Három városi legenda Mindenszentekre

A Közvágóhíd Frankensteinje

A Közvágóhíd a legtöbb budapestinek ma már csak közlekedési csomópont, pedig egykor (az állatvédők és a vegánok ignorálják a következő jelzőt) impozáns és hatalmas vágóhíd üzemelt a szebb napokat látott területen. Az 1872. július 27-én, nagy csinnadrattával átadott mészárszék hatszáz marha befogadására volt alkalmas, de a szomszédos vásártéren akár több ezer állat is elfért. Bár első városi legendánk a Közvágóhídon végződik, a kezdetekért egészen Bécsig kell mennünk, ott született ugyanis 1842-ben Dr. Adalwulf Messer, becenevén a Közvágóhíd Frankensteinje. Messer értelmiségi családból származott, apja építész volt, anyja filozófus és a női egyenjogúság élharcosa. Messer zsenialitása hamar megmutatkozott, már kilencévesen a hegedű, a zongora és az orgona virtuózánakmondhattamagát, tizenkét éves korára öt nyelven beszélt, tizenhat évesen pedig summa cum laude doktorált a Bécsi Orvostudományi Egyetemen. Jóképű volt, a szeme megbabonázóan kék, a modora, akár a méz, a műveltsége pedig határtalan, így hamar a bécsi elit – különösképp a bárónők, grófnők, valamint az ő lányaik – és a Habsburgok kedvencévé vált. Orvosi pályája tűzijáték rakétaként ívelt fölfelé, azonban 1871-ben tűzijáték helyett bomba robbant Bécsben: kiderült, hogy Messernek viszonya van a császár feleségével, Sissivel, és már a szökést tervezgetik.Egyik besúgójának hála Messer még időben kereket oldott a városból, és vándorló kaméleonként járni kezdte Európát, minden országban más szerepet öltve magára. A rendelkezésre álló források sajnos hiányosak, az viszont majdnem biztos, hogy az 1870-es évek közepéig egy svéd halászhajó kapitánya volt, azután Róma következett, ahol asztalosnak állt, majd az évtized végén Londonban telepedett le, ahol elmerült az okkult tudományok és a kétes hírű szekták világában, valamint 1880 és 1882 között Hugh Phaseon néven politikai és filozófiai témájú cikkeketpublikált a The Daily Telegraph-ben.Állítólag Sissivel mindvégig tartották a kapcsolatot, de a levelezésnek nyoma veszett, így csak Messer naplója ad némi betekintést kettőjük tragikus, beteljesületlen szerelmébe. Messer nem tudta feldolgozni, hogy Sissi sosem lehetett az övé, és ahogy teltek az évek, egyre távolabb sodródott egykori önmagától, és egyre mélyebbre süllyedt a téboly óceánjában. Budapestre 1892-ben, félőrülten, meghízva, mellkasig érő szakállal érkezett. Sebészi képességeit kihasználvaböllérként szerzett munkát a Közvágóhídon, persze ez csupán álca volt, és az egyik félreeső épület alagsorában laboratóriumot rendezett be összelopkodott műszerekből, különféle vegyszerekből és okkult kegytárgyakból. Földalatti fészkében förtelmes hússzobrászkodásba kezdett: a Londonban elsajátított, istenkáromló módszerekkel fémcsontú, emberfejű, bikatestű és –szarvú, lábak helyett tíz pár emberi kézen dülöngélő gólemeket, és még ki tudja, miféle teremtményeket frankensteinkedett össze. Az emberi alapanyagért gyilkolt is, a rendőrségi feljegyzések szerint 1892-ben és 1893-ban összesen 134 budapestinek veszett nyoma a Közvágóhíd másfél kilométeres körzetében. Ahogy az lenni szokott, Messer vesztét is egy szerencsétlen véletlen okozta. A császári testőrség egyik visszavonult, Budapesten gyógyfürdőző tagja felismerte Messert a jobb mutatóujján lévő, félhold alakú sebről, és a Lánchíd pesti hídfőjénél szíven lőtte.Messer utolsó szava ugyanaz volt, ami az első gondolata minden egyes reggel: Sissi. A doktor naplója arra is fény derített, hogy mi készülődött a Közvágóhíd mélyén. Egy okkult szertartással ujiriket (polinéz hússzobrász-démonokat) akart emberhúson élő teremtményeibe költöztetni, hogy azok szárnyas oroszlánná formálják, és új alakjában lemészárolja a Habsburgokat. Amikor a rendőrök levágták a lakatot a labor nehéz fémajtajáról, és az nyikorogva, vészjóslóan lassan kinyílt, mögötte rémálmok helyett üresség fogadta az állig felfegyverzett osztagot, csak a levegőben terjengő formaldehid- és vérszag savanykás keveréke árult el valamit az előzményekről. Messert a győri Szúnyog-szigeten, egy jelöletlen sírban temették el. A sírt kiásó két rendőrt pár héttel később holtan találták: mellkasukon kézilabda méretű ikerlyukak tátongtak, minden csontjukat eltörték, arcukra valósággal ráfagyott a rettegés. Nagyjából fél évvel Messer temetése után egy halőr éppen rőzsét gyűjtött a szigeten az esti tábortűzhöz, amikor egy tőle húsz-harminc méterre púposodó földrakásra lett figyelmes. Közelebb ment, és a földrakás mögött egy kihantol sír tárult fel, a sír mélyéről pedig egy felfeszített fedelű fakoporsó baljós csendje bámult vissza rá. A Habsburgok családi összejöveteleken a mai napig suttogva, a kíváncsi gyerekfülektől távol mesélnek egymásnak furcsa rémálmokról, amelyekben egy szárnyas oroszlán üldözi őket, és közben Sissiről hadovál öt nyelven. Ugyanezt az oroszlánt szerencsésebb Habsburgok a kertben szokták látni telihold idején, a kevésbé mázlistáknál bútort borogat, a fürdőszobatükörben acsarog, vagy húgypocsolyákat hagy a méregdrága szőnyegeken. Ami a Közvágóhíd elátkozott alagsorát illeti, kóbor lelkektől terhes éjjeleken fémes karistolás és oroszlánhörgésbe vegyülő sikolyok szaggatják szét a csendet. Amióta egy portásnak és egy vízveszetékszerelőnek nyoma veszett, minden épeszű halandó nagy ívben elkerüli Messer egykori laboratóriumát.

Dimenziókapu az alagútban

A Bajza utcát a Bulcsú utcával összekötő alagút napszaktól függetlenül baljós benyomást kelt, így gond nélkül el tudjuk képzelni, hogy kezdő vámpírok és a Nyugati pályaudvar sínlidércei olyan lelkesedéssel járnak ide a napi kalóriaadagért, akár az óbudaiak a Flórián téri lángososhoz. Második, 2012. december 21-én, 20:10-kor kezdődő történetünkben azonban egyetlen mitikus lény sem terrorizálja az olvasók nyugalmát, és vérből is csupán néhány csepp csurran – egy tűszúrás nyomán. Főszereplőnket Kornai Dávidnak hívják. Dávid 2012. december 21-én, 20:10-kor az alagút Bajza utcához közelebbi felénél üldögél, és miközben a Nyugatinál lévő McDonald’s vécéjéből szerzett vízben felhígított heroint a fecskendőbe szippantja, egy régi versét dúdolja.20:11-kor Dávid agyát elönti a monokróm mámor, 20:12-kor azonban váratlan dolog történik, és Dávid nem is tudja eldönteni, hogy az anyag ilyen jó, vagy végre haldoklik. Az alagút fala Dáviddal szemben kavarogni kezd, mintha valaki megolvasztotta volna, és egy láthatatlan merőkanállal kevergetné. A színes katyvaszból 20:13 előtt hat másodperccel kilép József Attila, meglepően könnyedén a vállára kapja Dávidot, és átsétál vele az alagút cseppfolyós falán. Dávidnak – pár hozzá hasonló junkie-n kívül – nem voltak barátai, a szülei már rég lemondtak róla, egyedül Mira, a heroin előtti nagy szerelme törődött vele néhanapján, ő volt az, aki először a rendőrséget, majd pár hónap múlva Dávid szüleit is értesítette. Aztán szeptember 9-én, a huszonhetedik születésnapja reggelén Mira csöngetésre ébredt, és amikor ajtót nyitott, az ajtófélfának támaszkodó Dávidot látta. De nem a heroinos, zörgő csontú, táskás szemű Dávidot, hanem a régi, flegma mosolyú, intelligenciától csillogó tekintetű verzióját.Búcsúzni jöttem, mondta, és szó nélkül belépett a lakásba az ámulattól moccanni-mukkanni sem tudó Mira mellett. Elmesélte, hogy megnyílt előtte egy másik, ideálisabb valóság, ahol a művészek örökké élnek, a párhuzamos valóságokat járva inspirációt gyűjtenek, és a létsíkok közötti rétegekben ötleteket suttognak más művészek fülébe. Mielőtt Mira bármit is kérdezhetett volna, Dávid odalépett hozzá, mélyen a szemébe nézett, megcsókolta, majd egy halk bluggyanás kíséretében eltűnt a nappalit a fürdőszobától elválasztó, pár pillanat erejéig furcsán kavargó falban. Az egyetlen Kornai Dávid-írás az alagút Bajza utcához közelebbi felén található, belevésve a falba pont ott, ahol az első dimenziókapu megnyílt az elmaradt világvége estéjén:
Már nem hiányzik a monokróm menedék,átértelmezett a máshol.Itt balzsam vagyok, ott meg csak lepedék.Kiszabadultam a kölcsönhatásból.

Törökök a Népligetben

Bár utolsó történetünket 60 évre titkosította a BRFK okkult ügyosztálya, egyik informátorunknak köszönhetően birtokunkba kerültek az 1973-as, népligeti eltűnések és jelenségek részletei, amelyek hónapokon át nem hagyták nyugodni sem a közvéleményt, sem a fáradhatatlan szenzációkergetőket, sem pedig a hatodik érzékkel megáldott budapestieket. Kevesen tudják, hogy Buda 1686-os visszafoglalása után az ostromban elesett török katonákat a mai Népliget területén temették el. Az első furcsaság, hogy Budapest legnagyobb parkjában (igen, ez a legnagyobb, a Városliget csak a második) pont ugyanannyi fa van, ahány török katonát örök nyugalomra helyeztek az akkor még kietlen, poros pusztaságban.Az újabb furcsaságok közel 300 évvel a törökök kiűzése után, 1973-ban költöztek be a Népliget fái közé: Kemény Henrik azóta leégett bábszínházában életre keltek a bábok, törökül hablatyoltak, és megtámadták a színház dolgozóit. Az esti kocogókat és az andalgó párokat janicsár szellemek zargatták, a fák között osonó szél pedig törökül suttogott. Persze mindez csupán korhatár nélküli szellemvasút volt az 1973 októberében kibontakozó, valósággá váló horrorfilmhez képest. Alig két hét alatt 11 embernek (többek között egy háromtagú német családnak) veszett nyoma a Népligetben, akiket az utolsó eltűnés másnapján részben meg is talált egy bokorban ébredő punk.A részben szó szerint értendő, ugyanis a bokorral szomszédos, betonösvényekkel övezett, padokkal teleszórt tisztás közepén mértani pontosságú körbe rendezve 11 török szablya állt ki a földből, amelyeken az eltűntek levágott fejei díszelegtek, akár pöffeszkedő emblémák a luxusautók elején. A nyomozásban közreműködő okkult szakértő tanácsára családfavizsgálatot végeztek az áldozatoknál, amely során kiderült, hogy mindannyiukat rokoni szálak fűzték a Budát visszafoglaló seregek parancsnokaihoz.