Élmény

Egy kötelező kortárs: Jól fésült boldogság

Egy kötelező kortárs: Jól fésült boldogság

Érdekel, mitől leszel boldog? A rossz kérdés után, a legkeresettebb budapesti életmódtanácsadó-tréningek helyett, valami sokkal jobbat ajánlunk! A Jólfésült Boldogság kiállítást ma nyitják meg a Laborban, ahol boldogságreceptek képzőművészeti értelmezése kap majd teret, a témát érintő beszélgetésekkel kiegészülve. Nem bírtuk ki, és még a megnyitó előtt megkérdeztük Brückner János képzőművészt például arról, hogyan kell összerakni a happiness manuált, milyen nyelven beszél a boldogság, és mi van akkor, ha Maslow piramisát okostelefon-applikációk hódítják meg?

WLB: Miről szól a Jólfésült Boldogság?

Brückner János: Ez a kiállítás tulajdonképpen a Happiness Manual köré csoportosul, ami nem más, mint hétköznapi emberek boldogságra vonatkozó elképzeléseinek vizualizációja. Egy fiktív terméktervezés, amely valós emberek tapasztalatait összegzi a boldogsággal kapcsolatban, olyan egyszerű módon ábrázolva, mint mondjuk egy IKEA katalógus. A mostani kézikönyv egyébként egy prototípus, egy 2006-os BBC kérdőívre érkezett kommenteken alapul: nyolc boldogságrecept, negyvenkettő összetevővel. Úgy gondoltam, hogy a Labor tökéletesen alkalmas arra, hogy ilyen projekteknek helyet adjon, így a prototípust is érdemes bemutatni, főként az egyéb alkotások bekapcsolásával együtt. WLB: 2006, Anglia, nem lett nagyon „távoli” ez a manuál a magyar közönség számára? Brückner János: De. Azért is lett Jólfésült a neve, nincsen benne egy csomó dolog, amit ma már elképzelhetetlennek tartok egy kommenttömegben, nincsen benne szex például. Plusz ez egy nagyon angol verzió. Mégis, a téma elég általános és megfoghatatlan ahhoz, hogy a mód, ahogyan megjelenik elég izgalommal szolgáljon már önmagában is. A boldogság rendkívül funkcionalizált megjelenítése érdekes. A „végső” verzió, amit tervezek, a saját kutatásomon alapul majd, hazai emberek válaszai mentén.

WLB: Milyenek az eddigi visszajelzések a kézikönyvvel kapcsolatban?

Brückner János: Nagyon változóak. Volt, aki felháborodott azon, hogy tényleg csak ennyi is lehet a boldogság. És volt olyan ember is, aki még a manuálban feltüntetett dolgoknál is egyszerűbbeket sorolt volna, mintegy definícióként.
Nem véletlenül választottam egyébként ennyire általános témát. Minél fiktívebb dolgot szerettem volna csinálni, hogy sikerülhessen kiterjeszteni a képzőművészeti gondolkozást a nagyon szűk keretein túlra is.

WLB: Mi a fő oka annak, hogy ennyire szűkek maradnak ezek a keretek Magyarországon?

Brückner János: A rengeteg ok közül azt emelném ki, hogy az oktatás során nem találkozunk sehol a kortárs képzőművészettel, emiatt pedig ez ilyen kuriózum számba megy. Sajnos, hiszen a kortárs magyar képzőművészetben nagyon izgalmas dolgok születnek. Nem titok, hogy a boldogság témában láttam egyfajta kaput arra is, hogy kiterjesszem ezt a fajta gondolkozást. Minden képzőművész szeretné, ha a munkái találkoznának az emberekkel.

WLB: Mit gondolsz, milyen érzéseket vált majd ki a közönségből a Boldogság Kézikönyv?

Brückner János: Szerintem erős a kiállítás provokatív jellege, hiszen nyilvánvalóan vannak a társadalomban sokkal nagyon problémák is, mint a huszonéves, digitális benszülött fiatalok boldogságának kérdései. Mi „A célcsoportszegmentáció győzteseinek szeretnénk segíteni a boldogság megtalálásában!”. Ezzel sokat elárultam a manuál jellegéről, de egyáltalán nem mindent.

WLB: Kikkel dolgoztál, dolgozol együtt a Jólfésült Boldogság projekten?

Brückner János: Remek alkotókkal: A Maslow-piramisban szereplő szükségleteknek megfelelő, okostelefon-applikációkkal operáló vizualizáción Csiszár Mátyással és Miklósvölgyi Zsolttal. Mátyás régi digitális technikák felélesztésével foglalkozik, Zsolt pedig szerkesztő és kritikus. Ők ketten segítettek a koncepció elméleti kidolgozásában, kurátori tapasztalataikkal. Ők ketten segítettek a koncepció elméleti kidolgozásában, kurátori tapasztalataikkal. Marian Dörk önálló alkotással érkezik, és meg kell említeni a beszélgetések résztevőit is: Szabó Orsi pszichológust,  Nagy Lászlót, az Addict blog alapítóját, Nemes Attila művészettörténészt és Falvai Mátyás írót is.

WLB: A másik két képzőművészeti alkotásra is igaz lehet az a fajta provokáció, amit említettél?

Brückner János: Mi lenne, ha azt mondanánk, hogy a boldogsághoz nem kell semmi más, csupán egy okostelefon, hiszen a Maslow-piramis minden szintjéhez párosítható egy applikáció? Erről szól a közös projektünk. Marian Twitteres vonatkozású munkája pedig úgy jött létre, hogy a boldogságreceptekhez köthető tweetek között keresgélt, majd ezeket vizualizálta.

WLB: Mit szerettél leginkább a projekt kidolgozása során?

Brückner János: Azt, amit képzőművészként mindig értékelek: teljesen ismeretlenbe vethettem magam. A manuál alapvetése szerint minden vizualizálható: ez pedig különösen izgalmas feladatot adott nekem. Az volt a lényeg a munkám során, hogy egy ilyen absztrakt, nagyon megterhelt dolgot hogyan lehet legjobban lecsupaszítani, a leginkább funkcionális oldalról megragadni.

WLB: Általában milyen visszajelzéseket kapsz a közönségtől, illetve milyen fogadtatásra számítasz a Happiness Manual esetében?

Brückner János: Az elutasítástól az elmélyült műélvezetig nagyon változatos a kép. A Jólfésült Boldogság mint kiállítás és maga a Manual is kompakt és sokrétegű dolog.  Ez pedig nyilván megmutatkozik majd abban is, hogy a közönség mit gondol róla. Ez így van jól, és szinte mindig ez is történik. Mondok egy példát: a Műcsarnokban kiállított Híres magyar hipszterekkel kapcsolatban az egyik lap kritikusa csak SZTK-s szemüvegkereteket látott, a másik meg épp nagyra értékelte. (Egyébként nem is SZTK keretesek a szemüvegek.)

WLB: Számodra képzőművészként jó közeg, jó közönség Budapest?

Brückner János: Én nagyon szeretem ezt a várost. Itt is születtem, és azt gondolom, hogy ez a fajta helyismeret nagy előny. Szerencsés helyzet az is, hogy mindenféle nehézség ellenére vannak olyan a helyek, mint például a Labor, ahol szuper dolgok történnek.

WLB: Tényleg, hogyan lettél képzőművész?

Brückner János: Szerintem ezt senki nem tudja pontosan, még én sem. Az a típus vagyok, aki nem rajzolt jól gyerekkorában, 23 évesen vettek fel a Képzőművészetire, nem ebből az irányből érkeztem. Aztán ez volt az a dolog, amiben azt érzem, önazonos vagyok. Szinte véletlenszerű esemény volt, de nagyon sokat dolgoztam érte.

WLB: A te boldogságod szegmentálható? Képzőművészként, fiatalként, budapestiként stb. más-más tesz boldoggá, vagy ez egy merőben összetett érzés?

Brückner János: Szerintem ez olyan dolog, ami folyton változik. Van, hogy megeszel egy rántott húst uborkasalátával, majd utána ücsörögsz és azt érzed: kerek a világ. És aztán vannak azok az összetett, bonyolult vágyak, amiket az ember folyton szeretne kielégíteni. Ezek pedig azért is jók, mert visznek előre. A mostani alkotásoknak is ez a célja, hogy az emberek elgondolkozzanak kicsit. Ennél nagyobb célom soha nincs egyébként az alkotásaimmal.

WLB: Mikorra tervezed a Happiness Manual magyar verzióját?

Brückner János:
Ez jó kérdés még számomra is. Be kell szerezni a javaslatokat, válogatni, vizualizálni kell, aztán meg kell találni a publikáció módját, de nagyjából tavaszra tenném az időpontot. Az egész ötlet egyébként onnan jött, hogy nézegettem a 60-70-es években tömegtermelésben kinyomott, hétvégi házakra vonatkozó manuálokat. Hogyan alakítsuk ki a hétvégi nyaralókat? – ez volt a téma. A manuálok mindegyike tényleg azt a benyomást kelti, hogy ez egy igazán egyszerű folyamat lesz, hipp-hopp, és kész a tökéletes hely a nyaralásra (boldogságra)! Ezt az érzést szeretném én is a boldogság kézikönyvvel visszaadni.