Az Arany Sas fogadó titkos remetéje 50 évig nem hagyta el a szobáját. Budapest első nőimitátora pedig sorra kapta a házassági ajánlatokat, mégis öregúrként, egyedül hunyt el. 4 különböző sors, valami mégis közös bennük: különleges színt adtak egykor a fővárosnak.

Az első nőimitátor

1870-ben született Pesten Lehoczky Sándor, aki fiatalon papírkereskedőnek készült, de 17 évesen felfedezte őt egy Tacianu nevű artista, és hamarosan az orfeumok ünnepelt dívájává vált, nos, szintén Tacianu néven. Nemcsak a budapesti mulatók népszerű előadója volt, de megfordult Bécsben, Párizsban, Londonban, New Yorkban és Los Angelesben is.

Tacianu kecses, szőke vagy épp barna nőként jelent meg a színpadon, és koloratúrszoprán hangon elénekelt egy érzelmes balladát. Mindenkit meglepett azonban, hogy előadása végeztével lekapta a parókáját, majd bariton hangon folytatta tovább az éneklést. A nőimitátorszám egyébként igencsak népszerű produkció volt akkoriban – olyannyira, hogy nőnek öltözött férfinak öltözött nők is rendszeresen próbálkoztak a műfajban –, ám Tacianu más volt: egyrészt gyönyörű hangjával tűnt ki a mezőnyből, másrészt stílusérzékével és divatosságával, amelyről élete vége felé, 1930-ban így nyilatkozott:

Volt idő, amikor divatot csináltam a nőknek! A legelőkelőbb bécsi szalónokban dolgoztattam, és még pénzbe sem került, mert a nők valóságos kémszervezetet létesítettek, hogy hol csináltatom a ruháimat.

A legtöbb rajongó azt sem hitte el, hogy valójában férfi. Miközben a nők csodálták, a férfiak házassági ajánlatokat tettek neki:

Bizony sok nő kért, könyörgött, valljam be neki, egyedül csak neki, hogy nem a szoprán-e az igazi hangom, és hogy nem csupán reklámból hirdetem, hogy férfi vagyok, mert lehetetlen – ők mondták, kérem, nem én –, hogy férfi olyan szép nő lehessen. Attól féltek, hogy nő vagyok, a férfiak pedig, akik virágokat és pezsgős vacsorára szóló meghívókat küldtek fel a színpadra, amikor először megláttak, éppen abban reménykedtek, amitől a nők féltek… Hogy fiatal leány vagyok…

nyilatkozta egyszer.

Tacianu férfiként vonult vissza 1925-ben, miután úgy érezte, hogy molett alkata miatt már nem fér bele az uralkodó szépségideál elvárásaiba. Sztárgázsijából kétemeletes házat vett magának Budapesten, és a Magyarországi Artista Egylet hivatalnokaként dolgozott,

ezüsthajú, mosolygó arcú, öreg úrként derült kedéllyel szolgálta egykori kollégáinak ügyeit

írta róla a Színházi Élet.

A madárjósnő

A Vasárnapi Újság 1912-es számában Exotikus alakok a fővárosban címmel jelent meg egy írás, amelynek szerzője a Budapesten élő kisebbséget mutatta be nem éppen barátságos hangnemben. Több, akkoriban itthon különlegesnek tűnő figurát említ, például Mehmed Sumhitot, az Angol Park mutatványos beduin csoportjának egyik tagját, aki a park bezárása után cukorkakereskedőként kereste kenyerét. A cikk kitér Lily Butterflyra, egy osztrák tetovált nőre, aki akkor igazi jelenségnek számíthatott, és egy bizonyos Bianca Ferrucialéra is, a városszerte híres olasz madárjósnőre is, aki egy szintén itt élő olasz kőfaragó lánya volt. A „tűzszemű” Bianca télen a Madách utca 41. szám alatt fogadta a kuncsaftjait, és a madarak röpüléséből, énekéből, kiáltásából mondott jövendőt. Sajnos több nem derül ki az életéről, mindenesetre különös látvány lehetett Budapest utcáin a kalitkáját mindenhová magával hordó olasz lány.

Az első állami hóhér

Kozarek Ferenc, aki 1876-ban (hivatalosan csak 1881-ben) lett az első országos illetőségű állami hóhér Pesten, igazi celebnek számított. A sajtó állandó érdeklődésének kereszttüzében állt, noha előtte senki sem ismerte a hóhérok nevét. Kozarek részben annak is köszönhette a népszerűségét, hogy nem szívesen állt szóba az újságírókkal, szűkszavúsága viszont számtalan anekdotát szült. Emellett stílusos megjelenése volt; szakított a szakmájára jellemző díszes vörös, illetve fekete ruházattal, és frakkot, cilindert és glaszékesztyűt viselt, amit csak akkor húzott le és adott át látványosan a segédeinek, amikor az ügyész felszólította a halálos ítélet végrehajtására, majd a kesztyűket az akasztás után eldobta, de a költségszámlán tételesen feltüntette az árukat. Meglehetősen teátrális szokása volt az is, hogy miután kitörte az áldozata nyakát, fejét selyemkendővel takarta le, majd egy mosdótálban azonnal kezet is mosott. Amikor a halált az orvos kimondta, és imára szólította fel a jelenlévőket, Kozarek soha nem térdelt le imádkozni.

Az újságírókat különösen azután kerülte, hogy az általa Győrben felakasztott rablógyilkos a boncasztalon feltámadt, és az ügyből világszenzáció lett. Kozarek neve a győri fiaskó után olyan népszerűvé vált, hogy még azok a Kozarek nevet viselők is a névváltoztatás mellett döntöttek, akik semmilyen rokoni kapcsolatban nem álltak vele. Kozarek a kor „folklórjának” is állandó szereplője volt: megjelent a viccekben, dalokban, bohózatokban, karikatúrákon, a napi sajtó cikkeiben. A rivaldafényt viszont nem vetette meg, szerette, ha személye borzongást keltett a pestiekben: szép lányával gyakran sétált büszkén a Duna-korzón.

1878-ban Kozarek élete veszélybe került, amikor cserepeslegények csatornatisztítás során belekötöttek, és megkéselték. A hóhérok ekkoriban kénytelenek voltak egyéb, alantasabb munkát is elvállalni, mint a csatornatisztítás vagy a szemétszedés, ilyenkor pedig gúnyolódás céltábláivá váltak. Csúfolásukat sokáig nem is büntették, 1775-ben rendelték csak el, hogy a hóhér sértegetéséért a férfiak pálca-, a nők korbács-, a gyermekek vesszőütést kapjanak. Ám hiába voltak teljes jogú polgárok, az évszázados kirekesztés nyomai még ekkor is felfedezhetők voltak a városi közösségekben – kivéve az alsóbb néprétegek berkeiben, akik mindig kíváncsian várták a hóhér érkeztét.

Kozarek Ferenc 1894-ben halt meg, miután egy mérges bogár megcsípte a kezét, és a csípés elfertőződött. Híres, aranykeretes tükre hírességeket és minisztereket vonzott, mert a legenda szerint szerencsét hozott annak, aki belenézett. Kozarek 101 embert akasztott fel, és csak egy ember élte túl szűk egy napra a vele való találkozót.

Az Arany Sas fogadó remetéje

1840. május 15-én egy fekete-sárgára festett négylovas hintó állott be az Ujvilág-utcai Arany Sas fogadóba, tömérdek podgyászszal, párnazsákokkal, konyhaedényekkel, mint a hogy akkor az úriemberek utazni szoktak. Áldásy Ignác, egy liferálásokból meggazdagodott torontál megyei család tagja, hajtatott föl Török-Kanizsa mellől, Szanád falvából Pest városába s mint az különben ma is illik a vidéki nemes emberhez, beszállott a Sasba. A lépcsőtől jobbra nyitottak számára két udvari szobát: a 17. és 18. számút. A hintót beállították a szín alá, lovakat az istállóba. A jövevény vacsorát rendelt magának, fölvitette szobájába, aztán lefeküdt, másnap reggel fölkelt, megreggelizett, elszitt egy pár »szivolá«-t, mint akkor hívták, megebédelt a szobájában, később meg is vacsorált, lefeküdt megint – s így tartott ez három hónap híján teljes ötven esztendeig

írta 1889. szeptember 7-én a Budapesti Hírlap.

A mai Kossuth Lajos és Semmelweis utca sarkán álló, 1870-ben megnyílt szállóhely nemcsak kitűnő konyhájáról, cigányzenekarairól és előkelő vendégeiről volt híres, hanem a „remetéjéről” is, aki 1838-ban költözött be, és alig-alig ment ki a fogadó ajtaján, a szabadságharc után pedig végérvényesen bezárkózott. Krúdy szerint Áldásy eleinte azt mondta, hamarosan a felesége is csatlakozik hozzá, de az asszony – akárcsak Columbo felesége – soha nem érkezett meg. Áldásy újságot nem olvasott, és fogalma sem volt az őt körülvevő világról, a forradalom és szabadságharc kitöréséről és leveréséről, hogy vasutak és távírdák épültek, vagy hogy Ferenc József lett a császár és király. Ablakait lefüggönyözte, és a szobaajtót csak bizalmasának, Rudolfnak nyitotta meg háromszori erős kopogtatás után, hogy átvehesse ebédjét, a krumplisalátát és linzertortát, majd vacsoráját, a hideg krumplisalátát linzertorta nélkül. A két étkezés között fehér cukrot fogyasztott, amit szintén Rudolf szerzett be neki havi egy alkalommal.

A fogadóban senkit sem zavart a hosszúra nyúlt vendégség, hiszen tartozását mindig rendezte. A szemetet azonban sosem rakta ki, és takarítani sem engedett, ezért halálakor borzalmasan elhanyagolt és koszos állapotban hagyta maga után a szobát, ahol ötven éven át lakott.

Források:

Kozarek Ferenc, a legendás hóhérSzázholtas pagony

Vincze Miklós: Így tekintettek száz éve a fővárosba egzotikus tájakról érkezett emberekre24.hu

Szabó Sz. Csaba: „Lehetetlen, hogy férfi ilyen szép nő lehessen” – egy magyar nőimitátor portréjanlc.hu

Gazsó Rita: Az Arany Sas fogadó legendás remetéjeMagyar Nemzet

Bálint Lilla: 50 évet élt le szobájából ki sem lépve egy budapesti férfi: ilyen volt otthonadivany.hu

(Borítókép: Budapest Főváros Levéltára – Klösz György fényképei – Fortepan)

Címkék