Irány az iskolapad!
Az oktatás sokáig kizárólag az egyház feladata volt, ők pedig csak fiúkat tanítottak. Ebben nálunk Mária Terézia hozott változást, aki 1777-ben kiadta a Ratio Educationis című rendeletét, ami központosította és szabályozta az oktatást, egyre inkább megdöntve a terület egyházi privilégiumát. A rendelet a tankötelezettség kérdésével is foglalkozott, bár ekkor ez még csak ajánlatként merült fel, nem pedig mint kötelező érvényű dolog. Bár a rendelet nem tette általánosan kötelezővé a tanulást, de nagy lépést tett ebbe az irányba: amikor nem volt idénymunka-időszak – amiből falun a kicsik is kivették a részüket –, a gyerekeknek iskolába kellett járniuk, a lányoknak éppúgy, mint a fiúknak.
Mária Terézia korszakalkotó rendelete szélesre tárt egy addig szorosan zárva tartott ajtót: egyre-másra követték egymást az oktatással foglalkozó rendeletek és törvények. A két legfontosabb a már I. Ferenc által kiadott II. Ratio Educationis 1806-ból, a másik pedig az Eötvös József-féle 1868. évi XXXVIII. törvénycikk. Előbbi a lányiskolák szükségességéről (is) intézkedett, a másik pedig bevezette az általános tankötelezettséget. De ez még nem jelentette azt, hogy mostantól a nők előtt is nyitva áll az út, ha a tanulás a cél.
Mást tanultak a lányok és mást a fiúk. De a lányok esetében az is számított, hogy milyen a társadalmi helyzetük: más volt a tananyag a paraszti sorban élők, a polgárlányok és az arisztokrata családok sarjai számára. Az elemi iskolákban azonban még nagyjából ugyanazt tanulta mindenki, az osztályok pedig koedukáltak voltak, mert annyi tanító nem volt az országban, hogy külön fiú- és lányosztályokat indíthassanak. A helyzet az elemit követően változott meg nagyon. A fiúk bármit tanulhattak, számukra a csillagos ég volt a határ. A lányok viszont jórészt egyházi, apácák által vezetett iskolákban (pl. az angolkisasszonyoknál) tanulhattak tovább.
Oktatásuknak az volt a fő célja, hogy minél tökéletesebb feleség, anya és háziasszony váljon belőlük, vagyis társadalmi okai voltak, ha egy lány továbbtanult: a családi életre tanították meg elsősorban, az iskolában megszerezhető tudás is ehhez illeszkedett, de az általános műveltség körébe sorolható tananyagot is megismerték azért. Legalábbis abban az esetben, ha társadalmi státusz tekintetében magasabban álltak. Vagyis többet és mélyebben tanult egy polgárlány, mint az, aki paraszti sorból származott. De aztán ez is gyorsan változott.
Egyre magasabbra
A reformkor egyik fontos vívmánya volt, hogy a lányok középiskolában, illetve oktatási szakintézményekben folytathatták a tanulmányaikat. Ennek az volt az egyik oka, hogy egyre erősödtek a nőmozgalmak, és időről időre elértek részsikereket, a másik ok pedig, hogy megváltoztak a társadalmi körülmények. A nők már nemcsak a gyerekeket otthon nevelő háziasszonyok voltak, hanem egyre többen kerültek olyan állásokba is, amelyek betöltéséhez magasabb iskolai képzésre volt szükség. Egyre gyakoribb volt, elsősorban is a közép- és felső osztálybeli családokban, hogy egy nő nem ment férjhez. Így neki is ki kellett vennie a részét a családfenntartásból azzal, hogy munkát vállalt. De olyan nő is akadt, aki egyszerűen nem elégedett meg azzal, hogy háziasszony legyen.
Voltak olyan munkáltatók, például a vasút vagy a posta, amelyek nagyon sok nőt alkalmaztak. Ekkoriban váltotta fel a titkári pozíciót a titkárnői, amit az írógép használata indított el, majd később annak tömeggyártása (1900-tól) fokozott. Érdekes fordulatnak számít, hogy egyre több nőből lett tanító. Az első egyházi fenntartású tanítónőképző iskola Pesten nyitott meg, 1855-ben, amit 1869-ben követett az állami. Ekkor még mindkettő középfokú oktatási intézménynek számított. Üröm az örömben, hogy a lányok számára megnyitott középszintű iskolák az oktatás végén nem adtak érettségit. Ez egy külön küzdelmet igényelt. A nők – élükön az Országos Nőképző Egyesületet életre hívó és vezető Veres Pálné Beniczky Herminnel – 1895-re érték el azt, hogy legalább magánúton leérettségizhessenek, innen pedig már csak egy lépés volt, hogy járhassanak egyetemre is. Egy évvel később, 1896-ban pedig megnyitott az első leánygimnázium.
Győz a tudásszomj
A nők szerettek volna értelmiségi pályák közül is választani, ám ehhez egyetemi végzettségre volt szükségük. Követeléseiket egyre vehemensebben hangoztatták, pláne, hogy akkor már a feminizmus is gyökeret eresztett Magyarországon, így egyre hangosabb szószólói lettek a női jogoknak. Főleg, hogy Európa több országában ekkor már nyitva álltak az egyetemek a nők előtt (az első diplomás nő az olasz Elena Cornaro Piscopia volt, aki a Padovai Egyetemen szerzett diplomát filozófiából 1678-ban). Ha tovább akartak tanulni, a magyar nőknek külföldre kellett menniük, de ezt csak a tehetős családok sarjai engedhették meg maguknak. Az első magyar orvosnő, Hugonnai Vilma Zürichben szerezte meg a diplomáját 1879-ben – hogy aztán 15 évig küzdjön itthon, hogy elismerjék azt, őt pedig elfogadják mint orvost, és praktizálhasson is.
A nők egyre hangosabb hangját végül Wlassics Gyula hallotta meg, aki 1895 és 1903 között vallás- és közoktatásügyi miniszterként működött. Hivatalba kerülése után az egyik első lépése volt, hogy 1895. november 18-án a külföldi gyakorlatra hivatkozva előterjesztést nyújtson be Ferenc Józsefnek, amiben a nők művelődési jogainak kiterjesztését és az egyetemi tanulmányaik lehetővé tételét javasolta. Az uralkodó elfogadta a javaslatot, bár ekkor még csak bizonyos pályákat engedélyezett a számukra: a bölcsészetit, az orvosit és a gyógyszerészit.
Miután Wlassics távozott a posztjáról, időről időre felerősödtek a nők egyetemi tanulmányait ellenző hangok, a következő közel 50 évben pedig a nők hol jobb, hol rosszabb pozícióba kerültek, de egyre többen jutottak be az egyetemre. Az 1896/97-es tanévben még csak három női hallgató volt, az 1900/1901-es tanévben viszont már a bölcsészkaron 62, az orvostudományin 25 nő tanult. Szűk 10 év múlva aztán még nagyobbat ugrottak a számok: a bölcsészek között 168, az orvosin 63, a gyógyszerészetin pedig 18 hallgató volt nő. A bölcsészeknél az 1916/1917-es tanévre a nők aránya megközelítette az 50%-ot (526 fő), az orvosi karon a 30%-ot (467 fő), a gyógyszerészek körében pedig már több is volt a nő (52%), mint a férfi. Vagyis a szellemet kiengedték a palackból, és visszacsalogatnia senkinek sem sikerült – szerencsére. Bár a szocialista rendszerről sok rosszat el lehet mondani, de azért jó dolgok is köthetők a korszakhoz: ők voltak azok, akik 1946-ban az összes egyetemet megnyitották a nők előtt. Azóta sincs másként.
Források:
125 éve engedélyezték Magyarországon először a nők egyetemi tanulmányait, Országgyűlési Könyvtár archívuma
Nők az egyetemen, nemzetiarchivum.hu
Domonkos Csaba: Mióta járhatnak egyetemre a nők Magyarországon?, tudas.hu
Czeke Marianne, Ritoók Emma: Nők az egyetemen (Napkelet, 1925. május)
(Borítókép: Kovács Márton Ernő – Fortepan)
