Milyen módon van kódolva a fiatalság szorongása, a „semmittevés esztétikája” és az útkeresés? A felnőtté válás a hanyatlást készíti elő avagy egy progresszív állapot felé mutat? Ezekre és hasonló kérdésekre keresi a választ a Capa Központ legújabb, Golden Boundaries című kiállítása, a kortárs fotográfia kamaszkort fókuszba állító képein keresztül.

„A felnőtté válás kulturálisan meghatározott, így minden társadalom igyekszik kialakítani saját normáit arról, mi gyerekes, és mi felnőttes; mi férfias, és mi nőies; mi hasznos és mi haszontalan; mi előremutató és mi retrográd. Ezek a követési módok preskriptívek, és néha egy irányba mutatnak, néha pedig szembemennek globális trendekkel. A kategóriák, természetükből fakadóan, sztereotip módon írják elő a helyes boldogulás módját, hogy hogyan lehet valakiből megfelelő állampolgár, úgynevezett teljes tagja a társadalomnak. Az ellenállás és az elfogadás közötti egyensúly életben tartása az egyik legfőbb jellemzője ennek az életszakasznak.” – írja Oltai Kata, a kiállítás kurátora egy szigetelőszalagok által rögzített lapon.

Ez a fajta kettősség a teljes tárlatot végigköveti: a letisztult, minimalista tereket megtörik a szabálytalan képrendezések és Tóth Márton Emil installációi. A négy térrész fotográfiái nem követnek egy lineáris sorrendet, inkább a különböző témakörök dominálnak.

Míg Derek Ridgers portrésorozata, a Londoni fiatalok a különböző brit szubkultúrák arcait mutatja be, addig Zuza KrajewskaImágó című képei egy fiújavító-intézet mindennapjait dokumentálják. De a Golden Boundaries emellett érint olyan jelenségeket is, mint a csoportidentitás kialakulása, a szülőktől való leválás vagy Alexandre HaefeliFérfitársaság című művein keresztül a férfitest és annak erotikus meghatározottsága, esetleg a grúz gördeszkás kamaszok mindennapjai.

Ahány fotós, annyi megközelítés, ha pedig összevetjük a képekből visszaköszönő kamaszkort a saját felnövéstörténetünkkel, érdekes felismerésekre juthatunk – vagy csak realizálhatjuk, hogy máshol is ugyanúgy zajlik ez a folyamat.

Hazai részről Koleszár Adél Mexikóvárosban készült fotógráfiái, illetve Barakonyi Szabolcs, Gáldi Vinkó Andrea és Halász Dániel képei köszönnek vissza a falakról, az élmény pedig egyszerre ismerős és felkavaró. Egyszerre tárul fel előttünk az életkor kaotikussága, érzékeny sebezhetősége és mulandósága, miközben óhatatlanul is felidéz valamennyit abból a periódusból, amelyet a legtöbben már ugyan magunk mögött hagytunk, mégis visszavágyunk oda.

A kiállítás egyszerre járja körül az önkifejezés különféle megjelenési módjait, a személyes autonómia és kulturális sokszínűség keresésének kérdését, a relatív elkülönülést és az ideiglenes, esetleges összetartozásokat a serdülőkorban és fiatal felnőttkorban – mindezt ráadásul anélkül, hogy túlságosan akademikus-didaktikusnak érződne. Fontos tárlat, amit mindenkinek tudunk ajánlani.