Minket, a fővárostól távol felnőtteket kis túlzással kultúrsokként értek a felköltözést követő első hónapok. Nem arról van szó, hogy szédültünk a mozgólépcsőn, vagy a hűsítő nyári zápor után szokatlannak hatott a fű helyett az aszfalt illata. Jóval nehezebben alkalmazkodtunk a tömegközlekedésben tapasztalt zsúfoltsághoz, a stresszesebb, indulatosabb emberekhez, hogy bizonyos termékek, szolgáltatások árai közti különbségekről ne is beszéljünk. Úgy 10 éve, az okostelefonok térnyerése előtt nem csupán a turistákra volt jellemző, hogy egyik kezükben a térképet forgatják, a másikkal a fejüket vakarják, mert eltévedtek. Akkoriban a vidékről felkerült, friss budapesti lakcímkártyás ugyanúgy térképpel kolbászolt az utcákon, mint a várost felfedezni kívánó külföldi.
Legtöbben bérlőtárssal kezdtek, mert muszáj volt megosztani a költségeket: négyzetrácsos füzetbe vezették a napi pénzexportot, hogy hol faraghatóak a kiadások. Visszaszámoltak a hétvégéig, amikor végre haza lehetett utazni és az otthoni nyugalomban feltöltődni a következő heti száguldásra. Sokan eleinte kisebbségiérzéssel is küszködtek, ami javarészt az új munkahelyen volt érezhető, ugyanis abszolúte más a "pesti emberek" hozzáállása: valahogy sokkal magabiztosabbnak, önbizalommal telibbek tűntek (persze ez nem általánosítás, hanem gyakori benyomás).
Napjainkra rengeteget változott a város és egyes szokások átalakultak. Térképek helyett telefonos alkalmazások segítenek a tájékozódásban, a közösségi oldalak pedig - ha másban nem is - a kapcsolattartásban mindenképp hasznosak. Legalábbis annak, akinek van internet a mobilján. Egy borsodi kisvárosból szeptemberben Budapestre költözött grafikusnak, Kristófnak például még nincs, ezért eltévedés esetén rá van szorulva embertársai segítségére. Néha potyára.
"Nemrég eltévedtem, de hiába szólítottam le három járókelőt, különféle kifogásokkal mindhárman elhajtottak. Persze akad ellenpélda: egyszer egy kedves néni annyira segítőkész volt, hogy tovább is utazott velem néhány megállót és megmutatta, pontosan hol szálljak le. Az első hetekben nehezen idomultam a tömegközlekedéshez. A Deák Ferenc térnél, ahol a többi metróvonalra lehet átszállni, többször megkavarodtam. Néhány hete a Hűvösvölgy környékére szerettem volna eljutni, de bonyolultnak és komplikáltnak tűnt, mert villamossal és két busszal is utaznom kellett."
Kristóf nincs egyedül ezzel a problémával. A tavaly november óta a XIX.
kerületben lakó és egy XX.-ban működő általános iskolában tanító Mónikának is bajos volt átszoknia a szabolcsi nagyfaluról a fővárosra. "Sokszor tapasztalom, hogy lökdösnek a buszon. Hiába szólok, hogy elnézést kérek, leszállnék, rám se hederítenek és nem állnak odébb. Azért általában segítőkészek az emberek, ha eltévedek és kérdezősködök. Mikor állásinterjúra jöttem, egy benézett buszra szállás miatt sikerült majdnem elkésnem. Jó ideje zötykölődtünk már, majd megkérdeztem a sofőrt, hogy mikor jön végre a Baross utca, mire közölte, hogy az nem fog, mert az ellenkező irányban van... Hasonlóan vicces történet, amikor egy-egy szót szabolcsi tájszólással ejtettem, a diákjaim szóltak rám nevetve, hogy tanárnő, ezt nem is így kell mondani!"
A tömeg- és az autós közlekedés egyébként visszatérő rémálom a főváros-szüzeknél. "Nem szeretem a tömeget. Kezdetben valósággal sokkolt az embermennyiség. Előfordult, hogy ha tele volt a villamos, inkább leszálltam és sétáltam pár megállót” – ezek a 19 éves egyetemista, Ádám szavai, akinek az 1000 fős zempléni falu csendje és kristálytiszta levegője után a budapesti zaj és szmog nem került be a kedvencei közé. Az átállással viszonylag könnyen boldogult, egyedül a tumultussal vívott nagyobb küzdelmet. Egy nógrádi kis faluból áttelepedett Gergő főleg a forgalomról van rossz véleménnyel: "A közlekedéshez volt a legnehezebb igazodni. Mindenki rohan, mindenki dudál, a parkolóhely-keresés kész katasztrófa, a biciklisek meg mintha úgy éreznék, rájuk nem vonatkozik a KRESZ. Sokszor látom, amikor átnézek a mellettem haladó kocsiba, hogy a sofőr a telefonját nyomogatja. Az autósok figyelmetlenek."
Ugyancsak kardinális kérdés az albérletkeresés, pláne a bérleti díjak – az Airbnb-szolgáltatás itthoni elterjedésével megmagyarázott – drasztikus növekedése óta. A fentebb megszólalók közül egyedül a tanárként dolgozó Gergőnek okozott súlyosabb problémát az albérlet-bumm, a többiek túlélték a robbanást. Kristóf a kezdeti kutatás után egy ismerőséhez költözött, Mónika a párja lakásába, Ádám pedig a családja tulajdonában lévő kecóba. Gergő a Soroksáriúton töltötte első három budapesti hónapját három cimborája társaságában, de privát szféra hiányában elhagyta a bulilakást és egy fővároshoz közeli falu lélekszámát növelte meg eggyel.
"Nem volt egyszerű ennyien együtt élni. A barátnőm érthető módon igényelte a kettesben létet, amit itt nem nagyon tudtam megadni neki, ezért nekiálltam keresgélni. Rettentő drága albérleteket találtam csak, de ami olcsóbb volt, az egyben nagyon messze is. A szerencsének köszönhetően végül egy ismerősön keresztül leltem rá egy kis faluban a kiadó lakásra, ami 16 kilométerre található a munkahelyemtől" – mondja Gergő, aki ennek ellenére sajnálja kiadni a pénzt az albérletre.
Ha már itt tartunk, mindannyian az árkülönbségben látják a legnagyobb eltérést. Ahogy Gergő fogalmazott, „kilépek az ajtón és már kétezer forinttal szegényebb vagyok”. Ez főként az éjszakába járásnál számottevő: "Amíg otthon elmentünk négyen biliárdozni és iszogatni, és egy körért 1000 forintot fizettem, addig a budapesti belvárosban borravalóval együtt két korsó sör nem jött ki ennyiből. Csak néztem.” Ádám pénztárcáját kevésbé viseli meg a bulizás, mivel nem nagyon jár ilyen helyekre, míg Mónika a szolgáltatások terén ráncolja a szemöldökét („Itt dupla annyiba kerül a fodrász, mint otthon”).
De hogy ne csak a negatívumokat emeljük ki, a pörgés és az irdatlan mennyiségű látnivaló hamar ideláncolja a vidéki embert. "Lehet, hogy klisésen hangzik, de a költözés után a bakancslistám élén szerepelt, hogy egy üveg borral kiülhessek a Duna-partra, amit az első adandó alkalommal meg is valósítottunk a lakótársammal. Havonta hazajárok, mert hiányoznak a szüleim és a kutyám, ám kis túlzással már azonnal jönnék is vissza, hiszen más lett az életvitelem. Budapesten sokkal inkább kiteljesedhetek” – a Fogasházat és a Szimpla kertet kedvelő Kristóf gondolatai megerősítik ezt. A belvárosból kevesebbet, Pesterzsébetből viszont annál többet látott Mónika a Citadelláért, a Budai Várért, és Kristófhoz hasonlóan a folyóparti sétákért van oda, Ádám az egyeteme környékét és a Margitszigetet szereti, a várakkal teli Nógrád-megyét maga mögött hagyó Gergőt azonban nem hozzák lázba az I. kerület várfalai, sokkal inkább a Deák Ferenc tér és a Nyulakszigete.
Aligha tartozik az emberiség misztikumai közé, hogy a Budapestre költözők jelentős része munkahely-váltás, illetve a jobb lehetőségek miatt szánja rá magát a nagy lépésre. Főszereplőink közül így volt ezzel Kristóf és lényegében Ádám is, amennyiben a tanulást annak vesszük. Gergőt és Mónikát ellenben a szerelem teleportálta a fővárosba. "Évek óta hezitáltam már, végül egy lány miatt döntöttem úgy, hogy meglépem. Folyamatos impulzusok érnek azóta, sok új dolgot kipróbáltam, ám mégsem hiányzik Budapest, amikor kéthavonta hazamegyek. Otthon a levegő is más, folyamatosan csak aludnék és ennék” – mondja az eredetileg Kuvaitba készült Gergő. Hasonló helyzetben volt a párját követő Mónika, őt viszont olyannyira beszippantotta a pezsgés, hogy…: "Kéthavonta utazom vissza, de azonnal érzem a város hiányát. Úgy vagyok vele, jöjjünk már haza. És ebben az esetben a haza Budapestet jelenti.”
