Budapesten ma természetesnek vesszük, hogy mindig van mit ennünk, pedig ez korántsem volt mindig így. Háborúk, árvizek, rossz termések és gazdasági válságok idején Pest és Buda lakói is megtapasztalták az éhezést. Az Élelmezési Világnap alkalmából felidézzük a főváros történetének egyik legjelentősebb élelmezési válságát, az 1816–os „nyár nélküli évet”, amikor egy távoli vulkánkitörés éghajlati következményei és a napóleoni háborúk utóhatásai egyszerre sújtották az országot. Bár a nélkülözést globális folyamatok idézték elő, a válság helyi összefogásra ösztönzött és olyan változásokat gyorsított fel, amelyek a modern szegénygondozás és étkezés előfutárai voltak.

A vulkánkitörés, amely évekre megváltoztatta a bolygó éghajlatát

1815 áprilisában került sor az írott történelem legjelentősebb vulkanikus eseményére: Indonéziában, Sumbawa szigetén kitört a Tambora vulkán. Az eseményt állítólag a helyszíntől 1200 kilométerre fekvő Jakartában (akkor Batavia) is hallani lehetett. A helyi brit kormányzó még egy hadihajót is kiküldött, mivel azt hitte, kalóztámadás ágyúit hallja. Az igazi kataklizma azonban néhány nappal később, április 10-én következett be, amikor mintegy 40 kilométer magas hamufelhő kíséretében beszakadt az addig több mint 4300 méter magas vulkáni csúcs.

A tűzhányó harmadát elvesztette a kitörésben, ma 2850 méter magas, közepén egy 1000 méter mély kaldera emlékeztet az egykori pusztításra.

Az esemény a 8-ig terjedő vulkáni robbanásossági indexen 7-es szintűnek számít, egy lapon említhető a minószi civilizáció sorsát megpecsételő Théra vulkán kitörésével. 

A problémát elsősorban nem a légkörbe jutó hamu okozta, hanem az, hogy a vulkánkitöréskor felszabaduló gázok néhány százaléka kén-dioxid, amely vízgőz hatására apró kénsavszemcsékké alakul és láthatatlan felhőként részben visszaveri a napsugarakat, leárnyékolja a földfelszínt. Bár a jelenséget a hűvös, csapadékos időjáráshoz kapcsoljuk, valójában lényegesen bonyolultabb, bolygószintű összefüggésrendszerről van szó, ahogy Karátson Dávid vulkanológus cikkében is olvashatjuk. 

Európa nagy részén mindenesetre rendkívül hűvös, csapadékos nyár következett, amely nemcsak a termést és az élelmiszer-ellátást veszélyeztette, hanem az emberek mentális állapotára is hatással volt. Nem véletlen, hogy 1816 nyarán egy hűvös – nagyrészt közös baráti társaságban, a négy fal között töltött – svájci „nyaralás” során született meg Mary Shelley fejében Frankenstein története, Lord Byron ugyanekkor írta Sötétség című apokaliptikus versét, William Turner 1816-os yorkshire-i utazása során készült képein pedig a sajátos légköri viszonyokat magyarázzák a vulkánkitörés hatásaival.

Devescovi Balázs irodalomtörténész tanulmánya szerint az 1816–1817-es válság emléke a magyar irodalomban is nyomot hagyhatott. A kutató felveti, hogy az ekkor tizenöt éves Vörösmarty későbbi verseinek apokaliptikus képeit fiatalkori élményei alakíthatták, köztük a „nyár nélküli év”. Az Előszó pusztító vihara és nyomort ábrázoló képei így nemcsak a vesztes szabadságharc utáni letargiát jeleníthetik meg, hanem akár az 1810-es évek végi éhínséget is. A kortárs magyar irodalom már tudatosabban nyúl a témához. Fábián Janka Az Anna-bál szerelmesei című regénye 1816 májusában Balatonfüreden kezdődik, ahol a szokatlan hideg, a májusi havazás és az éhínségtől való félelem is meghatározza a szereplők mindennapjait. Papp Zsolt Attila A Villa Diodati-töredék című versciklusa pedig a Genfi-tó partján időző Byron és Shelley társaságának világát idézi meg, Jég című versében így jelenik meg a különös nyár:

Az átkozott, nyár nélküli év, / a szél vulkáni pernyét hord / Indonéziából, ránk záródik / a Villa Diodati.

Jéghideg nyarak a kizsigerelt Magyarországon

Az Alföld területéről fennmaradt időjárási feljegyzésekből is jól látszik, hogy az 1816-os esztendő hazánkban is szélsőséges időjárást hozott. A kis jégkorszak hidegebb teleihez képest is fogcsikorgató időjárással indult az év, majd folyamatosan váltották egymást az extrém hideg és csapadékos, valamint a forró időszakok. A szélsőségek kiszámíthatatlan váltakozása a gabonatermesztést és az állatok takarmányellátását egyaránt sújtotta. Az ország egyes területein a nélkülözés valódi éhínséggé súlyosbodott, Erdélyben pedig, ahol már a vulkánkitörés előtti években sem volt jó a termés, drámai helyzet alakult ki. 1817-re a nélkülözés olyan méreteket öltött, hogy egyes vidékeken kukoricacsutkából és fakéregből készítettek kenyeret, sokan pedig elhagyták otthonukat, hogy máshol próbáljanak élelemhez jutni. Kolozsváron ínségkonyhákat állítottak fel az éhezők ellátására, de a legyengült lakosok közül így is sokan vesztették életüket.

 

A helyzetet tovább súlyosbították a napóleoni háborúk gazdasági következményei. Bár a hadseregek élelmezése eleinte jelentős keresletet teremtett a magyar gabonának, a Habsburg Birodalom közben súlyosan eladósodott. A háború 1815-ös lezárultával a korábbi gazdasági fellendülés is véget ért, a pénzromlás és a visszaesés pedig különösen a városi lakosság elszegényedéséhez járult hozzá. Az 1816-os rossz termés így egy már eleve nehéz helyzetben lévő országot sújtott, és Pesten is éreztette hatását, még úgy is, hogy a város már ekkor is az ország egyik legjelentősebb gazdasági központjának számított. A fejlődés ebben a néhány évben bizonyos szempontból a visszájára fordult, hiszen a korábbi kereskedelmi élénkülés sok munkát kereső embert vonzott a városba, akiknek megélhetése különösen bizonytalanná vált a háborúk utáni időszakban. 

A gazdag kereskedők és a szegényebb városlakók közötti különbségeket az élelmezési válság tovább mélyítette.

Tóth Árpád történész kutatásai szerint két, egymást követő év rossz termése és az ennek nyomán kialakult éhínség is hozzájárult ahhoz, hogy 1817 elejére tömegessé váljon a nyomor Pesten. Korabeli beszámolókból is tűnik, hogy jóval többről volt szó a szokásos panaszkodásnál: 

Az életre (gabonára) nézve legalább középszerű termés mindenfelé volt, sok helyen pedig jobb is, de mivel szünet nélkül való esőzés miatt az életet bé takarítani nem lehetett, úgy hogy még a keresztben tsirát vert: ez az oka, hogy az élet ára annyira felment, hogy már a rozsnak mérője (3 véka) 4 forint, s egy néhány krajcárral, a búzáét pedig majd forintjával kell fizetnünk. Szénánk igen kevés lett általlyában.

Önkéntes munka, nem épp dalolva

Bár a társadalom hosszabb távú átalakulási folyamataiba illeszkedik, a válság egyik következménye a Pesti Jótékony Nőegylet megalakulása 1817 tavaszán, Hermina főhercegnő, József nádor felesége pártfogásával. A felvilágosodás eszméinek terjedésével és a polgári önszerveződés erősödésével a hagyományos, jórészt egyházi keretek között zajló alamizsnaosztás mellett megjelent a szervezett szegénygondozás igénye. A protestáns kezdeményezésre létrejött, de felekezettől függetlenül működő nőegylet különlegessége az volt, hogy a segítségnyújtásban a nőké lett a kezdeményező- és szervezőszerep, a támogatást pedig elsősorban a munkavégzéssel próbálták összekapcsolni, progresszív ötlet volt az is, hogy nőket is próbáltak bevonni a fizetett munkavégzésbe.

Az egylet 1817 májusában lehetőséget teremtett arra, hogy a szegény asszonyok egy Váci utcai üzletben értékesíthessék kézimunkáikat, júliusban pedig önkéntes dologházat hozott létre, ahol a munkaképes rászorulók keresethez juthattak. Az elszegényedett iparosmestereknek kölcsönöket nyújtottak, 1819-ben pedig a szegény gyerekek számára iskolát alapítottak, ahol mesterségeket tanulhattak. A rendszer nem pusztán adományokból működött: az elkészült termékek értékesítéséből is jelentős bevétele származott. A nőegylet már működésének első évében 117 családot támogatott, dologházában pedig 144 embernek adott munkát.

A kezdeményezés egyszerre volt újszerű saját korának gyermeke. Miközben a rászorulóknak a puszta túlélésen túl a megélhetés lehetőségét is igyekeztek biztosítani, a támogatás szigorú szabályokhoz kötődött, ügyeltek arra, hogy ne ösztönözzék az adományokra való támaszkodást. A dologházban előírták a megfelelő viselkedést, a tisztaságot és a munkafegyelmet, aki pedig nem tartotta be a szabályokat, kemény büntetéssel nézett szembe. Bár a dologházak világa mai szemmel igen sivár, az egyesület így is a modern szociális gondoskodás előzményének tekinthető.

Krumpli, ami ezreket mentett meg az éhezéstől

A nélkülözés enyhítésében nemcsak a társadalmi összefogásnak, hanem az étkezési szokások lassú átalakulásának is szerepe volt: ekkor terjedt el széles körben a burgonya. A Dél-Amerikából származó növény már a 17. században megjelent az országban, elterjedése lassan haladt, a gabonahiányos évek azonban újabb lendületet adtak a termesztésének, az 1810-es évek közepének ínsége idején egyre fontosabbá váltak a burgonyából készített ételek.

Az új alapanyag népszerűsítéséből a korabeli szakírók is kivették a részüket. Rátz Zsuzsanna 1816 és 1618 között Miskolcon saját költségén jelentette meg Búza szükségben felsegéllő jegyzések című munkáját, amelyben több mint száz burgonyás étel receptjét gyűjtötte össze. A könyvet a településeknek is eljuttatta, hogy minél több ember megismerhesse az olcsó, tápláló növény felhasználási lehetőségeit. 

Források: 

(Borítókép: Getty Images)

Megjelent első bookazine-unk, ne maradj le róla!

Már 15 éve lélegzünk összhangban a fővárossal. Jubileumi kiadványunkban mindent megtalálsz, ami magazinunk és eddigi munkánk esszenciája. Gasztronómia, kultúra, városi legendák és Budapest arcai, interjúk, történetek és a legjobb helyek – úgy, ahogyan mi látjuk a fővárost.

Rendeld meg itt vagy keresd a nagyobb könyvesboltokban!

hirdetés

Címkék