Élmény

„Nem jár semmiféle előnnyel, hogy művészember vagyok” – Kollár-Klemencz László-interjú

Fotó : Hirling Bálint / We Love Budapest
Kollár-Klemencz László

A Kistehén zenekar vezetője évek óta egy Szentendre közeli tanyán él családja és lovai körében ugyanúgy, ahogy más vidéki emberek is. Közben alkotóként sem pihen egy percet se: novellákat ír, dolgozik egy regényen, részt vesz a Budapest Bár koncertjein, a Kistehén mellett pedig van egy kamarazenekara, mellyel január 19-én mutatja be új, Ég az erdő című nagylemezét, de előtte, december 8-án Zabolátlan lovaim címmel lírai dalestre is készül egy friss formációval. És akkor ott van még a tanyája közelében, a Rengeteg nevű kulturális közösségi tér is, ahol a felesége vezetésével programokat szervez, sört csapol, beszélget. Mi is ott találkoztunk vele.

WLB: Amikor nincs se koncert, se próba, se írnivaló, vagy egyéb művészi elfoglaltság, akkor hogyan telik egy napod itt a tanyán, a természet lágy ölén? Korábban kelsz és fekszel, mint akkor, amikor még a nagyvárosban éltél?

Kollár-Klemencz László: Igazából semmi különös nem történik. Hogy mit csinálok, az attól is függ, hogy hétköznap van vagy hétvége, meg hogy milyen évszak. Hétvégén inkább a Rengeteg körül tevékenykedünk, hétköznap meg a ház körül javítgatunk ezt-azt, elmegyek fáért, ilyesmik. Mindig van valami ügyködni való. Egyébként meg ugyanazt csináljuk, amit vidéken minden ház körül csinálnak az emberek.

Fotó: Hirling Bálint / We Love Budapest

Korábban akkor kéne kelnem, ha az állatokból kéne megélnem. De nem nevelek se csirkét, se disznót eladásra. A lovak persze nyújtanak kiegészítő megélhetést, mert folyamatosan lovagoltatunk, de abban tevőlegesen már nem veszek részt, van két tanár, akik mindennap jönnek, és tanítják lovagolni a gyerekeket. Tudom, hogy állandó kontroll alatt és rendben vannak, így csak néha megyek ki hozzájuk. Akkor az egyéb munkákat elvégzem körülöttük, meg itt vagyok, ha jön az állatorvos, de ennyi. Ez van ősztől tavaszig. Nyáron meg kint vannak a legelőn.

 

Akkor azért felborulhat a délelőttre tervezett program, ha néha felhív valamelyik ismerősöm, hogy épp most látta az öt lovamat meg a szamaramat vágtázni a Szent László úton, és akkor menni kell összeszedni őket. Ez egy vadakkal teli környék, és hiába a villanypásztor, a szarvasok időnként átszakítják a kerítést. Szedtem már össze a lovakat jó messziről is, nem beszélve a szamárról, aki meg jól megkergeti a kirándulókat. Egyszóval, alapesetben nincs sok pluszmunka a tanya miatt, csak akkor, ha adódik valami komolyabb probléma, de az meg ritkán esik meg. Kisebb problémák előfordulnak, de azok meg olyanok, hogy ha épp lemezt veszek fel, ami egy intenzív másfél hónapot jelent, akkor megoldom őket utána. Az életünk tök normális, semmi nagy dolog nincs benne, csak esetleg a városi, budapesti élethez képest extrém kicsit, vagy legalábbis más.

Fotó: Hirling Bálint / We Love Budapest

WLB: Mióta élsz itt kint?

K-K. L.: Én már húsz éve Szentendrén élek. Állataim szinte a kezdetek óta voltak, először kecskéim, majd jöttek a többiek. A húsz év alatt három helyen is laktam, ez a mostani a végleges, innen már nem mennék tovább sehová. Csak majd oda, ahova mindenki.

 

 

WLB: Elég sok mindent csinálsz: zenélsz, írsz, filmeket készítesz, sőt egy kulturális közösségi tér, a Rengeteg munkálataiban is részt veszel. Melyik ezek közül a legfontosabb? Kell-e egyáltalán sorrendet felállítani közöttük?

K-K. L.: Egyik nincs meg a másik nélkül, de ha mindenképpen arra lennék kényszerítve, hogy rangsoroljak, akkor a zene meg az írás a legfontosabb – a család mellett. Ez a három az, ami kell. Az összes többi tök jó, ha van, nagyon jó csinálni, de nem lenne gond belőle, ha többé nem csinálnám.

 

Itt a Rengetegben, ahol most is vagyunk, nagyon jó lenni, nagyon jó nézni, ahogy üldögélnek itt az emberek, és jól érzik magukat, ha van program, ha nincs. Adunk nekik valamit, ők pedig visszaadják azzal, hogy itt vannak. Ez a hely – amit egyébként a feleségem vezet, én meg inkább csak besegítek neki – a köztünk lévő mély szeretet kivetülése. Közösen találtuk ki, együtt szőjük a hosszú távú terveket, de Sára, a feleségem a fő szervező. Én a háttérmunkát végzem, például pályázgatok. A Rengeteg a családunkhoz tartozik, úgyhogy ha innen nézzük, ez is a legfontosabb dolgok közé tartozik.

Fotó: Hirling Bálint / We Love Budapest

Amikor két lemez vagy két novella között vagyok, de inkább az előbbire jellemző, van egy átmeneti, köztes állapot, amikor felmerülnek bennem ugyanazok a kérdések. Akarok én még ezzel foglalkozni? Akarom még azokat a dolgokat, amik egy lemez megírása után következnek? Egyáltalán, szükség van még a világnak arra, hogy írjak újabb tíz dalt, amikor biztos mindent megírtak már korábban? Kell az nekem, hogy megint megfogalmazzam önmagam a külvilág felé? Amikor sokkal jobb lenne kiszakadni végre ebből az egész alkotósdiból, elengedni az egészet és visszahúzódni a saját kis világomba. A Rengeteg pont ezt a visszahúzódó állapotot jelenti.

 

 

WLB: Egyfelől tehát van az erős belső késztetés, hogy alkoss, másfelől pedig egy fárasztó nyűg is a válladon?

K-K. L.: Kicsit ilyen mókuskerékszerű dolog ez. Hiába próbálom koordinálni – ha az ember alkot valamit, és a közönség örül neki, akkor te is örülni fogsz, és amikor ők szeretnének emiatt még több dalt, akkor újakat írsz. Ez egy szeretet-körforgás, amiből nehéz kiszállni. Mert jó adni és jó kapni is. Jó lenne néha úgy leállítani ezt az egészet, hogy azért a szeretet közben megmaradjon ugyanolyan intenzíven.

Fotó: Hirling Bálint / We Love Budapest

WLB: Pár éve elkezdtél írni, novellásköteteid jelentek meg, amiket hasonlóan jól fogadott a közönség, mint a lemezeidet. Most éppen dolgozol valamin?

K-K. L.: Írni elsősorban otthon szoktam a tanyán. Általában éjszaka, amikor a család már alszik. Amit most írok, az nem novella, hanem egy hosszabb lélegzetű írás, egy regény, aminek Öreg banda a munkacíme. A családom, a rokonságom, a felmenőim mind egy sváb faluban, Újhartyánban éltek és zenészek voltak. Már az ükapám meg neki a nagyapja is. Szinte egymás kezébe adták a hangszert. Az Öreg banda egy létező zenekar volt, amit az ükapám alapított meg. Az első rézfúvós zenekar volt a járásban, de talán a megyében is. A maguk korában elég híresek voltak, de annyira, hogy még a mába is elér a hírnevük, épp most fognak a tiszteletükre szobrot állítani a faluban. Én pedig megírom a történetüket, ami egy nagyon szép, emberi történet arról, hogyan mentette meg a zene az embereket, az egész falut, a kultúrájukat és hogyan tartotta össze a közösséget egészen hosszú idő során, aminek a része volt két nagy háború is többek között.

 

Január óta járok le rendszeresen a nagynénémhez, ő a családunk meg végül is az egész falu nagy informátora. Mindenre emlékszik, gyönyörűségekre és apróságokra, olyanokra például, hogy 1953-ban pontosan ki lakott a Fő utca 3. alatt, és neki milyen függönye volt az ablakon. Egyelőre gyűjtöm a történeteket, az információkat. Hatalmas falat. Ezt a könyvet nem lehet úgy megírni, mint a novellákat, a lopott 2-3 óra alatt éjszaka, amikor már alszik a család. Ennek komolyabban neki kell feküdni, amire az itteni életem nem alkalmas. El kell utazni hozzá, amit rövidesen meg is teszek. Erdélybe megyek három hétre egy faházba a Hargita lábához, ahol legalább a regény alapjait megpróbálom lefektetni.

Fotó: Hirling Bálint / We Love Budapest

WLB: Tanyáról tanyára?

K-K. L.: Igen. Ez talán furcsán hangzik, de amikor elmegyünk nyaralni, akkor is egy tanyát választunk. Ettől függetlenül azért a feleségemmel egy évben legalább egyszer elutazunk valami európai nagyvárosba egy hosszú hétvégére, és akkor barangolunk, kávézgatunk egész nap. Azt is szeretjük. Mint ahogy Budapestet is. Nem is szakadtam el tőle, hiába élünk itt az erdőben. Eleve ez a vidék is a budapesti agglomeráció része. Minden, ami ott történik, annak itt is érezzük a hatását. Persze azért amit tudok, azt mindent itt oldok meg helyben, Szentendrén. Próbálni is már jó részt itt szoktunk, legalábbis a kamarazenekarral. A többivel meg a városban.

Fotó: Hirling Bálint / WLB

WLB: A közeljövőben két lemezbemutatód is lesz egymás után: előbb december 8-án a Katona József Színházban a Zabolátlan lovaim című lírai dalest, majd január 19-én a MOMkult-ban a kamarazenekarod új lemezét játsszátok el. Az előbbi egy friss formáció, részben sanzonokat dolgoztok fel, a két társad pedig Dargay Marcell kortárs zeneszerző és Farkas Róbert, akivel többek között a Budapest Bárban is együtt zenélsz. Esetleg az oda be nem fért dalokból, ötletekből állt össze ez az új, önálló program?

K-K. L.: A Budapest Bár egy nagyon színvonalas, de alapvetően a szórakoztatásra életre hívott formáció. A Zabolátlan lovaim esetében nagyrészt olyan dalokhoz nyúltunk, amihez a Budapest Bár biztosan nem nyúlna. A progresszív megszólalás is teljesen más, mint az ottani, ebben pedig Dargay Marcinak van nagy szerepe, de Robiban és bennem is megvan az ehhez szükséges nyitottság. Marci is egy nagyon nyitott alkotó, akinél nem léteznek műfaji korlátok. Nem könnyű az anyag, se az előadás, se a befogadás tekintetében.

Nemcsak sanzonok lesznek, bár eleinte abba az irányba indultunk el. Az ötlet Vajdai Vilmostól származik, aki rendezett egy Budapest Bár koncertet, ami után elém állt azzal, hogy hagyjam már a lovakat, és inkább énekeljek többet, például dolgozzak fel sanzonokat, ő pedig majd segít. Aztán ahogy elkezdtük gyűjteni a dalokat, egyre jöttek a nem sanzon számok is, az végül csak a kiindulási alap maradt. Az egy-két francia sanzon és az egyszem Marlene Dietrich-dal mellé jutott Viszockij meg Johnny Cash is. Sokkal inkább balladagyűjtemény lett belőle, semmint sanzonest, ezért kapta a lírai dalest alcímet a program. Erős, szuggesztív előadás lesz, olyan mélyre merülünk el a dalokban, amilyen mélyre csak lehetséges.

 

De egyébként meg mégis köthető a Budapest Bárhoz a Zabolátlan lovaim annyiban, hogy az alapötletet a Vén cigány adta, amit én énekelek, és majdhogynem csak Robi kísér végig zongorán. Azt a melankóliát, mélységet, érzékenységet és személyességet szerettük volna itt is visszahozni, a csúcsra járatni. Mivel nagyon nehéz lett az anyag, ezért belekerült a programba oldásképpen egy Baksa-Soós János dal, a Család meg egy régi Kistehén szám is, a Nyúlpinyó.

WLB: Ez egy alkalmi formáció, vagy lesz később folytatása?

K-K. L.: Ezt most még nem tudjuk, de elég lelkesek vagyunk. Még mindig jönnek az újabbnál újabb dalok, sőt a saját szerzemények is. Egymást nyugtatjuk ilyenkor, hogy „nyugi, jó lesz ez a következő albumra”.

 

 

WLB: Térjünk át a kamarazenekarodra, ami kicsit olyan nekem, mintha az itteni, vidéki életednek lenne a megzenésítése.

K-K. L.: Igen, kicsit valóban olyan. Még nem tudjuk pontosan, hogy milyen lesz az Ég az erdő címet viselő új anyag, csak nagyon élvezzük azt, ahogy alakulnak a dalok. Amiben más lesz, mint az eddigiek, hogy ezúttal jobban beemeltem a népzenét, mint korábban bármikor. Hívtam népzenészeket is a lemezre, például ifj. Csoóri Sándort, aki a zenekarnak is a tagja lett.

 

Tematikájában sokkal kevésbé szól az erdőről, bár jelen van minden egyes szövegben. A szeret-nem szeret, az elhagy-nem hagy el, marad-nem marad kérdéskört járom körbe a lemezen. A kitáncolható szomorúságot szeretnénk megragadni a lemezzel. Szóval ez egy kifejezetten dinamikus, táncos album lesz, amikor az ember kitombolja magából a fájdalmat, szemben az előző, visszafogott ritmusú lemezzel. De nem feltétlenül a sírva vigadást értem ez alatt, hanem inkább a táncolható melankóliát.

WLB: Vidéken mindenki ismer mindenkit, te is a szomszédokat, ők meg téged. Tudják rólad, hogy ki vagy pontosan, hogy egy művészember lakik ott azon a tanyán a családjával meg a lovaival?

K-K. L.: Van, aki tudja, van, aki nem. Van, akit érdekel, van, akit meg nem. Eleve nem vagyok az a híresség, az ún. celeb, akinek napszemüvegben kell járnia, nehogy felismerjék az utcán. Nincsenek ilyen szándékaim, soha nem is voltak. De amiket csináltam és csinálok, azok is inkább egy rétegnek szólnak és nem mindenkihez, kivéve a Szájbergyereket. Azóta viszont sok minden történt. Persze, amikor jön, mondjuk, a szippantós kocsi, akkor azért elhangzik, hogy „na, gyerünk a kisteheneshez”. De ezt ugyanolyan flegmán mondják, mint azt, hogy „utána meg menjünk a Jóskához”. Nem jár semmiféle előnnyel, hogy művészember vagyok. A lovak és a Rengeteg büfé miatt már betagozódtunk a szentendrei életbe, a hétköznapok része lettünk mi is. Itteni barátaink vannak, és az itt élő emberekkel közös életterünk. Ebben pedig mindenkinek megvan a maga története. De hogy ki miből él, az annyira nem érdekes.

Fotó: Hirling Bálint / We Love Budapest

WLB: A Rengetegben nem csak egy büfé van, hanem bulik, koncertek, filmvetítések, és egy furcsa, szokatlan rendezvény is, az Élő Tinder Kísérlet. Az micsoda?

K-K. L.: A feleségem találta ki. Van ez a párkereső oldal, a Tinder, ahol jobbra-balra húzogatják egymást az emberek attól függően, hogy tetszik-e nekik a másik vagy sem. A fiatalok nagyon rá vannak kattanva. A személyes ismerkedés meg közben nehezen megy nekik. Innen jött az ötlet, hogy csináljuk meg ezt élőben, okostelefonok nélkül. Már volt két alkalom, és meglepően jól sikerültek. Úgy néz ki, hogy van egy hosszú asztal, egyik oldalon állnak a fiúk, a másikon meg a lányok. Középen viszont van egy paraván, ami miatt nem látják egymást, csak mindig egy fiú és egy lány egy lyukon keresztül, de ők is csak tíz másodpercre. Van előttük egy-egy kő, amit ha jobbra tesznek, akkor kő’, ha balra akkor meg nem kő’. Ha mindkettő jobbra teszi, akkor együtt folytatják az estét, és megismerkednek egymással közelebbről is: beszélgetnek, vagy lemennek a kertmoziba, esetleg táncolnak, mert DJ is van, Szamosi a Tilosból.

 

Elég eredményesek voltak ezek az Élő Tinderek, mert, ha jól emlékszem mind a két estén összejött három-három pár. Az elsőn részt vettek kábé negyvenen, a másodikon kicsit kevesebben, mert rossz volt az idő. És közben más más helyekről is érdeklődtek, hogy ott is meg tudnánk-e csinálni az Élő Tinder estet.

Fotó: Hirling Bálint / We Love Budapest

WLB: Kik járnak ide a programokra? Szentendreiek vagy jönnek Budapestről is?

K-K. L.: Vegyesen. Hogy mennyien jönnek, az mindig a programtól függ. Itt egy kőbánya volt régen, az első évben a lezárt tárna előtt voltak a koncertek, arra háromszáz ember jött el. Amióta itt lent vannak a bulik, aránylag rendszeresen, tavasztól őszig, olyan százötvenen, kétszázan szoktak összegyűlni. Ennyi embert el is bír a terület, elég nagy a hömpölygés, és olyankor fent is, meg lent is van büfé. De nemcsak bulik vannak, hanem szerveztünk már csillagnézést meg gyógynövény- és gombatúrát többet is, illetve a kétnapos Nemnövekedés Fesztivált, ami az azonos nevű mozgalmat népszerűsítette. Ezt két francia srác csinálja, akik előadást is tartottak arról, hogy a társadalom milyen emberközpontú irányba fejlődhet tovább, ha teljesen bedől a multik irányította kapitalizmus.

Voltak vetítések, beszélgetések, közös főzés, koncertek. Aki akart, az itt aludhatott, csak sátrat kellett hoznia magával. Egyébként jók a koncertek meg a filmvetítések is esti programnak, de szeretnénk egyre inkább ebbe az irányba elmozdulni, és több ilyen együttgondolkodós, alternatív rendezvényt szervezni. Szeretnénk a Rengetegben újraéleszteni az egykori szentendrei művésztelepet, mert a művészet az, ami a leginkább képes segíteni abban, hogy újra megtaláljuk a természet meg az ember közötti, rég elveszett kapcsolatot. Nagyon sok ötletünk, gondolatunk és tervünk van, és úgy fest, hogy támogatóink is lesznek rá, kezdve a szentendrei önkormányzattal.

 

 

WLB: A Kistehénről még nem beszéltünk. Azzal a formációval most mi van?

K-K. L.: Egy évvel a legutóbbi lemezünk után most éppen kicsit hadilábon állok a pop-rock műfajjal. Nagyon korlátozott, szűk benne a mozgástér. Olyan, mint az a játszótér, ami iszonyú jó, de már mindent kipróbáltál ezerszer, új játék meg nincs, és azon gondolkodsz, hogy át kéne menni egy másik játszótérre. Folyamatosan keresem azokat az új zenéket, amik még nyújtanak valami izgalmat vagy frissességet. De mindig arra jutok, hogy hiába van jó pár előadó, akinek még hetvenévesen is jól áll, hogy a húsz évesen megírt dalait énekli, nekem ez nem fog menni. Nem is akarom. Feszengek benne, kifáraszt egy idő után. Meg más dolgokban sokkal több izgalmat és kalandot találok. A népzenében, a klasszikus zenében vagy az írásban. Persze vannak kivételek, mint amilyen Nick Cave, de ő is az egyre személyesebb hangvétel felé halad.