fotósoknak, és szerettek volna bejutni szennyvíztisztítóba és gyárépületekbe is, hogy a víz ipari felhasználását megörökítsék, de erre nem kaptak engedélyt. Kimaradt a hajléktalanok fürdőzése is, aznap ugyanis pont nem érkezett senki a Gellért-fürdőből kiömlő, mosakodásra használt csatornánál. A kiállított képek korántsem fedik le az egész projektet, ami ugyanis nem fért ki a Mai Manó Ház falaira, egy 104 darabos slideshow formájában tekinthető meg a tárlaton.
