Egyszerre három új kiállítás is nyílt a Mai Manó Házban, melyek ugyan más-más témát dolgoznak fel, de kettő ezek közül szorosan összefügg egymással, és a harmadik sem esik tőlük annyira távol. A kissé elfeledett és most újrafelfedezett fotográfus, Nora Dumas (és férje), valamint a naturalista irodalom első számú regényírója, Émile Zola fotói a klasszikus francia fotográfia történetének izgalmas fejezetei. Hozzájuk képest a részben szintén francia – valamint belga – Mathias Depardon napjaink fotóriportere.
Anatólia abszurd szemüvegen át
A belga–francia fotóriporter, Mathias Depardon nemzetközi lapoknak dolgozik világszerte mint fotóriporter, de eközben öt évet egyhuzamban Törökországban élt, amit – a határt is át-átlépve, vagyis a környékével együtt – keresztül-kasul bejárt és végig is fotózott. Ezekből a képekből látható most egy ingyen megtekinthető, kisebbfajta gyűjtés a Mai Manó Ház Paperlab galériájában.
Ez a kis ízelítő pont arra jó, hogy felébressze az érdeklődésünket mind a fotós, mind témája, Törökország és Anatólia iránt. Bár van a képek között olyan, ami némi szociografikus és társadalompolitikai vonással bír, ám azok a legjobb darabok, melyek a fényképelőhívó vegyszer mellett abszurd humorba is bele lettek merítve. Leginkább Martin Parr világa köszön vissza Depardon ezen képeiről.
Az úr nem csak ír
Az író Émile Zolát – őszintén reméljük – nem kell bemutatni az olvasóknak, ő a naturalizmus első számú alkotója, aki a Rougon-Macquart-regényciklusával festette fel a teljes akkori francia társadalmat. De legalább ennyire ismert a Dreyfus-perben betöltött szerepe, amikor a kémkedéssel ártatlanul perbe fogott katonatiszt (Dreyfus) mellé állt, lerántva a leplet hazája antiszemitizmusáról, aminek az lett az eredménye, hogy az írónak bő egy évre önkéntes száműzetésbe kellett vonulnia.
Zola azonban nemcsak íróként volt kiemelkedő, de tehetséges fotográfus is volt. Majdhogynem egyszerre született meg a fotózással: 1840-ben látta meg a napvilágot, a fotózás szabadalmát pedig egy évvel korábban nyújtották be. Bár Zola baráti körébe tartoztak neves fotográfusok, ráadásul rendszeresen fotóztatta is magát az egyikükkel, mégsem ők szerettették és ismertették meg vele a fényképezést, hanem egy nyaralás során a könyvei kiadója.
Zola ekkor 48 éves volt. A technikai újdonságokat mindig is kedvelő író egyből beleszeretett a fotózásba, amit autodidakta módon sajátított el, nem a fotográfus barátaitól. Saját stúdiót is felállított, és szinte megállás nélkül fotózott. Bár regényeiben erősen társadalomkritikus, a közállapotokat pőre módra részletező stílust ütött meg, a fotói egészen más hangulatúak.
Zola viszonylag sok önarcképet és portrét készített, családi-baráti idilleket, már-már bukolikus hangulatú vidéki fotókat. Regényeivel szemben a fotói hétköznapi nyugalmat és harmóniát sugároznak, esetenként nem nélkülözik a humort sem. Képei elsősorban a francia vidéken készültek, de fotózta a dolgozószobáját, az 1900-as párizsi világkiállítást és előtte Londont is, ahol az önkéntes száműzetését töltötte.
Az író leggyakrabban a szeretőjét és a tőle született két gyerekét kapta lencsevégre. Igazi franciásan frivol történet az övék. Bár Zola fiatalon nősült, és a felesége a haláláig kitartott mellette, nagyjából a fotózással való ismerkedése idején az író egy fiatal, 21 éves lányba is beleszeretett. A feleségével nem lett gyermekük, a szeretőjétől viszont kettő is született. Zola és a felesége egy csendes kis faluban éltek, a szerető a gyerekekkel – akikről a feleség is tudott – pedig a szomszéd faluban, ahova Zola (fényképezőgéppel az oldalán) minden délután átkerékpározott. Ha megnézzük a gyerekeiről készült fotókat, a képekből áradó intimitásban egyfelől elcsíphetünk egy csipetnyi naturalizmust, másfelől pedig világossá válik: Zola jó apa lehetett.
Festői dokumentarizmus
Nora Dumas nevét kevesen ismerik itthon, de választott hazájában, Franciaországban is csak mostanában kezdik el újra felfedezni, pedig ahhoz a fotósgenerációhoz tartozik, amelyik a két világháború között, a 20-as, 30-as években a modern fotográfia alapjait megteremtette. Ők részben magyarok voltak, mint például Ylla (Koffler Kamilla), Brassaï (Halász Gyula), André Kertész, Charles Rado, Robert Capa vagy Ergy Landau. Utóbbi volt Nora Dumas mestere, majd alkotótársa, kollégája. És ha már a magyarok: maga Nora Dumas is Budapesten született, Telkes Nóra néven.
Nora Dumas (akkor még Telkes Nóra néven) 19 éves korában költözött Párizsba az egyik nővérével és az édesanyjával, és aztán ott is maradt, köszönhetően annak, hogy szerelembe esett egy svájci-francia építésszel, Adrien Dumas-val. Nora Dumas viszonylag későn, 25 éves korában kezdett el fotózni, viszont nagyon hamar felzárkózott a legnagyobbak közé. Nemcsak kiállítások egyre gyakoribb szereplője lett, de felkéréseket is egyre többet kapott fotós munkákra.
Nora Dumas a maga korában népszerű, jó nevű fotósnak számított, akinek sajátos stílusa volt. Képeit egyfelől dokumentarista pontosság jellemezte, másfelől pedig lírai festőiség, a kettő együtt pedig eredeti végeredményt szült. Dumas előszeretettel fotózta a hétköznapi vidéki életet, a modern életmód térnyerése által egyre inkább kiszorított és megszűnő régi világot, de sok aktot és portrét is készített. Jelentős mennyiségű képet hagyott hátra, pedig mindig alaposan meggondolta, mit és mikor fotóz, és 1950 után már nem is nagyon hódolt e tevékenységnek, élete utolsó 29 évében szinte egyáltalán nem fotózott.
A Mai Manó Ház kiállítása megismerteti velünk Nora Dumas életét és munkásságát, de van egy másik előnye is. Bár a férje építész volt, hobbiszinten maga is fotózott, elsősorban csendéleteket és épületeket, Dumas–Satigny néven. Bár sokáig azt hitték, ezek is a feleség képei, de később kiderült, hogy nem. Mind témájukban, mind stílusukban másféle fotók a férje képei, de figyelemre méltó alkotások ezek is, kaptak is egy külön falat a kiállítás részeként. Mert megérdemli. Ő is.
Zola, a fényíró – kiállítás a Mai Manó Házban
Program adatai
Egy humanista tekintet – Nora Dumas újrafelfedezése – kiállítás a Mai Manó Házban
Program adatai
(Borítókép: Émile Zola Jeanne, Denise és Jacques kerékpáron című fotója, 1894 és 1902 között)
