A 19–20. század Budapestjén nemcsak az irodalom és a politika, hanem a kocsmák, cirkuszi porondok és rejtett szalonok is otthont adtak a különc figuráknak. Röntgenszemű emberek, kettős életű tudósok, művelt prostituáltak és cirkuszi fenegyerekek egyszerre borzolták és szórakoztatták a pestieket.

Haar Pál és Shermann Rafael – röntgenszemű emberek borzolják a kedélyeket Pesten

1939 áprilisában a rendőrség nagyszabású akciót indított „a pesti próféta alvilág” ellen, melynek keretében lekapcsolták Haar Pált, a „röntgenszemű embert” is közveszélyes munkakerülés miatt. A Büntető törvénykönyv egyik szakasza értelmében ugyanis aki mások hiszékenységét üzletszerűen kihasználja, közveszélyes munkakerülést követ el, és elzárással büntetendő. Kihallgatása során a grafológus nem vállalta, hogy visszaélést követett volna el, hanem azzal védekezett, hogy az írásból következtet a jövőre. A bíróság végül 100 pengő pénzbüntetésre ítélte. A közvélemény azonban nem mindig volt ilyen ellenséges vele, évekkel korábban riportok tucatjai mutatták be a röntgenszemű ember furcsa és érdekfeszítő tevékenységét:

Végre szembetaláljuk magunkat ezzel az érdekes emberrel, aki nem holmi olcsó trükkökkel és csalásokkal, hangos mutatványokkal és blöffökkel dolgozik, hanem komoly tudományos alapon a jövőbe látva analizálja az eléje tett írást. A pompásan berendezett, előkelő szoba kellemes környezetet ad a csikós zöld házikabátban és hasonló nyakkendőben ülő Haar Pálnak. Magas homlok, mélyen ülő szemek, nyílt tekintet, komoly arckifejezés... A beszélgetés során — mint mindig — most is érdekes dolgokat tudtunk meg a Röntgenszemü Embertől. Újságokat, leveleket vesz elő, hogy éles jövőbelátását bebizonyítsa. Élő bizonyságai ezek, hogy amikor hosszú hónapokkal ezelőtt még külföldön egy spanyol járt nála és hazája sorsa után érdeklödött: Haar Pál már látta a most dúló véres eseményeket. Az események napról napra mindenben igazolják ezt a szenzációs és zseniális embert, aki nem jósol (ezzel nem szabad összetéveszteni!), hanem az eseményeket előre látja s megérzi. Nála nincs semmi homály, semmi titokzatosság, csalás, mellékes sallang, ő egyszerűen s világosan beszél — és nagyon őszintén

– írta róla a Zalai Közlöny 1936-ban.

Haar állítólag számos bűnügyet kiderített, gyilkosok rejtekhelyét nevezte meg, s ezzel nagy szolgálatot tett a rendőrségnek. Szerelmi, bonyodalmas családi ügyeket is kibogozott „zseniális tudományával”. De nemcsak ő keltett szenzációt Pesten, hanem egy bécsi grafológus is, úgynevezett Shermann Rafael, akit szintén „röntgenszerű emberként” emlegettek. Egyik rögtönzött produkciójáról így írt Somlyó György Párizsi kettős című regényében:

Felkérte a közönséget, hogy kilétük feltárása nélkül nyújtsanak át néhány sornyi írást, amit ott helyben előre készített egyforma papírlapokra vetnek. Majd azonnali elemzést adott az írásokról. Ám, néhány szokványos karakterrajz után, mesélték a másik szobában, egyszer csak fölnézett a papírokból, bozontos fekete szemöldöke alól ki se látszó röntgenszemével szinte átszúrta a termet, és lassú, keményen artikulált hangon megszólalt: »Asszonyom, ön miért ül itt, miért nem rohan haza, a férje épp most vetette le magát az ötödik emeletről?« És, mesélték tovább mélységes átéléssel, mintha maguk is tanúi lettek volna az eseménynek, holott csak hallomásból tudtak róla, egy elegáns csincsillabundás nő sikoltva felugrott, és kirohant a teremből. Azt is tudták, hogy hazaérve valóban ott találta a férje még meleg holttestét a bérház udvarának sárga keramitkockáin, ahol laktak.

Hazafi Veray János – a költő, akit nem lehetett lebeszélni

Hazafi Veray Jánosról a 19. század végi irodalmi életben nagyjából mindenki tudta, hogy rossz költő, egyedül ő nem. A történet szerint amikor egy kávéházi asztalnál valaki óvatosan megjegyezte, hogy talán nem minden versét kellene azonnal közölni, Veray megsértődött, majd kijelentette: „a nemzetnek joga van hozzá”. A népmesei hősnek öltözött fűzfapoéta szavalt, publikált, és rendületlenül hitte, hogy küldetése van. Versei olyan ünnepélyes pátosszal szóltak a hazáról, mintha minden sor zászlórúd lenne, csak épp a rímek estek le róla újra és újra. Mégis, épp ez a megállíthatatlanság tette őt emlékezetessé. Szerette halmozni az önmagára kitalált hangzatos eposzi jelzőket: ő volt a népnevelés bajnoka, a szép hölgyek barátja, a pöffeszkedők ostorozója, a szegények jótevője, a jótékony célú költő, az ügyefogyottak gyámolítója. 

Az eredetileg béreslegény foglalkozású Veray nem tehetségtelenségével, hanem makacs jelenlétével írta be magát az irodalomtörténet peremére – annak bizonyítékaként, hogy a magyar kultúra a tévedéseit sem felejti el. A Pesti Hírlap így emlékezett meg róla:

Jókai Magyarországának olyan érdekes és színes figurája volt, amely sokak fantáziáját foglalkoztatta. Barátságot tartott az érdemes írókkal, vállát veregette a fiataloknak, titokzatos garabonciás, hol fölbukkant, hol rövidebb-hosszabb időre eltűnt; vándorlantos, ilyenkor csakugyan a vidéket járta, megfordult mindenütt, csodálatosan alkalmazkodott, itt pesti diadalaival büszkélkedett és meghatottan szavalta verseit, amott énekelt, táncolt, káromkodott és csintalankodott, hódolt a szép lányoknak, menyecskéknek, mímelte a bolondot is, az okosat is, verseiért elfogadta nemcsak a krajcárt, hanem a szalonnát meg a kolbászt is, a jó bort, meg a kisüstön főtt pálinkát pedig különleges hálával. »írtam örömömben – írtam mérgemben«: költészete e között a két állomás között közlekedett csak, rövid járatún, kisszakaszosan. Egyik utolsó romantikus hajtása, jellegzetes és népszerű figurája volt a háború előtti Magyarországnak. Kétségtelenül egyéniség volt, valaki, akinek még életében nem egy követője és utánzója támadt. De ezek közül egyetlenegy se boldogult, mindegyikkel valami baj volt, vagy jobb költők és rosszabb üzletemberek voltak, mint ő, vagy csak elviselhetetlen kéregetők.

Mi se felejtsük el őt, ezért álljon itt tőle néhány sor, tulajdonképpeni ars poeticája:

Írni, olvasni, nem tudtam, / Tüzes üszöknél tanultam. / Az az igazi deák, / Ki iskolába sose járt, / Mégis verseket kiád.

Puella Classica / Schwarz Laura – latin idézetek a bordélyszobában

Puella Classicáról, azaz Schwarz Lauráról azt mesélték, hogy egy alkalommal egy ügyvédnek Homéroszt idézett, mire a férfi zavarodottan megkérdezte, honnan ismeri. Laura állítólag csak annyit felelt: „ugyanonnan, ahonnan maga – könyvből”. A századfordulós Budapest egyik legkülönösebb alakja volt: művelt, olvasott nő, aki prostituáltként élt, és akinek szalonjában a testi szolgáltatás mellett beszélgetés is járt. Latin kifejezések, irodalmi utalások, kifinomult irónia – mindez egy olyan világban, ahol a női tudás inkább gyanús volt, mint érték. Története azért maradt fenn, mert zavarba ejtően világít rá arra, mennyire nem tudott mit kezdeni Budapest egy művelt nővel, aki rossz helyen volt túl okos. „Nappal íróasztal, éjjel ágy” – csúfolódott vele egyik kortársa. Krúdy ennél sokkal tiszteletteljesebben festette meg alakját:

még mindnyájan emlékezünk arra a szerencsétlen leányra, emlékezetem szerint: Puella classicának nevezte magát, aki költőnőként mutatkozott be az egykori Helvéciakávéházban, papirosokat és könyveket tartott a kezében, amikor a vidéki kupecek borral rakatták meg az asztalt, és valóban fel is olvasta az Éj leánya legújabb költeményeit, ha Ady Endre véletlenül a kávéházba bevetődött…

Fehér Árpád pedig így:

A legfantasztikusabb irodalmi nője volt a pesti éjszakának. […] Nem viselte az éjszakai leányok rikoltozó ruháját. Egyszerűen öltözködött, pedig nem volt már fiatal, negyvenedik évéhez közeledhetett. Szép sem volt, sőt az orra feltűnően tömpe. Azonkívül formátlan, alacsony a termete. Hanem a »művelt nő« (így is nevezték) mégis kimagaslott társnői közül. […] Ha megismerkedett valakivel, mindjárt latin citátummal kezdte és klasszikus latin nyelven folytatta a beszélgetést. Egyébként is meglepően művelt volt. Hol tett szert erre, senkisem tudta. Származását, élete korábbi sorát titok boritotta. Soha senkinek nem beszélt ezekről.

Persze ez így nem igaz, egész sok minden kiderül életéről Sally Noémi írásából. Például az is, hogy többször is próbált felhagyni eredeti foglalkozásával, de sehol sem fogadták szívesen, és írásaiból sem sikerült megélnie. Számításait végül Szlovákiában találta meg, ahol végre élénk kulturális életet élhetett, és csak „egyházi írónőnek” emlegették vallásos írásai miatt.

Dr. Réthy László / Lőwy Árpád – nappal akadémikus, éjjel botrányhős

Egy anekdota szerint az Akadémia egyik ülésén egy költőt akartak pellengérre állítani obszcén versei miatt. Réthy László felállt, és minden kertelés nélkül elszavalta a verdiktet:

Lőwy kalapjára macskaszarral lőnek / Lófasz a seggébe az ilyen költőnek.

Majd leült. Amit kevesen tudtak: saját magáról beszélt. Nappal a Nemzeti Múzeum megbecsült tudósa volt, az etnográfia és a numizmatika professzora, éjszaka Lőwy Árpád, a pornográf versek felkent dalnoka, akinek szövegei kézről kézre jártak vásárokon és úri kaszinókban. A kettős élet részben személyes tragédiákból táplálkozott, hiszen alig tízéves házasság után súlyos betegségben meghalt felesége, majd egy évvel később a kezei között halt meg másfél éves kisfia is. Innét kezdve, bár tisztességgel nevelte lányát, Réthy László mindennapjai új színt kaptak: felfedezte a pesti kocsmák és éjszakai lokálok világát, ahol szókimondó, pajkos verseit ontotta, és később barátainak is bemutatta ezeket. Miközben nappal a múzeum hivatásos, tekintélyes professzora maradt, az éjszakában megszületett Lőwy Árpád, az „ősmagyar pesti zsidó” lator-költő, akinek semmi sem volt szent. Délutánonként hölgyeket is szórakoztatott ártatlan „fehér” rímekkel, ám az estéket már csak férfiak társaságában töltötte, és ilyenkor Lőwy gátlástalanul előadta pornográf „fekete” verseit, de még a császári családot is gúnyolta. Élete utolsó éveiben mániás depressziós rohamokkal és üldözési mániával küzdött, ám Lőwy Árpád neve örökre bevésődött a budapesti legendák közé.

Czája testvérek – a cirkuszi birkózás pesti legendái

A századforduló Budapestjén nem csak színészek és művészek voltak fura szerzetek: a bivalyerős Czája testvérek, József és János az aréna környékén és a kávéházakban egyaránt legendák voltak. Eredetileg cirkuszi birkózóként léptek fel a Városligetben a Beketow-cirkusz porondján, ahol százak zsörtölődtek, hogy „mi van ma este, Czája vagy Ciklop?”, és inkább rájuk fizettek be.

Az egyik híres anekdota szerint 1913 egyik őszi napján a Figaro kávéházban Czája József éppen reggelizett, amikor egy Holubán nevű birkózó kihívta egy mérkőzésre. „A mérkőzést megnyitom!” – kiáltotta József, majd egy hatalmas pofonnal leterítette az ellenfelet, ami teljes kocsmai verekedést robbantott ki; még fegyver is előkerült, és Czáját fejbe lőtték, ám több liter vér elveszítése után is azt mondta, ma este még birkózni akar a cirkuszban. 

Czája József nemcsak a porondon, hanem az utcán is rettegett ember volt: egyszer egy bandita megkérdezte tőle, hány óra van, mire József csak ennyit válaszolt: „Most jó estét, de ha nem volnék Czája, most nem volna jó estét” – és lekent egy maflást. Testvére, János a sport- és cirkuszi életet összekapcsolva cirkuszigazgatóként is tevékenykedett, de végül egy mérkőzés közben kapott szívroham vetett véget életének. József pedig tovább folytatta a pénzdíjas birkózást, majd a II. világháború után alakja homályba merült. 1948-ban csak egy rövid hírben jelent meg, hogy 66 éves korában elhunyt az egykori fenegyerek.

Források:

(Borítókép: Digitális Képarchívum)

Jön az első We Love Budapest Awards – 3 kategóriában keressük a főváros és környéke legjobb helyeit!

Tavasszal első alkalommal rendezzük meg a We Love Budapest Awardsot – nemcsak azt nézzük, hogy mi van a tányéron, milyen egy szállás vagy mit kínál egy kulturális vagy esti program, hanem azt is, milyen érzés megérkezni, ott lenni, majd később visszagondolni az élményre. 3 kategóriában keressük azokat a helyeket, amelyek emlékezetes élményt nyújtanak, a kategóriákat pedig külön alkategóriákban is díjazzuk majd.

Részleteket itt találtok!

hirdetés

Címkék